5. Fejezet

 ( Helló! Komolyan mondom, a füzetemben ez a fejezet kitett négy oldalt... haladás! Fogalmam sincs, hogyan sikerült... o.O De ahogy megígértem, íme a hosszabb rész, és ahhw TwT alig várom már, hogy "azt" a bizonyos részt írhassam ( nem ám rosszra gondolni! ), amit én a leginkább imádok ebben a történetben. És csak most esett le, hogy hamarosan szerepelnie kellene "Zorrónak" is. Hm... nem tudom, érdekel egyáltalán valakit, hogy ki lehet ő, vagy inkább csak a SooHanra és a HunHanra koncentráltok? xDD Komolyan nem tudom. Mindenesetre, rohadtul meg vagyok fázva, nem fog az agyam, szóval ha van benne valami hülyeség, please, írjátok meg! Jó olvasást! ;) )

 KyungSoo pov :

 A megszokott helyünkön vártam LuHanra : a folyosón. Nem csak tanítás után szoktam itt várni, hanem bármelyik szünetben, amikor ráérek. Ez azóta működik, amióta ismerjük egymást és barátok lettünk : nem keresgéljük, hogy vajon melyik teremben lehet a másik, hanem itt várunk a másikra, akinek ha nem kell házit másolnia, vagy éppen tanulnia egy dolgozatra, ugyanúgy itt lesz. Nekem a lecke írás sosem volt probléma, én mindent megcsináltam otthon, LuHan szokta időnként "elfelejteni". Ezért is kár, hogy én egy évvel idősebb vagyok nála - ha egy osztályba járnánk, rólam másolhatna, ha már otthon nem képes megírni. Bár... akkor nem sűrűn ülne Jongin mellett, ha én ott lennék...
 Zsebre vágtam a kezemet, miután megnéztem, hány óra. Még mindig nincs itt, tehát mosdóban van vagy tanul. LuHan? Tanulni? Tegnap megírtunk minden leckét együtt... akkor csak a mosdó maradt. Ilyen sokáig... ha sor lenne, addig járná az iskola minden létező wc - jét, amíg nem talál egy kevesebb lélekszámmal rendelkezőt. És még mindig nem ért ide... nincs is a folyosón...
 Beteg. Tuti, hogy idefelé jövet elesett az úton, s most kórházban van. Én meg... én meg nem vagyok ott vele... vagy a suli legszebb csajával smárol... nem. Beragadt a mosdóba. Igen, biztos, csak ez lehet! Érzem...
 KyungSoo kedves, te hülye vagy!
 Fejbevágtam magam az egyik füzetemmel, aztán inkább elindultam. Ha eddig nem jött, nem is fog. Akkor meg minek maradjak? Úgysincs semmi baja, csak... úristen, és ha kiesett az ablakon?!
 Basszus, tényleg nem vagyok normális. Nem ér rá : ennyi. Van még két óránk, ami két szünetet jelent, órák után meg úgyis együtt megyünk haza. Agyamra ment a szerelem...
 A lépcső felé vettem az irányt. Lesiettem rajta, a végén majdnem leestem a tempó miatt. Megkapaszkodtam a korlátban, ami olyan erős volt, hogy ha felrobbantják a sulit, az akkor is állni fog. Lépcsővel vagy nélküle, teljesen mindegy. Tényleg megtartott, de amikor felemeltem a fejem, hogy végigpillantsak a folyosón, ki láthatott, azt hittem, mégis eldőlök :
 LuHan ült a történelem terem előtt a kövön, ölében a táskájával. Hatalmas barna szemeivel felfelé bámult, egy másik fiúra.
 Egy magas, szőke fiú, kezében a füzeteivel. Ő...
 Oh SeHun...
 Ökölbe szorítottam a kezeimet. Már megint... megint ő...
 LuHan háttal volt nekem, ezért nem is láthatta, hogy ott vagyok, bár szerintem amúgy sem vett volna észre. Csak nézett fel az előtte állóra, s hiába nem láttam, tudtam, milyen arcot vág : tátott szájjal, áhítattal pillantott SeHunra, arra a seggfejre. És a gondolatai... azt nem is akarom látni. Valószínűleg tele lenne mindenféle szivecskével, meg rózsaszín felhőkkel, és... SeHunnal. Tudom, hogy ez nem lenne jellemző LuHanra, de...
