7. Fejezet

 ( Csók a családnak! Ahhw... TwT annyira kíváncsi vagyok, mit szóltok a maszkos faszihoz...! Tetszik? Nagyon nyálas lett? Vagy cuki? Eltoltam az egészet...? OwO
 Jó olvasást! ;). )



 LuHan pov :

 Arcát maszk takarta, buggyos nadrágot, s bő fölsőt viselt, ami alatt valószínűleg volt még néhány réteg. Ő sz van, hideg van, érthető... de úgy néz ki, mint egy nindzsa, nem tudom megmondani azt sem, pontosan milyen lehet a testalkata. Amilyen ügyesen elrejtette az arcát, úgy minden más testrészét is : senki sem jött volna rá a helyemben, ki is ő valójában. És... igazából talán nem is akartam tudni. Valami oka van annak, hogy nem mondja el, nem szórakozik. De... de miért? Mi az, hogy nem vagyok kíváncsi?!
 - Mondd el,mi baj! - hangja suttogássá változott, amitől úgy éreztem, megint átélem ugyanazt az éjszakát, csak most nincs Kris, most nem fáj semmi. De ő ugyanolyan közel volt, ugyanúgy beszélt, ugyanúgy megnyugtatott... betartotta a szavát. Ha félek, ő itt lesz.
 - Nincs... baj... - nyögtem halkan, mire szinte alig hallhatóan felsóhajtott :
 - Látom. Nekem elmondhatod, te is tudod. Bármit.
 - De... nem akarom...
 Tényleg nem akartam. Nem is ismerem... nem mondhatom el... hiszen még magamnak sem merem bevallani... akkor pont neki? Bármennyire is szerettem volna, hogy valaki megértsen, végighallgasson, és ne ítéljen el, nem mondhattam el. Tudtam, hogy neki mindent kitálalhatnék, de akkor sem lehetett. Miért nem tudom egyedül megoldani a problémáimat? Nem igaz, hogy mindig másvalakie van szükségem, hogy talpon maradjak...
 Nyeltem egy nagyot, s lesütöttem a szemeimet. Akartam is, meg nem is. Miért ne zúdíthatnék most is mindent más fejére, mint eddig? Ez már igazán nem oszt, nem szoroz, bármit kiadhatnék magamból.
 - Miért nem? Ki másnak mondanád el?
 - Fogalmam sincs...
 - Hát akkor? Iskola? - kérdezte teljesen nyugodtan, s kezét a térdemre rakta, bíztatásként.
 - Is... minden. Most mindeki berágott rám. KyungSoo is, Jongin is, Krisről meg ne is beszéljünk, bár nem tudom, neki mo baja. Mintha KyungSoo-t érteném... és még a tetejébe meleg is vagyok... nem, nem vagyok meleg! Csak... csak vonzódok egy fiúhoz, ennyi... mert az nem buzit jelent, mi...? És te? Te ki vagy? Ezen is túl sokat gondolkozok, hogy mit akarsz tőlem? És tessék. Megint valaki más vállán sírom ki magam... - csak dőltek belőlem a szavak, igazából'külső szemlélőként éltem meg a dolgokat. Láttam magam, ahogy beszélek, ahogy elrévedő tekintettel meredek a lábaimra, ahogy a kezeimet tördelem. Csak úgy jött, amit mondanom kell, nem pirultam bele, nem lettem ideges, inkább csak morogtam magam elé kifejezéstelen arccal, s kicsit úgy éreztem, mintha csak a levegőnek beszélénk, holott tudtam, hogy figyel rám.
 - Hogy lehet rád valaki mérges? - kérdezte szelíden - Az a... KyungSoo biztos csak ideges volt, nem tudhatod, hogy rád haragudott. Lehet, hogy csak fáradt volt, hogy másra volt mérges. Azt csak te tudhatod, hogy csináltál-e valamit, amivel megsértetted.
 - Hát... nem emlékszem semmi ilyesmire. De rám eddig még nem volt pipa, szóval azt sem tudom, hogy kéne kezelni...
 - Hagyd, majd lenyugszik. És... a másik pedig miért haragudna rád?
 - Tök feleslegesen szidtam le... oké, időnként egy bunkó állat, de akkor is szeretem! Nem tudom, mi baja Soo-val... tök aranyos srác, Jonginnak pedig lehetne annyi esze, hogy nem hergeli folyamatosan, akárhányszor találkoznak. - sóhajtottam, majd hátrhajtottam a fejemet. Tényleg nem ertettem ezt a két embert. Valóban teljesen ellentétei egymásnak, de ettől még elfogadhatnák egymást! Soo kedves, ezért elviseli Jongin morgását, Kai megértő, így nem piszkálja KyungSoo-t, amikor ideges. Miért nem mez így?
