7. Fejezet

 ( Csók a családnak! Ahhw... TwT annyira kíváncsi vagyok, mit szóltok a maszkos faszihoz...! Tetszik? Nagyon nyálas lett? Vagy cuki? Eltoltam az egészet...? OwO
 Jó olvasást! ;). )



 LuHan pov :

 Arcát maszk takarta, buggyos nadrágot, s bő fölsőt viselt, ami alatt valószínűleg volt még néhány réteg. Ő sz van, hideg van, érthető... de úgy néz ki, mint egy nindzsa, nem tudom megmondani azt sem, pontosan milyen lehet a testalkata. Amilyen ügyesen elrejtette az arcát, úgy minden más testrészét is : senki sem jött volna rá a helyemben, ki is ő valójában. És... igazából talán nem is akartam tudni. Valami oka van annak, hogy nem mondja el, nem szórakozik. De... de miért? Mi az, hogy nem vagyok kíváncsi?!
 - Mondd el,mi baj! - hangja suttogássá változott, amitől úgy éreztem, megint átélem ugyanazt az éjszakát, csak most nincs Kris, most nem fáj semmi. De ő ugyanolyan közel volt, ugyanúgy beszélt, ugyanúgy megnyugtatott... betartotta a szavát. Ha félek, ő itt lesz.
 - Nincs... baj... - nyögtem halkan, mire szinte alig hallhatóan felsóhajtott :
 - Látom. Nekem elmondhatod, te is tudod. Bármit.
 - De... nem akarom...
 Tényleg nem akartam. Nem is ismerem... nem mondhatom el... hiszen még magamnak sem merem bevallani... akkor pont neki? Bármennyire is szerettem volna, hogy valaki megértsen, végighallgasson, és ne ítéljen el, nem mondhattam el. Tudtam, hogy neki mindent kitálalhatnék, de akkor sem lehetett. Miért nem tudom egyedül megoldani a problémáimat? Nem igaz, hogy mindig másvalakie van szükségem, hogy talpon maradjak...
 Nyeltem egy nagyot, s lesütöttem a szemeimet. Akartam is, meg nem is. Miért ne zúdíthatnék most is mindent más fejére, mint eddig? Ez már igazán nem oszt, nem szoroz, bármit kiadhatnék magamból.
 - Miért nem? Ki másnak mondanád el?
 - Fogalmam sincs...
 - Hát akkor? Iskola? - kérdezte teljesen nyugodtan, s kezét a térdemre rakta, bíztatásként.
 - Is... minden. Most mindeki berágott rám. KyungSoo is, Jongin is, Krisről meg ne is beszéljünk, bár nem tudom, neki mo baja. Mintha KyungSoo-t érteném... és még a tetejébe meleg is vagyok... nem, nem vagyok meleg! Csak... csak vonzódok egy fiúhoz, ennyi... mert az nem buzit jelent, mi...? És te? Te ki vagy? Ezen is túl sokat gondolkozok, hogy mit akarsz tőlem? És tessék. Megint valaki más vállán sírom ki magam... - csak dőltek belőlem a szavak, igazából'külső szemlélőként éltem meg a dolgokat. Láttam magam, ahogy beszélek, ahogy elrévedő tekintettel meredek a lábaimra, ahogy a kezeimet tördelem. Csak úgy jött, amit mondanom kell, nem pirultam bele, nem lettem ideges, inkább csak morogtam magam elé kifejezéstelen arccal, s kicsit úgy éreztem, mintha csak a levegőnek beszélénk, holott tudtam, hogy figyel rám.
 - Hogy lehet rád valaki mérges? - kérdezte szelíden - Az a... KyungSoo biztos csak ideges volt, nem tudhatod, hogy rád haragudott. Lehet, hogy csak fáradt volt, hogy másra volt mérges. Azt csak te tudhatod, hogy csináltál-e valamit, amivel megsértetted.
 - Hát... nem emlékszem semmi ilyesmire. De rám eddig még nem volt pipa, szóval azt sem tudom, hogy kéne kezelni...
 - Hagyd, majd lenyugszik. És... a másik pedig miért haragudna rád?
 - Tök feleslegesen szidtam le... oké, időnként egy bunkó állat, de akkor is szeretem! Nem tudom, mi baja Soo-val... tök aranyos srác, Jonginnak pedig lehetne annyi esze, hogy nem hergeli folyamatosan, akárhányszor találkoznak. - sóhajtottam, majd hátrhajtottam a fejemet. Tényleg nem ertettem ezt a két embert. Valóban teljesen ellentétei egymásnak, de ettől még elfogadhatnák egymást! Soo kedves, ezért elviseli Jongin morgását, Kai megértő, így nem piszkálja KyungSoo-t, amikor ideges. Miért nem mez így?