 " - Basszus... nem vagyok meleg, KyungSoo, csak nem a lányokat szeretem! Vagy is... de a lányokat szeretem... ez a szemét csak kivétel! - hajtotta le a fejét a padra, kezei ökölben voltak, úgy csapott a saját fejére.
 - Figyelj! Nem... nem olyan nagy gond, ha a fiúkat szereted...
 - Nem gond? Akkor mi? Nevezzem apokalipszisnak?! Nem vagyok meleg! - rám nézett, s szemeiben láttam, mennyire kétségbe van esve. Nem meleg. Tudom, hogy nem az. Ő is ezt mondja, s én is tudom, hogy így van. Az a valaki talán... talán csak lányos, vagy LuHan túl frusztrált... de nem meleg.
 Igen, nem az. És mégis... a remény befészkelte magát a szívembe, egyre hevesebben dobogtatva azt. Annyira kicsi volt az esélye, hogy rólam beszél... de bíztam benne. Fogalmam sincs, miért, hiszen szinte egyértelmű volt, hogy egy másik srácról beszél, mégsem akartam elhinni : elvégre én is lehetek. Talán... talán rám gondol... és ha miattam ilyen, most meg tudom vígasztalni... úgy...
 Akaratom ellenére is mocskosabbnál mocskosabb képek jelentek meg a szemeim előtt, amikről már évek óta ábrándoztam. Talán most megkapom... annyit vártam rá...
 - Ki... Ki az, LuHan...? - nyeltem egy nagyot. Magamban már hallottam a hangját, ahogy a nevemet mondja.
 - Egy seggfej... SeHun... Oh SeHun..."
 Ahogy kiejtette a nevét, mintha egy emeletet zuhantam volna. Nem én... egyáltalán hogy is gondolhattam? Miért szeretne engem? Én a barátja vagyok, mondhatni a bátyja, nem pedig... istenem, hova gondolok már?!
 Önző vagyok. Tudom. Utálom is magam... de miért nem lehet az enyém? Csak az enyém. Olyan nagy kérés, hogy... szeressen? Olyan sokat vártam rá. Éveket. Végignéztem, ahogy a suli libáit bámulta, ahogy beszélt róluk, melyik tetszik neki, aztán... aztán jött SeHun...
 Ha már egy fiúról van szó, miért nem lehetek én? Miben jobb ő, mint én? Mit tud megadni neki, amit én nem?
 Az a délután óta mindennap ezeken a kérdéseken gondolkodtam, teljesen feleslegesen. Mindig ugyanoda lyukadtam ki : nem vagyok elég jó. Nem kellek neki. Ennyi.
 Összeszorítottam a fogaimat, s felpillantottam SeHun arcára. Mosolygott. Rá...
 Egyre dühösebb lettem, s éreztem, ha tovább nézem őket, a bennem lévő harag felrobban és magával viszi ezt az egész épületet. Nem maradhatok... LuHan észre fog venni... le se veszi a szemeit arról a hülye kis pöszéről! Basszus, de hiszen nem is ismeri!
 A kedves, naiv, ártarlan kis KyungSoo kezdett eltűnni, s a helyébe csak a bunkó énem maradt : bármennyire is nem vallott rám és utáltam is ilyenkor magamat, most meg tudtam volna ölni azt a srácot. Utálom a szerelmet... meg SeHunt is... meg magamat is...
 Főként magamat.
 Idegesen levágtattam a következő lépcsősoron is, a földszintre. El akartam tűnni a mosdóba ezen az órán, nem érdekelt, mik lesznek a következményei. Majd azt mondom, nem éreztem el magam, amihez meg voltam elég sápadt, úgyhogy hihető, hogy beteg vagyok.
 Mert az is vagyok. Szerelmes...

 LuHan pov :

  - Bo-Bocsánat... - makogtam még mindig a földön ülve.