 - Talán KyungSoo utálja, hogy veled van. Végül is... mégiscsak a barátja vagy, nem? Még egy barátságban is lehet féltékenység, ha úgy érzi, hogy elhanyagolod őt.
 - De nem hanyagolom el... amikor csak lehet, vele vagyok. És ez nem magyarázza Jongint. - erre halkan felnevetett :
 - Gondolj bele, ha azt mondanám a feleségemnek, hogy amikor tudok, vele vagyok, de hát a szeretőmre is gondolnom kell!
 - Menj már! - elmosolyodtam, s rosszallóan néztem rá. Úgysem látja... de hogy képes még így is jobb kedvre deríteni? Nem rég totál kiborulva rohantam el otthonról, most meg egy minden normális világítástól megmentett, hideg parkban ücsörögve öntöm ki a lelkemet valakinek, aki takargatja előlem az arcát, s nyugodtan nevetgélek vele. Kezdem nem érteni magam... ugye ezt is lehet a tinédzserkorra fogni? - Az nem ugyanaz!
 - Persze, hogy nem, de biztos te is érezted már ezt, hogy féltékeny voltál az egyik barátodra.
 - Gyerekes dolog...
 - Az. De mindenki átéli. - tudtam, hogy elmosolyodik, bár alig láttam belőle valamit. Erre én is kénytelen voltam még szélesebben vigyorogni.
 - Van feleséged?
 - Jaj, te... nincs. Csak egy példa volt. De mi a helyzet Jonginnal? Miért utálhatja őt?
 - Én is ezt kérdem... - kicsit elpirultam. Csak tudnám, mi a jó fészkes fenéért... kezdtem úgy érezni, mintha egy nálam legalább tíz évvel idősebbel beszélnék, aki próbál segíteni, de magában azért jókat nevet a hülyeségeimen. Végül is, nincs kizárva. Bárki lehet. - Zavarja, hogy Soo túl rendes, vagy mi? Tényleg nagyon rendes srác, egy lakásban lakunk már egy ideje, tehát ismerem eléggé, a barátja vagyok... mégsem értem őt teljesen. Tudom, hogy valahol legbelül nagyon is gondoskodó és megértő fiú, csak olyan ritkán mitatja ezt meg, hogy el is felejti az ember ezt az oldalát...
 - Szerintem ő is ugyanazt érzi, mint KyungSoo.
 - Nem, Jongin ilyet nem csinál. Ő... ő túl normális ehhez. Túl érett, túl hideg... áh, nem tudom! Talán nem is ismerem annyira, mint hiszem...
 - Ha nem ismered, akkor miből gondolod, hogy ilyet nem érezhet? Lehet, hogy gyerekesebb, mint gondolnád. De erre majd neked kell rájönnöd. - bólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.
 Igaza van. Nagyon jól látja a helyzetet. Túl jól... tehát ismer engem. És őket is, ez egészen biztos. Lehet, hogy megfigyel, lehet... hogy... ő? SeHun?
 Megráztam a fejem. Nem. Nem vagy meleg, LuHan!
 - Lehet... honnét ismersz engem?
 - Hé, nem ezt kell megtárgyalnunk! Várjunk csak, szóval meleg vagy?
 - NEM vagyok az! - csattantam fel hirtelen, s villámló szemekkel meredtem rá. Nem és nem, miért nem lehet ezt már felfogni?! Annyira nehéz?!
 - Nyugalom. Amúgy sem probléma, ha az vagy. Miért lenne az? Csak nem érdekelnek a lányok, de ettől függetlenül ugyanolyan értékes ember vagy. - sejtettem, hogy elmosolyodik, ezért nem tudtam nem viszonozni. Végül is... talán igaza van. Ha tényleg nem olyan nagy katasztrófa? Így is normális vagyok... ugye...?
 - Kedves vagy, de... ez... áh, egyszerűen természetellenes!
