3. Fejezet

 Szióka mindenkinek!
 Hát íme a harmadik fejezet egy jóóó hosszú szünet után. Sorry... :( Jó olvasást!


 KyungSoo pov :

 Azt hiszem, azonnal kaptam tíz mini szívrohamot. Legalább.
 Épp a konyhában voltam, amikor csörgött a telefonom. Arra gondoltam, talán LuHan hív, hogy késik, vagy anya, hogy mikor érnek haza apámmal. Más nem szokott keresni, ezért eszembe sem jutott, hogy esetleg valaki kíváncsi rám rajtuk kívül. Vagy valakinek kell a matek leckém?
 A kijelzőn láttam, hogy LuHan az. De nem az ő hangját hallottam...
 Jongin hívott azzal a hírrel, hogy az a kis őzike ott fekszik eszméletlenül az ágyában, miután kiverték belőle a lelket. Olyan érzelemmentesen és gyorsan közölte velem a történteket, hogy reagálni sem volt időm : letette.
 Ő... LuHan...
 Kinek árthatott ő? Kinek? Őt mindenki szereti : a lányok egyenesen bolondulnak érte, kedves, aranyos, figyelmes... és egy kicsit ördög, de az is inkább ennivalóan. Akkor ki...?
 Eluralkodott rajtam a félelem. És ha nagyon komoly? Mi az, hogy nem vitték orvoshoz? Miért van otthon, miért nem egy kórházban? Jongin miért gondolja azt, hogy tud róla gondoskodni? Kizárt! Egy felelőtlen, rongylábú barom, aki maximum havernak jó! Legalább nyújtott neki valamilyen elsősegélyt? És ha nem? Ha csak ott fekszik az ágyában, mert nem tudott vele mit csinálni az a szerncsétlen bolond?
 Reszkető kezekkel vágtam zsebre a telefonom, s tudtam, oda kell mennem. LuHan is ezt akarná. Mindig ott voltam vele, bármi is volt a probléma. Olyan nekem, mint a testvérem... vagy is... mint a sz...
 Megráztam a fejem, csomagoltam neki egy kis vacsorát, s már rohantam is ki a lakásból. Minden létező tagom remegett a félelemtől, az izgalomtól, az aggodalomtól. Meg fog ölni egyszer ez az ember...
 "Mióta...?" - kérdeztem magamtól. Mióta szeretem én ennyire ezt a fiút? Talán amióta csak ismerem, igazából még magam sem tudom biztosan. Az első pillanattól kezdve imádtam látni arcán azt a gyönrörű mosolyát, a csillogó szemeit, egyszerűen őt magát. Aranyos volt és mégis, valahol mélyen egy kis ördög, kicsit talán szégyellős is, de nagyon jó humorú, kedves, de legalább olyan csintalan is. Mindig tartogat valami meglepetést, mindig felvidít, és... és vigyázni kell rá. Neki nincsenek szülei, se testvérei, csak a szobatársa. Testvérem ugyan nekem sincs, a szüleim is alig vannak itthon, de vannak. Itt. Közel. Ha baj történik, hazajönnek bármilyen üzleti útról, bárhonnan. Tudom. De ez nála nem lehetséges. Ezért tudom, hogy gondoskodásra és szeretetre vágyik és meg is akarom neki adni. Mindenféleképpen...
