6. Fejezet

 ( Szióka!!! :-)
 Hát íme az új fejezet, ami megint csak rövid lett, s talán nagyontólrohadtulmarhára érzelmes is. Jó olvasást! ;)


 KyungSoo pov :

 Na MOST fogok kiugrani az ablakon! Ezek... ezek komolyan gondolják ezt?!
 - Tőből harapom le a töködet, basszus! Add vissza!
 - A-a! Szerezd meg, apukám!
 - LuHan... mondj búcsút a farkadnak...! - vicsorgott egyet Jongin, miközben próbálta visszaszerezni a darabka húst LuHantól, amit az imént a fiú ellopott a tányérjáról. És... a szó szoros értelmében olyanok voltak, mint két ötéves. Öt, nem több. Egyszer csak a "fiam" elvette a "férjem" tányérjáról a húst - nem mellékesen megjegyezném, hogy csirke volt a vacsora, így Jonginon meg sem lepődtem - aztán a salátát is... mondhatni mindent igyekezett elcsenni a mellette ülőtől, aki a csirke megmentésére sietve mászott a pácikájával LuHan szájába. És... és belenyúlt... aztán kihalászta a húst onnét... és... megette...
 Gusztustalan? Az. Mert nem velem csinálja...
 Pedig azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire szerettem volna most Jongin helyében lenni. De én csak néztem az evőpálcikát, ami LuHan szájától a mellette ülőjébe vándorolt, s összerezzentem, ahogy Kai lassan kihúzta a szájából a pálcikákat. Ez direkt kínoz...
 Én már el is felejtettem enni, ahogy néztem a civakodó uramat meg a gyerekét - bár Jongin különösebben nem izgatott. Csak azt figyeltem rajta, hogy azon az evőpálcikán már ott van LuHan nyála... akaratlanul is végignyaltam ajkaimon, s nem tudtam nem rájuk figyelni. Velem ezt miért nem csinálja sosem? Annyit ettünk már együtt... mi a baj velem?!
 - Há, ez már az enyém!
 - Apu...
 - Menj és panaszkodj anyucinak! De ez bizony már az enyém... - diadalittas mosoly jelent meg Kai arcán, úgy nézett LuHan kiskutya szemeibe. Hogy tud ellenállni ennek a pillantásnak? Olyan aranyos...
 Összeszorult a gyomrom. Miért nem foglalkozik velem? Miért annyira fontos neki SeHun? Tényleg, még SeHun is... Miért ilyen önfeledt Jonginnal? Miért nem csinálja ezt velem is...?
 LuHan olyan... olyan... finom...
 - Anyuci, apuci gonosz!
 - Miért tulajdonítod ki a kajámat? Csak magadra vess... - erre már odafigyeltem, megráztam a fejem, hogy egy kicsit visszatérjek a földre. Wow... most még tegyek igazságot is...
 - Anyám, olyanok vagytok, mint a gyerekek! Neked nem vagyok az anyád, neked meg nem vagyok a feleséged, oké?
 - Akkor... A-Akkor az apám vagy...?
 LuHan halk, aranyos hangja annyira ártatlanul hangzott, mint eddig soha. Mindig is szeretett a cukiságával lefegyverezni, nem egyszer sikerült is. Mondhatni mindig... de most kitett magáért. Valószínűleg magától jött ez az arckifejezés, nem is volt tudatában annak, hogyan néz rám, mert hogy erőltetni ezt az aranyosságot nem lehet... áh, ezt direkt csinálja velem?! Így is úgy érzem magam, mint egy kiéhezett kutya, aki előtt ott fetreng a szuka, de ő ki van kötve, s nem nyúlhat hozzá... komolyan, erre nem is kell szebb hasonlat. Minek? Le akarok feküdni a legjobb barátommal... mint valami állat, akinek mindegy, kivel, csak valakivel csinálhassa! Mégis hova gondolok? Ő csak... ő csak barát, csak a "fiam", nem gondolhatok rá másként!
 Mély levegő, s megnyugszom. Anti viagra, vagy mit tudom én, mi kell, de nagyon gyorsan! Ha én itt most... ha most... ne!
 - Jaj drágám, ne nyüszíts már úgy, mint egy kislány, vagy tényleg elveszlek feleségül... - Jongin csak forgatta a szemeit, s eltűnt az a játékos csillogás belőlük, ami az imént még ott volt. Megint bunkó. Ez kell még ide... idegesítsen fel, amikor amúgy is csak egy hajszál választ el attól, hogy felszedjem LuHant a székéből, s bevágjam a hálóban magam alá... nem! Nem csinálsz ilyet! Hülye vagy?
 Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
 Nos... asszem... ROHADTUL felizgultam...
 - Fogd be! Elegem van ebből a papás-mamás játékból! Szokjatok már le róla, marhára gyerekes! - azzal felpattantam a székből, s idegesen, bocsánatkérően, zavartan, meg még nem tudom hogy néztem rájuk, miközben hátrálni kezdtem.
 El kell tűnnöm innen... nem maradhatok... és ha rájön? Meg fog utálni. Érzem...
 - Én... én most megyek, jó? Sietek! - magamra rántottam a kabátomat és próbáltam elkerülni LuHan értetlen tekintetét. Az kéne még, hogy ennél is jobban... jobban "az" legyen! Én még sohasem... sohasem éreztem ilyet úgy, hogy az az illető jelen volt, akivel "azt" akartam. Akkor mégis mit csinálhatnék?! Ha itt maradok, megerőszakolom, ha elmegyek, akkor magamnak kell... azt!
 Lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se nézhessek szemeibe, azonban mire az ajtót nyitottam volna, ő mellettem termett, s elkapta a kezeimet. Közelebb hajolt, arcomat a sajátja felé fordította, hogy ránézzek :
 - Mi a baj? Már amikor megjöttél is láttam, hogy valami nincs rendben...
 - Se-semmi, csak... sietek, anyuék úgy is hazaérnek ma... meg tanulni is kéne... - tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, de egyszerűen nem jött más. Ki kellett találnom valamit... muszáj, eltűnnöm innen, basszus!
 Szinte feltéptem az ajtót, s kirohantam.