 - Ha jobban belegondolsz, inkább természetes. Miért? Egyszerű, hiszen melegek mindenütt vannak, az emberek között, az állatok között, mindenütt vannak, nem? Nem te vagy az egyetlen, elég sokan vannak még rajtad kívül. Igaz, hogy nem ez lenne a "normális" de ezt nem te akartad. Akkor ki? Valószínűleg veled született. - hangja az eddiginél is lágyabb lett, a kedvesnél is kedvesebb. Én pedig csak figyeltem, tátott szájjal, meglepetten. Ilyen oldalról még soha nem hallottam megközelíteni ezt a "betegséget", azt hiszem, jogos, hogy megilletődtem rajta. Nem lenne természetellenes? De hogy, ha egyszer maga az a rohadt természet azt diktálja, hogy hetero legyek?! És mégis... van értelme, van benne igazság.
 Ahogy ezen gondolkodtam, nem is vettem észre, hogy arca egyre közelebb ért az enyémhez : lassan, nagyon lassan, mindig várta, hogy elhúzódjak, hogy ellökjem. De... nem akartam, egyszerűen nem ment. Már túl közel volt ahhoz, hogy ne érezzem édes lehelletét, hogy ne vesszek el azokban a gyönyörű, csillogó szemekben. Tudom, nem is láthattam, de az első találkozásunkkor belém égett az a kép, amikor a szemeibe pillantva térek magamhoz, majd ájulok el újra. Akkor sem láttam tisztán, inkább csak azt a csillogást, ami megbabonázott, s már akkor magába akart szívni. Mint egy mély óceán, amelyben jó elmerülni és végül elaludni, biztonságban, nyugodtan.
 Ekkor széthúzta a maszkját : csak most láttam, hogy igazából egy kendőt tekert körbe az arcán, ezért csinált rajta egy kis rést, éppen annyira, hogy ajkai szabadok legyenek. De már alig volt egy-két centiméterre az arcomtól, így száját nem láthattam.
 Óvatosan rátapadt ajkaimra, gyengéden vette birtokba azokat, olyan gondoskodóan, hogy megint csak meg kellett lepődjek. Nyelve szinte észrevétlenül siklott át a számba, csak akkor eszméltem fel igazán, amikor végignyalt az enyémen egy kis aktivitásra ösztönözve. És... élveztem. Hagyján, hogy istentelenül jól csókolt, ajkai egyébként is édesek, teltek, kívánatosak voltak, olyanok, amiket nehéz elengedni, amikből sosem elég. Lassan mélyítette a csókot, tenyerébe fektette az arcomat, én pedig készségsen simultam hozzá.
 Kesztyű volt rajta...
 Mikor néhány perc múlva elhúzódott, csalódottan néztem a szemeibe :
 - Te mindenedet takarod?
 - Nem árt, hiszen késő ősz van, nem? Hidegek ilyenkor az éjszakák...
 - Vedd csak le azt a maszkot! - nyúltam felé, hogy levegyem róla, azonban ő azonnal elkapta a kezeimet, s visszaengedte őket a combomra.
 - A-a, erre még bőven ráérünk, LuHan. Inkább halljuk, ki is az, aki elcsavarta a fejed?
 - Nos... hát a suli egyik strébere... - kicsit zavarban voltam, s ajkaimat kezdtem harapdálni. Az előbb csókolt meg, nem ellenkeztem, aztán mondjam el neki, igazából kit szeretek? Bár... hiszen ő is lehet. Basszus, a szájából miért nem jöttem rá?
 - Biztos van egy pár...
 - SeHun. Oh SeHun...
 - Kicsoda? - hallottam a hangján, hogy meglepődött. Már amennyire lehetett tisztán hallani a hangját... komolyan mondom, ezen az emberen nem egy, hanem minimum öt maszk van! Miért kell ennyire megnehezíteni a dolgomat?
 De... meglepődött. Vagy azért, mert pont SeHunra nem gondolt, ezért nem ő SeHun, de lehet azért is, mert ő az, s nem arra számított, hogy belészeretek. Ráadásul én sem tudom, hogyan sikerült... egy pösze stréber! Anyám...
 - Oh SeHun, a csajok kedvence. - sóhajtottam.
 - Hm... - itt tarott egy kis szünetet - Mit szeretsz benne?
 - Fogalmam sincs...
 Akaratlanul is ajkaimhoz nyúltam, még mindig éreztem az ő ízét. Miért ne lehetne SeHun? Miért ne lehetne Jongin? Miért ne lehetne KyungSoo? Miért ne lehetne Kris? Miért ne lehetne olyasvalaki, akit nem is ismerek? Talán soha nem is találkoztunk ezelőt... akkor mi ez a bizalom, ez a nyugalom? Miért nem lököm el magamtól? Csak egy idegen... mióta bízom meg egy ismeretlen emberben, s öntöm ki neki a lelkem úgy, hogy utána még csak meg sem bánom? Velem van a baj...