 - Talán KyungSoo utálja, hogy veled van. Végül is... mégiscsak a barátja vagy, nem? Még egy barátságban is lehet féltékenység, ha úgy érzi, hogy elhanyagolod őt.
 - De nem hanyagolom el... amikor csak lehet, vele vagyok. És ez nem magyarázza Jongint. - erre halkan felnevetett :
 - Gondolj bele, ha azt mondanám a feleségemnek, hogy amikor tudok, vele vagyok, de hát a szeretőmre is gondolnom kell!
 - Menj már! - elmosolyodtam, s rosszallóan néztem rá. Úgysem látja... de hogy képes még így is jobb kedvre deríteni? Nem rég totál kiborulva rohantam el otthonról, most meg egy minden normális világítástól megmentett, hideg parkban ücsörögve öntöm ki a lelkemet valakinek, aki takargatja előlem az arcát, s nyugodtan nevetgélek vele. Kezdem nem érteni magam... ugye ezt is lehet a tinédzserkorra fogni? - Az nem ugyanaz!
 - Persze, hogy nem, de biztos te is érezted már ezt, hogy féltékeny voltál az egyik barátodra.
 - Gyerekes dolog...
 - Az. De mindenki átéli. - tudtam, hogy elmosolyodik, bár alig láttam belőle valamit. Erre én is kénytelen voltam még szélesebben vigyorogni.
 - Van feleséged?
 - Jaj, te... nincs. Csak egy példa volt. De mi a helyzet Jonginnal? Miért utálhatja őt?
 - Én is ezt kérdem... - kicsit elpirultam. Csak tudnám, mi a jó fészkes fenéért... kezdtem úgy érezni, mintha egy nálam legalább tíz évvel idősebbel beszélnék, aki próbál segíteni, de magában azért jókat nevet a hülyeségeimen. Végül is, nincs kizárva. Bárki lehet. - Zavarja, hogy Soo túl rendes, vagy mi? Tényleg nagyon rendes srác, egy lakásban lakunk már egy ideje, tehát ismerem eléggé, a barátja vagyok... mégsem értem őt teljesen. Tudom, hogy valahol legbelül nagyon is gondoskodó és megértő fiú, csak olyan ritkán mitatja ezt meg, hogy el is felejti az ember ezt az oldalát...
 - Szerintem ő is ugyanazt érzi, mint KyungSoo.
 - Nem, Jongin ilyet nem csinál. Ő... ő túl normális ehhez. Túl érett, túl hideg... áh, nem tudom! Talán nem is ismerem annyira, mint hiszem...
 - Ha nem ismered, akkor miből gondolod, hogy ilyet nem érezhet? Lehet, hogy gyerekesebb, mint gondolnád. De erre majd neked kell rájönnöd. - bólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.
 Igaza van. Nagyon jól látja a helyzetet. Túl jól... tehát ismer engem. És őket is, ez egészen biztos. Lehet, hogy megfigyel, lehet... hogy... ő? SeHun?
 Megráztam a fejem. Nem. Nem vagy meleg, LuHan!
 - Lehet... honnét ismersz engem?
 - Hé, nem ezt kell megtárgyalnunk! Várjunk csak, szóval meleg vagy?
 - NEM vagyok az! - csattantam fel hirtelen, s villámló szemekkel meredtem rá. Nem és nem, miért nem lehet ezt már felfogni?! Annyira nehéz?!
 - Nyugalom. Amúgy sem probléma, ha az vagy. Miért lenne az? Csak nem érdekelnek a lányok, de ettől függetlenül ugyanolyan értékes ember vagy. - sejtettem, hogy elmosolyodik, ezért nem tudtam nem viszonozni. Végül is... talán igaza van. Ha tényleg nem olyan nagy katasztrófa? Így is normális vagyok... ugye...?
 - Kedves vagy, de... ez... áh, egyszerűen természetellenes!
 - Ha jobban belegondolsz, inkább természetes. Miért? Egyszerű, hiszen melegek mindenütt vannak, az emberek között, az állatok között, mindenütt vannak, nem? Nem te vagy az egyetlen, elég sokan vannak még rajtad kívül. Igaz, hogy nem ez lenne a "normális" de ezt nem te akartad. Akkor ki? Valószínűleg veled született. - hangja az eddiginél is lágyabb lett, a kedvesnél is kedvesebb. Én pedig csak figyeltem, tátott szájjal, meglepetten. Ilyen oldalról még soha nem hallottam megközelíteni ezt a "betegséget", azt hiszem, jogos, hogy megilletődtem rajta. Nem lenne természetellenes? De hogy, ha egyszer maga az a rohadt természet azt diktálja, hogy hetero legyek?! És mégis... van értelme, van benne igazság.