 LuHan pov :

 Egyszerűen... elment. Magyarázat, köszönés és mindenféle előzmény nélkül. Tényleg látszott rajta, hogy kicsit zavarban van, de meg nem tudnám mondani, miért. Mi fordult meg benne ennyi idő alatt? Hiszen nem történt semmi. Csak ettünk , meg játszottunk... Jonginon akadt volna ki ennyire? Miért, hiszen mi csak... csak ettünk.
 EGYMÁS SZÁJÁBÓL...!
 Hirtelen bevillant az agyamba a kép, amikor Kai a számba nyúl az ételért. Talán ezért? De tudja, milyen nekem ő és Jongin is : mint a testvéreim. Velük mindig mindent megosztok, Kaival pedig még szállást, időnként ruhákat, meg úgy mindenemet, ami van. Persze, ez fordítva is működik. Akkor meg...? Ezeket ő is mind tudja...
 Mit csinálhattam?
 - Ez meg... mit csináltunk? - kérdeztem megilletődötten, s mardosni kezdett a bűntudat. Ma nem várt meg... ideges volt... tuti baja van velem... csak akkor nem vár meg, ha mérges! Ez mindig így van, hiába történt eddig ritkán! Megsértettem... a francba már, de mivel?!
 - Ne mondd, hogy nem láttad...
 - Jaj, legalább előttem ne beszélj ezen a bunkó hangszíneden, ha megkérhetlek! Tudod, hogy utálom!
 - LuHan... - sóhajtotta mosolyogva, s megláttam egy apró fintort is az arcán. Mi...? - Gusztustalan...
 - Hogy mondhatsz ilyet?! Mi bajod vele?!
 - Az, hogy... undorító. Az és kész!
 Felállt a székéből, mosolya eltűnt, már csak a grimaszt láttam arcán. Mi van?! KyungSoo... gusztustalan...? Hogy meri egyáltalán...?
 Itt szakadt el a cérna.
 Tudtam, hogy Jongin tud bunkó lenni, tud nem tördődöm és idegesítően laza lenni, de itt volt az a bizonyos határ. Mégis honnét vette ezt? Mi baja már megint? Ez nem ő. Kai normális, ez meg... mi a fene van mindenkivel ma?!
 - Te eszednél vagy?! Hallod, amit mondassz?! Nem ismerek nála jobb embert, hogy gondolod már?!
 - Vak vagy, LuHan, úgy gondolom. - elballagott a saját ágyához, s már vette is elő a tankönyveit...