 Már megint...
 Nem tudom hanyadjára felsóhajtottam, majd segítségkérően néztem rá. Miért hiszem azt, hogy támaszt nyújthat nekem? Hogy segíteni fog? Miért... szeretem...? Alig találkoztunk eddig, és ebből egyszer szinte nem is beszélgettünk, csak hazavitt. És... megmentett, ahogy most is. Most is egyfolytában azt teszi. Miért?
 - Tényleg nem tudom...
 - Kedves? Jóképű? Okos? Aranyos? Vicces? - sorolta a kérdéseit, miközben egyik kezével megsimogatta az arcomat.
 - Ezek közül mind igaz rá. De... nem ismerem. Csak látásból, mert néhányszor találkoztunk a folyosón és ennyi. Nem rég ugyan beszélgettünk, de az nem volt sok... körülbelül annyi, hogy tudja a nevemet.
 - Értem. Mondhatni... szerelem első látásra? - sokat mondóan bólintott, s tudtam, hogy kicsit elkomolyodott. Rosszat mondtam? Ismeri SeHunt? Vagy... ő SeHun?
 - Gondolom, igen.
 - Lány tetszett már? Nem gondolok most a szerelemre, hanem csak úgy.
 - Igen, "rajta" kívül csak a lányok tetszenek. Nem tudom, mi a jó egy pasiban... most gondolj bele, farok plusz farok az ágyban...
 Kicsit elgondolkodtam rajta, milyen is lenne valójában vele : alul lennék, fájna. Wow... mit akarok én ebben? Jó, nem akarom, csak... egy kicsit... de nem! Nem kell nekem pasi! Mennyivel jobb, ha én vagyok fölül? Sokkal! Azért van az ott a lábaim között, hogy használjam! Akkor meg...? Nem, nem viselném el, hogy... oda... rakják nekem...
 Megborzongtam. Minek gondolkodom ilyesmin?
 - Nem olyan rossz az... - hallottam meg mély hangját, ami kicsit visszarántott a valóságba.
 Jézusom... az előbb csókolóztam vele, egy PASIVAL, aztán még neki mondom, mennyire rossznak tartom ezt... ügyes vagy, LuHan! Félősen rápillantottam, s már próbáltam ia mentségeket keresni :
 - M-Már úgy értem, hogy ez még... még korai nekem, meg... érted!
 - Értem. - suttogta.
 Felállt, majd szembefordult velem. Én felnéztem rá, kérlelően, hogy ne menjen sehova. Nagyon, de nagyon nem akartam egyedül maradni... kimondhatatlanul szerettem volna vele beszélgetni, s ücsörögni a padon, itt, ebben az elhanyagolt parkban. Miért lehet ez baj? Csak... élvezem valaki társaságát, csak nem akarok hazamenni, csak utálok egyedül lenni. Mindenki szereti a társaságot, és bárki kitálalja az életét egy idegennek. Ez... teljesen normális, ahogy az is, ha meleg vagyok. Természetes és kész, ez ellen nem tudok tenni!
 Megráztam a fejem, s a karja után nyúltam :
 - Maradj még...
 - Nem tehetem. - csak ingatta a fejét, aztán lehajolt hozzám és adott egy utolsó puszit a homlokomra. Nem vette le a maszkját, de így is éreztem forró lehelletét, s bőrének melegét. Ne menj el... kétségbeesetten kapaszkodtam a nyakába, leszarva azt, hogy férfi vagyok, hogy büszke vagyok... nem vagyok az. Nem érdekel, csak ne hagyjon itt... min akadtam ki ennyire? Miért nem akarom elengedni? Basszus... miért nem megy? - Engedj el... na, megfojtasz, te!
 - Akkor legalább biztos itt maradsz...
 - Oh, aranyos vagy! - morogta a fülembe, s végül mégis elhajolt.
 - Majd még találkozunk, jó? De most mennem kell.
 - Mikor...?
 Csalódottan pillantottam rá, de próbáltam megfékezni magam, hogy ne ugorjak az ölébe. Mi van velem...? Komolyan, mint valami szeretethiányos kismacska... jézusom, én férfi vagyok, nem valami nyálas kislány...!
 - Tudod nagyon jól. Ha félsz... Én itt vagyok. Mindig.
 Elindult, s alig telt pár másodpercbe, míg alakját teljesen elnyelte a sötétség.