 Én vagyok az "anyukája" .
 Vajon, ha elmondanám neki, hogy szeretem, ugyanúgy a barátom maradna? Tudom, hogy nem viszonozná, de... ha elítélne, mert meleg vagyok?
 Minden éjjel, minden reggel, amikor megpillantottam őt, minden órán, amikor rá gondoltam, ezen járt az agyam. Elmondhatnám neki? Sajnálna... ha csak nem vetne meg. De nem, ő nem olyan, viszont egészen biztos, hogy sajnálna, s megpróbálna rajtam segíteni. Azt pedig nem viselném el... nekem vagy a szerelme kell, vagy csak a szimpla barátság. Semmi a kettő közötti kis puszik, simogatás érzelem nélkül. Tudom, hogy ezt tenné : adni akarna egy kicsit magából, de nem merne komolyabb dolgokba belemenni.
 Hiszen nem szeret. Csak a barátom...
 És most kapok egy hívást, hogy megverték Őt. Őt... Egy egyszerű telefon, mintha csak azt közölte volna velem, hogy meghalt a macskája. Hogy bízhat ebben az emberben LuHan? Azt mondta, rendes srác, csak meg kell ismerni. Hallottam... törődik egyáltalán vele? És eszébe jutott felhívni? Legalább ennyi esze van...
 A félórás utat körülbelül tíz perc alatt tettem meg, s már ott álltam a bérelt szobájuk ajtaja előtt, lihegve, ziláltan és idegesen. A hajam a szemembe lógott, a dzsekim lecsúszott az egyik vállamról, a vacsora biztos szétrázódott már a dobozában.
 Bekopogtam, mire Jongin szinte azonnal ajtót nyitott. Őt elintéztem egy egyszerű sziával, aztán már rohantam is LuHan ágyához.
 Már ébren volt, bágyadtan mosolygott rám, miközben felült. Haja kicsit kócos volt, mindkét keze bekötve, az arca egyik fele kissé feldagadt, a másik pedig le volt horzsolva. Jézusom... egy orvost!
 Közelebb mentem, leültem az ágya szélére, s aggódva pillantottam rá. Nem mondom, rettentően megijesztett a látványa. Ez az örökké mosolygós fiú alig bírja egyáltalán elhúzni a száját, nem hogy még mosolyogni, az alkarja is tiszta sebes lehet a kötszerek alapján... és bele sem merek gondolni, hány helyen kellett még a sebeit ellátni. És ha lázas? Biztosan az... olyan piros...
 - LuHan, mi történt? A frászt hoztad rám, te észlény!
 - Bo-bocsánat, de... - belé fagyott a szó, amikor közelebb hajoltam, s a kezembe fektettem a még így is gyönyörű arcát. Gyengéden érintettem, hiszen el tudtam képzelni, mennyire fájhat, de muszáj volt hozzáérnem. Aggódtam miatta annyit, hogy ezt kiérdemeljem.
 Hirtelen hevességem így átváltott gyengédségbe, s szomorúan néztem nagy, barna szemeibe. Ki tehette ezt vele? De legalább már ébren van. Az is valami...
 - A lázadat megmérte? Lefertőtlenítette a sebeidet? Orvost miért nem hívott? Mióta vagy fent?!