 Hát így történt az, hogy végül a parkban kötöttem ki. Kiveszekedtük magunkat Jonginnal, régebbi példákat felhozva pedig rontottunk a helyzetet. Soha nem volt még olyan, hogy meg akartam őt sérteni, de most... hagyján, hogy akartam, sikerült is.
 Csodás... haragszik rám Kai, KyungSoo, meg én is. Saját magamra... mit rontottam el egyetlen nap alatt, hogy a legjobb barátaim sem akarnak beszélni velem?!
 Kirohantam az éjszaka közepén a lakásból, igazából azt sem tudtam, merre. Csak el otthonról. Nem akartam őt látni, egyáltalán nem. Egyedül lenni, emésztgetni, ez kell nekem.
 A park sötét volt, alig állt egy-két lámpa  állt az utak szélén. Senkit sem láttam. Sem időseket azzal a távolba révedő tekintetükkel, sem gyerekeket, sem szerelmes párokat, sem kutyát sétáltató állatokat. Hát... mégiscsak éjszaka van... az idősek nézik a sorozataikat azzal a távolba révedő tekintettel, a gyerekek alszanak, a szerelmes párok nem ilyen elhanyagolt parkba járnak, a kutyák be vannak zárva, a maradék meg szexel.
 Vagy nem. De minden esély meg van rá.
 Végigcaplattam a kavicsos úton, s bár nem láttam a padokat, nappal jártam már itt annyit, hogy tudjam, melyikekről kezd lejönni a sötétzöld festék. Nem értem, miért hanyagolják el ennyire, hisz valamikor egy nagyon szép hely volt, működött a szőkökőkút, szebbek, gondozattabbak voltak a virágok, normálisan le voltak festve a padok, s a fákat is rendszeresen metszették. Szerettem ide járni. Nyugodt, békés hely, olyan, ahol az ember elmerenghet, ahol leülhet, hogy kicsit megpihenjen, hiába rohan annyira az idő. Itt meg lehetett állítani, itt semmi nem sietett.
 Béke és nyugalom, ez a két szó igaz erre a parkra még így, gondozatlanul is. Van benne valami szép, valami elképszető, amit nem lehet elmondani : azt érezni kell.
 Megkerestem azt a két padot, melyet szinte egyáltalán nem ért fény : a park hátuljában nem voltak már lámpák, vagy nem működtek. Leültem az egyikre, olyan lendülettel, hogy a hátam nagyon koppant a támlán. De nem érdekelt. Gondolkodni? Nem akarok... inkább csak kikapcsolni az agyam, meredni a sötétségbe, s mindent elfelejteni, mire visszamegyek a lakásba. Ez kell nekem most.
 Behunytam a szemeimet. Csend. Sem egy autó, egy motor, vagy egy biciklis, aki erre járna. Senki. Ami pedig még itt, vidéken is furcsának számított. Mindig járt erre valaki, mindig volt egy kis zaj, hogy az ember egy pillanatra se feledhesse el : az élet nem áll meg. Sohasem.
 Erre a gondolatra mégegyszer nekivágtam magam a padnak. Miért nem mehet minden egyszerűen? Miért kell ilyennek lennie mindennek? Miért nem megy minden simán?
 - Óvatosan. Még megsérülsz... - hallottam meg egy ismerős hangot. Mély, rekedt, halk... ismerős. Annyira ismerős, hogy az már őrjítő, de... de nem tudom. Képtelen vagyok beazonosítani...
 Oldalra fordítottam a fejem, s megpillantottam őt a mellettem lévő padon.
 " Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Itt van...