( Ehh... hát elnézést, hogy KyungSoo elmaradt, de... lesz még ilyen. :( Nagyon komálom őt, igazából még talán jobban is, mint LuHant - de sajnos ki kellett hagyjam... következő részben lesz Soo bőven, ígérem! )

6. Fejezet

 ( Szióka!!! :-)
 Hát íme az új fejezet, ami megint csak rövid lett, s talán nagyontólrohadtulmarhára érzelmes is. Jó olvasást! ;)


 KyungSoo pov :

 Na MOST fogok kiugrani az ablakon! Ezek... ezek komolyan gondolják ezt?!
 - Tőből harapom le a töködet, basszus! Add vissza!
 - A-a! Szerezd meg, apukám!
 - LuHan... mondj búcsút a farkadnak...! - vicsorgott egyet Jongin, miközben próbálta visszaszerezni a darabka húst LuHantól, amit az imént a fiú ellopott a tányérjáról. És... a szó szoros értelmében olyanok voltak, mint két ötéves. Öt, nem több. Egyszer csak a "fiam" elvette a "férjem" tányérjáról a húst - nem mellékesen megjegyezném, hogy csirke volt a vacsora, így Jonginon meg sem lepődtem - aztán a salátát is... mondhatni mindent igyekezett elcsenni a mellette ülőtől, aki a csirke megmentésére sietve mászott a pácikájával LuHan szájába. És... és belenyúlt... aztán kihalászta a húst onnét... és... megette...
 Gusztustalan? Az. Mert nem velem csinálja...
 Pedig azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire szerettem volna most Jongin helyében lenni. De én csak néztem az evőpálcikát, ami LuHan szájától a mellette ülőjébe vándorolt, s összerezzentem, ahogy Kai lassan kihúzta a szájából a pálcikákat. Ez direkt kínoz...
 Én már el is felejtettem enni, ahogy néztem a civakodó uramat meg a gyerekét - bár Jongin különösebben nem izgatott. Csak azt figyeltem rajta, hogy azon az evőpálcikán már ott van LuHan nyála... akaratlanul is végignyaltam ajkaimon, s nem tudtam nem rájuk figyelni. Velem ezt miért nem csinálja sosem? Annyit ettünk már együtt... mi a baj velem?!
 - Há, ez már az enyém!
 - Apu...
 - Menj és panaszkodj anyucinak! De ez bizony már az enyém... - diadalittas mosoly jelent meg Kai arcán, úgy nézett LuHan kiskutya szemeibe. Hogy tud ellenállni ennek a pillantásnak? Olyan aranyos...
 Összeszorult a gyomrom. Miért nem foglalkozik velem? Miért annyira fontos neki SeHun? Tényleg, még SeHun is... Miért ilyen önfeledt Jonginnal? Miért nem csinálja ezt velem is...?
 LuHan olyan... olyan... finom...
 - Anyuci, apuci gonosz!
 - Miért tulajdonítod ki a kajámat? Csak magadra vess... - erre már odafigyeltem, megráztam a fejem, hogy egy kicsit visszatérjek a földre. Wow... most még tegyek igazságot is...
 - Anyám, olyanok vagytok, mint a gyerekek! Neked nem vagyok az anyád, neked meg nem vagyok a feleséged, oké?
 - Akkor... A-Akkor az apám vagy...?