 LuHan pov :

 - A lázadat megmérte? Lefertőtlenítette a sebeidet? Orvost miért nem hívott? Mióta vagy fent?! - sorolta idegesen a kérdéseit, s olyan kétségbeesettséget láttam a szemeiben csillogni, hogy még én magam is megijedtem : miért is kértem Jongint, hogy hívja fel? Talán ezért is volt mérges. Mert tudta, hogy ilyen lesz. De ha utólag szólok, megöl...
 Megköszörültem a torkom, s próbáltam nyugodt maradni. Én tudtam, hogy el vagyok látva rendesen, hogy nem lehetek lázas, hogy jól vagyok, hogy nem kell orvos. Hiszen azt mondta... Ó LuHan, ne kezd megint!
 Megráztam a fejem. Nem. Nincs "vigyázok rád" duma. Hülyeség. Nem tudhatta, hogy esetleg megsérültem - e komolyabban. Csak... ott volt. Pont jókor.
 - Semmi bajom, tényleg. Már jobban vagyok, fáj ez meg az, de jobban vagyok, KyungSoo. És... tudom, hogy mindig rohangálsz miattam, szóval...
 - Nehogy még bocsánatot is kérj! Ki csinálta ezt? - szorítása megkeményedett az államon, mire kicsit fel is szisszentem. Jól vagyok? Cseppet sem. Az arcom és a karjaim totál végigsúrolva, a sípcsontomon is van néhány lila folt, az oldalam pedig piszkosul fáj. De leginkább a fejem...
 Elfordítottam az arcomat, hogy engedje el, s kicsit megszeppenve néztem rá. Szokott fenyegetőzni, a fülemnél ráncigálva hazahozni, kioktatni, méltatlankodni, lehordani mindenért, de kiabálni nem. Soha. Mindig mosolygott, történjen bármi, örökké csak csóválta a fejét, viszont láttam, hogy szinte még ő is élvezi. Most nem. Most csak aggodalom és értetlenség volt az arcára írva, idegesség és kétségbeesés egyben. Ennyire féltett? Tudtam, hogy a testvéreként kezel, de...
 - Azt hiszem, talán... talán Kris. De nem tudom biztosra, épp csak egy pillanatra láttam az arcát.
 - Kris?
 - Igen, ő. Innentől kezdve feltételezem, hogy oka sem volt annak, hogy megvert azzal a két majommal. Ismered... - elhúztam a számat. Utáltam őt. Akaratos, bunkó, agresszív és undorító.
 - És... mondd már el, mi történt pontosan!
 Ajkaimba haraptam, s kicsit lentebb hajtottam a fejem. Mondjam el? Nem akartam emlékezni... rá... éreztem, hogy ha újra felidézném magamban a történteket, akkor megint ugyanazt gondolnám, amit akkor, mikor megmentett. Ő. Valaki. És ezt nagyon nem akartam. Kezdve azzal, hogy egyetlen szava miatt nem vagyok hajlandó orvoshoz menni és igazán nem is félek Kristől, teljesen hülyét csinált belőlem. Miért hiszek neki? Csak egy idegen. Csak... valaki, akit lehet, hogy ismerek, de valószínűleg nem is akarom látni. Egyébként miért takargatta volna az arcát?
 De ennek így sincs értelme.
 Vettem egy mély levegőt, aztán felnéztem Jonginra, aki a falnak támaszkodva hallgatott minket. Karjait összefonta, s komor arccal meredt maga elé. Még mindig mérges lenne...? Azért, mert felhívattam vele KyungSoo - t?
 Az... "anyámat"?
 - Hozzád mentem, amikor megtámadtak. Valahol félúton járhattam. Megvertek. Aztán arra eszméltem, hogy valaki ott van mellettem, s nyugtatni próbál. Ennyi... gondolom, ő hozott haza.
 - M-Mi..? - teste kicsit megrándult, mintha falnak ütközött volna. Igaz, Jongin biztos nem mondta, hogyan menekültem meg. Érthető, hiszen alig fél percig beszélt vele.
 Felvonta az egyik szemöldökét, s kérdően pislogott rám.
 - Igen, nem tudom, ki volt... valaki. Megmentett, ez a lényeg.
 - Nem láttad az arcát ? Ismerned kell, egyébként meg nem mentett volna, az biztos!
 - Ismerős volt a hangja, de takarta az arcát, szóval... nem tudom. Tudom, hogy ismerem, viszont csak a szemeit láthattam. És... azt mondta, vigyáz rám... - elrévedő tekintettel néztem KyungSoo szemeibe, de már nem azokat láttam magam előtt : két hatalmas, csillogó barna szem volt alig néhány centire az enyémektől, megcsillantak a holdfényben. Egyre csak közeledtek, egyre nagyobbakká és fényesebbekké váltak, mígnem már csak azokat láttam. Vakító fényesség, holott csak egyszerű csillogás volt...
 Szédülni kezdtem. A két gyönyörű szempár magába akart szippantani, és én nem tudtam ellenkezni. Forogni kezdett minden...
 ... Há! Már nem fáj a fejem!

 ( Kicsit talán elsiettem? Háááát lehet... )