 Ahogy ezen gondolkodtam, nem is vettem észre, hogy arca egyre közelebb ért az enyémhez : lassan, nagyon lassan, mindig várta, hogy elhúzódjak, hogy ellökjem. De... nem akartam, egyszerűen nem ment. Már túl közel volt ahhoz, hogy ne érezzem édes lehelletét, hogy ne vesszek el azokban a gyönyörű, csillogó szemekben. Tudom, nem is láthattam, de az első találkozásunkkor belém égett az a kép, amikor a szemeibe pillantva térek magamhoz, majd ájulok el újra. Akkor sem láttam tisztán, inkább csak azt a csillogást, ami megbabonázott, s már akkor magába akart szívni. Mint egy mély óceán, amelyben jó elmerülni és végül elaludni, biztonságban, nyugodtan.
 Ekkor széthúzta a maszkját : csak most láttam, hogy igazából egy kendőt tekert körbe az arcán, ezért csinált rajta egy kis rést, éppen annyira, hogy ajkai szabadok legyenek. De már alig volt egy-két centiméterre az arcomtól, így száját nem láthattam.
 Óvatosan rátapadt ajkaimra, gyengéden vette birtokba azokat, olyan gondoskodóan, hogy megint csak meg kellett lepődjek. Nyelve szinte észrevétlenül siklott át a számba, csak akkor eszméltem fel igazán, amikor végignyalt az enyémen egy kis aktivitásra ösztönözve. És... élveztem. Hagyján, hogy istentelenül jól csókolt, ajkai egyébként is édesek, teltek, kívánatosak voltak, olyanok, amiket nehéz elengedni, amikből sosem elég. Lassan mélyítette a csókot, tenyerébe fektette az arcomat, én pedig készségsen simultam hozzá.
 Kesztyű volt rajta...
 Mikor néhány perc múlva elhúzódott, csalódottan néztem a szemeibe :
 - Te mindenedet takarod?
 - Nem árt, hiszen késő ősz van, nem? Hidegek ilyenkor az éjszakák...
 - Vedd csak le azt a maszkot! - nyúltam felé, hogy levegyem róla, azonban ő azonnal elkapta a kezeimet, s visszaengedte őket a combomra.
 - A-a, erre még bőven ráérünk, LuHan. Inkább halljuk, ki is az, aki elcsavarta a fejed?
 - Nos... hát a suli egyik strébere... - kicsit zavarban voltam, s ajkaimat kezdtem harapdálni. Az előbb csókolt meg, nem ellenkeztem, aztán mondjam el neki, igazából kit szeretek? Bár... hiszen ő is lehet. Basszus, a szájából miért nem jöttem rá?
 - Biztos van egy pár...
 - SeHun. Oh SeHun...
 - Kicsoda? - hallottam a hangján, hogy meglepődött. Már amennyire lehetett tisztán hallani a hangját... komolyan mondom, ezen az emberen nem egy, hanem minimum öt maszk van! Miért kell ennyire megnehezíteni a dolgomat?
 De... meglepődött. Vagy azért, mert pont SeHunra nem gondolt, ezért nem ő SeHun, de lehet azért is, mert ő az, s nem arra számított, hogy belészeretek. Ráadásul én sem tudom, hogyan sikerült... egy pösze stréber! Anyám...
 - Oh SeHun, a csajok kedvence. - sóhajtottam.
 - Hm... - itt tarott egy kis szünetet - Mit szeretsz benne?
 - Fogalmam sincs...
 Akaratlanul is ajkaimhoz nyúltam, még mindig éreztem az ő ízét. Miért ne lehetne SeHun? Miért ne lehetne Jongin? Miért ne lehetne KyungSoo? Miért ne lehetne Kris? Miért ne lehetne olyasvalaki, akit nem is ismerek? Talán soha nem is találkoztunk ezelőt... akkor mi ez a bizalom, ez a nyugalom? Miért nem lököm el magamtól? Csak egy idegen... mióta bízom meg egy ismeretlen emberben, s öntöm ki neki a lelkem úgy, hogy utána még csak meg sem bánom? Velem van a baj...
 Már megint...