 LuHan halk, aranyos hangja annyira ártatlanul hangzott, mint eddig soha. Mindig is szeretett a cukiságával lefegyverezni, nem egyszer sikerült is. Mondhatni mindig... de most kitett magáért. Valószínűleg magától jött ez az arckifejezés, nem is volt tudatában annak, hogyan néz rám, mert hogy erőltetni ezt az aranyosságot nem lehet... áh, ezt direkt csinálja velem?! Így is úgy érzem magam, mint egy kiéhezett kutya, aki előtt ott fetreng a szuka, de ő ki van kötve, s nem nyúlhat hozzá... komolyan, erre nem is kell szebb hasonlat. Minek? Le akarok feküdni a legjobb barátommal... mint valami állat, akinek mindegy, kivel, csak valakivel csinálhassa! Mégis hova gondolok? Ő csak... ő csak barát, csak a "fiam", nem gondolhatok rá másként!
 Mély levegő, s megnyugszom. Anti viagra, vagy mit tudom én, mi kell, de nagyon gyorsan! Ha én itt most... ha most... ne!
 - Jaj drágám, ne nyüszíts már úgy, mint egy kislány, vagy tényleg elveszlek feleségül... - Jongin csak forgatta a szemeit, s eltűnt az a játékos csillogás belőlük, ami az imént még ott volt. Megint bunkó. Ez kell még ide... idegesítsen fel, amikor amúgy is csak egy hajszál választ el attól, hogy felszedjem LuHant a székéből, s bevágjam a hálóban magam alá... nem! Nem csinálsz ilyet! Hülye vagy?
 Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
 Nos... asszem... ROHADTUL felizgultam...
 - Fogd be! Elegem van ebből a papás-mamás játékból! Szokjatok már le róla, marhára gyerekes! - azzal felpattantam a székből, s idegesen, bocsánatkérően, zavartan, meg még nem tudom hogy néztem rájuk, miközben hátrálni kezdtem.
 El kell tűnnöm innen... nem maradhatok... és ha rájön? Meg fog utálni. Érzem...
 - Én... én most megyek, jó? Sietek! - magamra rántottam a kabátomat és próbáltam elkerülni LuHan értetlen tekintetét. Az kéne még, hogy ennél is jobban... jobban "az" legyen! Én még sohasem... sohasem éreztem ilyet úgy, hogy az az illető jelen volt, akivel "azt" akartam. Akkor mégis mit csinálhatnék?! Ha itt maradok, megerőszakolom, ha elmegyek, akkor magamnak kell... azt!
 Lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se nézhessek szemeibe, azonban mire az ajtót nyitottam volna, ő mellettem termett, s elkapta a kezeimet. Közelebb hajolt, arcomat a sajátja felé fordította, hogy ránézzek :
 - Mi a baj? Már amikor megjöttél is láttam, hogy valami nincs rendben...
 - Se-semmi, csak... sietek, anyuék úgy is hazaérnek ma... meg tanulni is kéne... - tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, de egyszerűen nem jött más. Ki kellett találnom valamit... muszáj, eltűnnöm innen, basszus!
 Szinte feltéptem az ajtót, s kirohantam.