 " Nem... LuHan, nem vagy meleg... NEM vagy meleg!" - gondoltam, s már el is képzeltem, ahogy megrázom a fejem, aztán felállok és elsétálok innen, mintha semmi sem történt volna. Csak mennék föcire... ehelyett azonban továbbra is ott ücsörögtem a kövön, elrévedő tekintettel bámulva az előttem állót.
 Nem. Nem vagyok meleg. Csak...
 Csak egy kicsit...
 - Semmi gond, biztosan csak a hátsódon van a szemed, ezért nem láttál.
 Mosolyogva felsegített, de tényleg olyan őszinte jókedvvel, hogy szinte el sem hittem, hogy az imént gúnyolódott velem. Felálltam, s leporoltam a ruháimat, majd a tankönyvemet inkább beraktam a táskámba. Feleslegesen... talán ezzel is csak húzni akartam az időt, vagy nem tudom... tényleg haszontalan mozdulat volt, hiszen nem véletlenül vettem elő még a teremben.
 Nem akartam a szemeibe nézni. Igazság szerint... rohadtul féltem, hogy elpirulok. Mi van?! Pirulni? Mi vagyok én, kislány?! Nem, nem fogok totál leégni, itt hagyom és kész!
 - Köszönöm... és... örülök, hogy neked viszont az arcodon van a szemed, nem pedig a farpofádon! - sietve meghajoltam, s már tűntem is volna el. Csak ne égjek le mégjobban... basszus, ugye rosszul sejtem, hogy ég az arcom?! Nem... tuti, hogy csak szidnak és nem pirultam el. Kérlek, mondd, hogy nem...! Ekkor meghallottam a nevetését.
 Rekedt hangú, mély nevetés volt, amit eddig életemben egyszer hallottam. Amikor egy lány súgott valamit a fülébe az egyik folyosón... és most megint. Egyszerűen... szép. Meg nem tudnám mondani, mi benne olyan gyönyörű, de még senkit sem hallottam így nevetni : édes. Férfias ugyan, nekem mégis csak ez a szó jutott el a tudatomig. Édes...
 Megnevettettem... én...
 Belőlem is kirobbant a kacagás. Hogy min? Fogalmam sincs. Talán a tinédzser kor miatt, de az elmúlt néhány hónapban rohadtul nem értem magamat, ezért úgy döntöttem, nem keresek logikát a tetteimben. Minek? Úgysincs...
 - Egész vicces vagy... hogy is hívnak?
 - Lu- LuHan vagyok! - megpördültem. Most... talán most van esélyem őt megismerni.
 - SeHun!
 Meghajoltam, amit viszonzott is.
 A zavarom egy pillanat alatt eltűnt, s csak egy valamit láttam magam előtt : SeHunt. Meg kell ismernem. Igen. Hátha... hátha meleg... de nem! LuHan, te sem vagy az! Miért gondolod, hogy pont Ő az lenne? Bolondulnak érte a csajok, akkor miért akarna már egy fiút? Még csak nem is gondolt rá... ennyi lány mellett nekem sem jutna ilyesmi az eszembe. Ő hetero. Azt sem tudja, hogy nekem is olyan van, mint neki, mert annyira hetero, hogy nem is gondolt erre... áh, nem vagyok normális! Nagyon jól tudja, hogy a fiúknak ez van, a lányoknak meg az! Én is tisztában voltam vele már akkor, amikor még csak nem is sejtettem, hogy ő egyáltlán létezik.
 Mégegyszer : LuHan, nem vagy buzi. Csak és kizárólag SeHun érdekel valamiért, de őt sem szereted, csak... csak vonzódsz hozzá, vagy fogd a tinédzser korra, a kíváncsiságra, hogy milyen lehet egy pasival vagy mit tudom én! A lényeg, hogy tetszenek a szép csajok, egyetlen fiúra sem néztél rá eddig "úgy". Tehát ez csak valami elmezavar, de amint találkozol valami neked való lánnyal, azonnal minden a régi lesz.
 Igen, így kell lennie.
 - Hanyadikos vagy?
 - Tízedikes. Te egyel idősebb, ha jól tudom, igaz? - kérdeztem, s nyeltem egy nagyot. Magabiztosan... pirulás nélkül. Csak lazán, és minden rendben lesz.