 Nem tudom hanyadjára felsóhajtottam, majd segítségkérően néztem rá. Miért hiszem azt, hogy támaszt nyújthat nekem? Hogy segíteni fog? Miért... szeretem...? Alig találkoztunk eddig, és ebből egyszer szinte nem is beszélgettünk, csak hazavitt. És... megmentett, ahogy most is. Most is egyfolytában azt teszi. Miért?
 - Tényleg nem tudom...
 - Kedves? Jóképű? Okos? Aranyos? Vicces? - sorolta a kérdéseit, miközben egyik kezével megsimogatta az arcomat.
 - Ezek közül mind igaz rá. De... nem ismerem. Csak látásból, mert néhányszor találkoztunk a folyosón és ennyi. Nem rég ugyan beszélgettünk, de az nem volt sok... körülbelül annyi, hogy tudja a nevemet.
 - Értem. Mondhatni... szerelem első látásra? - sokat mondóan bólintott, s tudtam, hogy kicsit elkomolyodott. Rosszat mondtam? Ismeri SeHunt? Vagy... ő SeHun?
 - Gondolom, igen.
 - Lány tetszett már? Nem gondolok most a szerelemre, hanem csak úgy.
 - Igen, "rajta" kívül csak a lányok tetszenek. Nem tudom, mi a jó egy pasiban... most gondolj bele, farok plusz farok az ágyban...
 Kicsit elgondolkodtam rajta, milyen is lenne valójában vele : alul lennék, fájna. Wow... mit akarok én ebben? Jó, nem akarom, csak... egy kicsit... de nem! Nem kell nekem pasi! Mennyivel jobb, ha én vagyok fölül? Sokkal! Azért van az ott a lábaim között, hogy használjam! Akkor meg...? Nem, nem viselném el, hogy... oda... rakják nekem...
 Megborzongtam. Minek gondolkodom ilyesmin?
 - Nem olyan rossz az... - hallottam meg mély hangját, ami kicsit visszarántott a valóságba.
 Jézusom... az előbb csókolóztam vele, egy PASIVAL, aztán még neki mondom, mennyire rossznak tartom ezt... ügyes vagy, LuHan! Félősen rápillantottam, s már próbáltam ia mentségeket keresni :
 - M-Már úgy értem, hogy ez még... még korai nekem, meg... érted!
 - Értem. - suttogta.
 Felállt, majd szembefordult velem. Én felnéztem rá, kérlelően, hogy ne menjen sehova. Nagyon, de nagyon nem akartam egyedül maradni... kimondhatatlanul szerettem volna vele beszélgetni, s ücsörögni a padon, itt, ebben az elhanyagolt parkban. Miért lehet ez baj? Csak... élvezem valaki társaságát, csak nem akarok hazamenni, csak utálok egyedül lenni. Mindenki szereti a társaságot, és bárki kitálalja az életét egy idegennek. Ez... teljesen normális, ahogy az is, ha meleg vagyok. Természetes és kész, ez ellen nem tudok tenni!
 Megráztam a fejem, s a karja után nyúltam :
 - Maradj még...
 - Nem tehetem. - csak ingatta a fejét, aztán lehajolt hozzám és adott egy utolsó puszit a homlokomra. Nem vette le a maszkját, de így is éreztem forró lehelletét, s bőrének melegét. Ne menj el... kétségbeesetten kapaszkodtam a nyakába, leszarva azt, hogy férfi vagyok, hogy büszke vagyok... nem vagyok az. Nem érdekel, csak ne hagyjon itt... min akadtam ki ennyire? Miért nem akarom elengedni? Basszus... miért nem megy? - Engedj el... na, megfojtasz, te!
 - Akkor legalább biztos itt maradsz...
 - Oh, aranyos vagy! - morogta a fülembe, s végül mégis elhajolt.
 - Majd még találkozunk, jó? De most mennem kell.
 - Mikor...?
 Csalódottan pillantottam rá, de próbáltam megfékezni magam, hogy ne ugorjak az ölébe. Mi van velem...? Komolyan, mint valami szeretethiányos kismacska... jézusom, én férfi vagyok, nem valami nyálas kislány...!
 - Tudod nagyon jól. Ha félsz... Én itt vagyok. Mindig.
 Elindult, s alig telt pár másodpercbe, míg alakját teljesen elnyelte a sötétség.



( Ehh... hát elnézést, hogy KyungSoo elmaradt, de... lesz még ilyen. :( Nagyon komálom őt, igazából még talán jobban is, mint LuHant - de sajnos ki kellett hagyjam... következő részben lesz Soo bőven, ígérem! )