 LuHan pov :

 Egyszerűen... elment. Magyarázat, köszönés és mindenféle előzmény nélkül. Tényleg látszott rajta, hogy kicsit zavarban van, de meg nem tudnám mondani, miért. Mi fordult meg benne ennyi idő alatt? Hiszen nem történt semmi. Csak ettünk , meg játszottunk... Jonginon akadt volna ki ennyire? Miért, hiszen mi csak... csak ettünk.
 EGYMÁS SZÁJÁBÓL...!
 Hirtelen bevillant az agyamba a kép, amikor Kai a számba nyúl az ételért. Talán ezért? De tudja, milyen nekem ő és Jongin is : mint a testvéreim. Velük mindig mindent megosztok, Kaival pedig még szállást, időnként ruhákat, meg úgy mindenemet, ami van. Persze, ez fordítva is működik. Akkor meg...? Ezeket ő is mind tudja...
 Mit csinálhattam?
 - Ez meg... mit csináltunk? - kérdeztem megilletődötten, s mardosni kezdett a bűntudat. Ma nem várt meg... ideges volt... tuti baja van velem... csak akkor nem vár meg, ha mérges! Ez mindig így van, hiába történt eddig ritkán! Megsértettem... a francba már, de mivel?!
 - Ne mondd, hogy nem láttad...
 - Jaj, legalább előttem ne beszélj ezen a bunkó hangszíneden, ha megkérhetlek! Tudod, hogy utálom!
 - LuHan... - sóhajtotta mosolyogva, s megláttam egy apró fintort is az arcán. Mi...? - Gusztustalan...
 - Hogy mondhatsz ilyet?! Mi bajod vele?!
 - Az, hogy... undorító. Az és kész!
 Felállt a székéből, mosolya eltűnt, már csak a grimaszt láttam arcán. Mi van?! KyungSoo... gusztustalan...? Hogy meri egyáltalán...?
 Itt szakadt el a cérna.
 Tudtam, hogy Jongin tud bunkó lenni, tud nem tördődöm és idegesítően laza lenni, de itt volt az a bizonyos határ. Mégis honnét vette ezt? Mi baja már megint? Ez nem ő. Kai normális, ez meg... mi a fene van mindenkivel ma?!
 - Te eszednél vagy?! Hallod, amit mondassz?! Nem ismerek nála jobb embert, hogy gondolod már?!
 - Vak vagy, LuHan, úgy gondolom. - elballagott a saját ágyához, s már vette is elő a tankönyveit...