 - Igen, tizenegyedikes vagyok. És vajon honnét tudod?
 - A suli egyik strébere, egyértelmű, hogy hallottam rólad! Tavaly is kitűnő voltál... van egyáltalán szabad időd?
 - Hogyne. Olyankor szoktam puskát írni! - mosolya kiszélesedett, az enyém is. Vicces. Aranyos, mégis férfias, érti a viccet, jól tanul... tehát ezt szeretik benne a lányok. Meg... a fiúk.
 - Jaj, ne már!
 - Csak vicceltem, persze. De tényleg szoktam puskát írni... és, milyen órád lesz?
 - Öhm... földrajz, azt hiszem. Kemény hármas vagyok belőle...! - büszkén kihúztam magam, s továbbra is úgy vigyorogtam, mint aki totál megőrült. Nem, LuHan, te nem vagy normális!
 - Hát, én kitűnő, ha jól emlékszem...
 Ebben a pillanatban csöngettek be. Hirtelen kicsit összerezdültem a hangra, egyrészt mert meglepett, másrészt meg amúgy is marha hangos. De! De kizökkentett valamennyire ebből az elmebeteg állapotomból, eszembe juttatva, hogy nekem még órám van! És... és SeHunnak is. Tehát akkor most... én erre, ő meg... arra?
 - Majd találkozunk, szia!
 - He-Heló... - motyogtam, amikor elviharzott mellettem. Még hallottam sietős lépteit, aztán az ajtó csukódását, a szék ki-be tologatás zaját. De nem mozdultam. Még nem, kell még egy perc, hogy ezt feldolgozzam.
 Én. Beszélgettem. Vele.
 ... Vele!
 Nem akartam, egyszerűen nem tudtam elhinni. Nem lehet, hogy pont belé botlottam - szószerint - a folyosón, elestem, felsegített, vicdesnek talált, és... és beszélgettünk... és... és nem vagyok meleg...
 Nem, tudom, hogy nem...
 Ugye?


 KyungSoo pov :

 Ezek után elégge nehezemre esett átmenni hozzájuk. Hogy bírnám ki, hogy ne kezdjek el veszekedni vele? Ráadásul nem is az, hogy civakodnánk, hanem az, hogy nem lenne miért. Semmi közöm hozzá. Azzal beszélget, akivel akar, és azzal jön össze, akivel akar. Én... én csak a barátja vagyok. Jogosan háboroda fel, hogy mégis hogy merem megmondani, kivel találkozhat és kivel nem. Pláne, ha SeHunról van szó... Ez körülbelül olyan, mintha Jongin mondaná nekem azt, hogy hagyjam békén LuHant. Miért érdekelne? Miért foglalkoznék vele? Ő pontosan azt érzi most SeHun iránt, amitén ő iránta, így valahol meg is értem, csak... fáj. Sokkal könnyebb lenne, ha egy lány tetszene neki, vagy bárki, csak ne egy fiú... hiszen így mindig jön ugyanaz a kérdés : miért nem engem szeret, ha már meleg?
 Ez az : nem meleg. Vagy ha az is lenne, én nem kellenék neki. Én csak a barátja vagyok, majdhogynem testvéreként kezel, de nem "úgy". Ezért pedig nem hibáztathatom.
 - Szia! - engedett be LuHan a lakásba, arcán egy hatalmas vigyorral. Aha... SeHun hatása nem múlt el...
 - Szia...
 Igyekeztem mosolyogni, kedves, gondtalan lenni, mint eddig szinte minden alkalommal. Nem akartam, hogy észre vegye, mi zajlik bennem. Bármit, csak azt ne... vajon miért érdekel, hogy mikor kivel van? Olyan vagyok, mint egy féltékeny asszony! Ez lenne... mert igen, az vagyok. Rohadtul féltékeny. Régóta szeretem, sokszor mentem haza keserű szájízzel, mert ő egész nap egy lányt bámult, de ez más. Most... most tényleg szerelmes. És még soha nem volt az. Talán ezért gondolhattam néhány édes pillanatra azt, hogy ő az enyém, és senki nem fogja elvenmi tőlem. Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat, készültem rá, de olyan jó volt azt hinni, hogy csakén vagyok neki...
 Ekkor jött SeHun. És mindent tönkretett egyetlen szó nélkül, rá sem nézett LuHanra, nem kommunikáltak semmilyen módon, nem ismerik egymást. Mégis azonnal elvette tőlem. Egy... pasi...
 Ez miatt talán a legnehezebb. Hiszen én is lehetnék... istenem, olyan sokáig utáltam magam, amiért így érzek, amiért tudtam, hogy ő sosem fog egy fiút szeretni...
 Gondolatmenetemből Jongin mély hangja zökkentett ki :
 - Szia, anyuci!
 - Nem kapsz enni... - morogtam alig hallhatóan, s a telefonját nyomkodóra sandítottam - Szervusz, fiam!
 - Ma nem is találkoztunk még... hogyhogy nem tudtál velünk jönni hazáig? - LuHan mellettem állt, míg én kiraktam a vacsorájukat az asztalra. Miért nem mentem vele? Nah, elmondjam?
 Keserűen elmosolyodtam : hazamentem az utolsó két órámról, mert azt mondtam, rosszul vagyok. Nem hazudtam, tényleg rettentően pocsékul éreztem magam a történtek után, ezért muszáj volt ellógnom. De mit mondjak? Ha most beteget jelentenék neki, aggódna, ha nem válaszolnék, csak gyanakodna, ha igazat mondanék... megutálna? Sajnálna? Kerülne? Lesokkolna?
 Mind rossz leherőségek.
 - Csak... haza kellett szaladjak valamiért,ennyi. - utáltam hazudni.
 - Áh, értem... és akkor mesélj csak, mi történt ma veled? Ha már úgysem találkoztunk... - kilométerekről látszott, hogy nem hiszi el, amit mondok. Mondom, utálok hazudni, és ennek megfelelően nem is tudok.
 Jonginra pillantottam, aki még mindig a telefonját bűvölte - vagy fordítva - s nem nézett ránk. Bunkó...
 - Semmi különös. Fárasztó nap volt, mint mindig, ennyi. Veletek? Itt vagy még, Jongin?
 - Aham. - felnézett - Jelen!
 Arca unott volt - olyan, mint szokott. Valamiért mindig is zavart a nem törődömsége, a bunkósága, meg... meg úgy mindene. Bár LuHan azt mondta, csak meg kéne ismernem, s máris megváltozna a véleményem, mert igazából egy rendes, kedves srác, csak egy kicsit furcsa. Kicsit?! Nem, nem hiszem el, hogy ez az ember az ő barátja. LuHan csak a megbízható embereket szereti, akiknek mindent elmondhat.
 És ekkor jutott eszembe valami : én is van, amit nem mondok el neki. Valamit...
 Nem, nekem most ne ez legyen a fontos. Most vacsorázunk - ebédelünk.
 Leültem az asztalhoz, s LuHanra pillantottam. Annyiszor elképzeltem már vele... azt...
 Végigpillantottam arcán, az ő gyönyörű arcán. Hatalmas, őzike szemek, fehér, hibátlan bőr... gyönyörű. Fájóan szép, különösen a mai nap után. Olyan késztetést éreztem az iránt, hogy egyszerűen csak magam alá gyűrjem,'mint még soha. Undorító vagyok és önző - én is tudom,de abban a pillanatban valahogy Jongin jelenléte sem zavart. Miért nem lehet már az enyém...? Csak egyetlen egyszer az enyém... miért nem történhet meg...? Annyit álmodtam róla, ha csak egyszer megengedné...
 Nyeltem egyet. Magamban hallottam, ahogy a lehető legszexibb hangokat nyögi alattam, én pedig... basszus, mi van velem?!

 ( Ooooooké, KyungSoo eredetileg tényleg nem ilyen lett volna... xD de aztán mégis úgy döntöttem, hogy hadd szenvedjen egy picikét! ;) Úúú, nqgyon kíváncsi vagyok, ki mit szól SeHunhoz...! )