 Hát így történt az, hogy végül a parkban kötöttem ki. Kiveszekedtük magunkat Jonginnal, régebbi példákat felhozva pedig rontottunk a helyzetet. Soha nem volt még olyan, hogy meg akartam őt sérteni, de most... hagyján, hogy akartam, sikerült is.
 Csodás... haragszik rám Kai, KyungSoo, meg én is. Saját magamra... mit rontottam el egyetlen nap alatt, hogy a legjobb barátaim sem akarnak beszélni velem?!
 Kirohantam az éjszaka közepén a lakásból, igazából azt sem tudtam, merre. Csak el otthonról. Nem akartam őt látni, egyáltalán nem. Egyedül lenni, emésztgetni, ez kell nekem.
 A park sötét volt, alig állt egy-két lámpa  állt az utak szélén. Senkit sem láttam. Sem időseket azzal a távolba révedő tekintetükkel, sem gyerekeket, sem szerelmes párokat, sem kutyát sétáltató állatokat. Hát... mégiscsak éjszaka van... az idősek nézik a sorozataikat azzal a távolba révedő tekintettel, a gyerekek alszanak, a szerelmes párok nem ilyen elhanyagolt parkba járnak, a kutyák be vannak zárva, a maradék meg szexel.
 Vagy nem. De minden esély meg van rá.
 Végigcaplattam a kavicsos úton, s bár nem láttam a padokat, nappal jártam már itt annyit, hogy tudjam, melyikekről kezd lejönni a sötétzöld festék. Nem értem, miért hanyagolják el ennyire, hisz valamikor egy nagyon szép hely volt, működött a szőkökőkút, szebbek, gondozattabbak voltak a virágok, normálisan le voltak festve a padok, s a fákat is rendszeresen metszették. Szerettem ide járni. Nyugodt, békés hely, olyan, ahol az ember elmerenghet, ahol leülhet, hogy kicsit megpihenjen, hiába rohan annyira az idő. Itt meg lehetett állítani, itt semmi nem sietett.
 Béke és nyugalom, ez a két szó igaz erre a parkra még így, gondozatlanul is. Van benne valami szép, valami elképszető, amit nem lehet elmondani : azt érezni kell.
 Megkerestem azt a két padot, melyet szinte egyáltalán nem ért fény : a park hátuljában nem voltak már lámpák, vagy nem működtek. Leültem az egyikre, olyan lendülettel, hogy a hátam nagyon koppant a támlán. De nem érdekelt. Gondolkodni? Nem akarok... inkább csak kikapcsolni az agyam, meredni a sötétségbe, s mindent elfelejteni, mire visszamegyek a lakásba. Ez kell nekem most.
 Behunytam a szemeimet. Csend. Sem egy autó, egy motor, vagy egy biciklis, aki erre járna. Senki. Ami pedig még itt, vidéken is furcsának számított. Mindig járt erre valaki, mindig volt egy kis zaj, hogy az ember egy pillanatra se feledhesse el : az élet nem áll meg. Sohasem.
 Erre a gondolatra mégegyszer nekivágtam magam a padnak. Miért nem mehet minden egyszerűen? Miért kell ilyennek lennie mindennek? Miért nem megy minden simán?
 - Óvatosan. Még megsérülsz... - hallottam meg egy ismerős hangot. Mély, rekedt, halk... ismerős. Annyira ismerős, hogy az már őrjítő, de... de nem tudom. Képtelen vagyok beazonosítani...
 Oldalra fordítottam a fejem, s megpillantottam őt a mellettem lévő padon.
 " Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Itt van...

Hát... nem ártana elolvasni...

 Sziasztok!
 Hát az a helyzet, hogy lenne egy másik ötletem is, amit szeretnék papírra vetni, papírról tabletre/be, tabletről/ből ide.
 A történet kissé" sablonos, én már olvastam egy rakat ilyet, csak azokhoz nem volt oda írva EKKORA betűkkel, hogy ez bizony YAOI! Én pedig szeretném összehozni a a kuki+kuki változatot is, úgyhogy aki eddig ezt elolvasta a momdandómat, most már bírja ki a végéig!
 Hát cím az nincs, meg ötlet se rá. =D De! A sztori maga annyiról szól, hogy van egy testvér pár ( nem mellékesen : két fiú ) bátyus és ugyebár öcsike. No de... bátyus ólom súllyal esik bele öcsike hülye fejébe, ami mondjuk testvéreknél nem kifejezetten előnyös. De szóljatok, ha tévednék, hiszen bármi előfordulhat... xDD Öcsisajt meg természetesen nem igazán óhajt spermát cserélni az idősebbel, mert ő bizony másba szerelmes : Valaki Akárki, ismertebb nevén Bárkibe. Hö, azé' két testvér közt ez örömlányra nincsen rendbe', Pista! Bátyus ---> <3 Öcsi? A-a, itt valami nagyon nem stimmel...
 Szóval ha lenne valaki, akit ez érdekel, az please, jelezze! ;)
 Pápá! :-)

5. Fejezet

 ( Helló! Komolyan mondom, a füzetemben ez a fejezet kitett négy oldalt... haladás! Fogalmam sincs, hogyan sikerült... o.O De ahogy megígértem, íme a hosszabb rész, és ahhw TwT alig várom már, hogy "azt" a bizonyos részt írhassam ( nem ám rosszra gondolni! ), amit én a leginkább imádok ebben a történetben. És csak most esett le, hogy hamarosan szerepelnie kellene "Zorrónak" is. Hm... nem tudom, érdekel egyáltalán valakit, hogy ki lehet ő, vagy inkább csak a SooHanra és a HunHanra koncentráltok? xDD Komolyan nem tudom. Mindenesetre, rohadtul meg vagyok fázva, nem fog az agyam, szóval ha van benne valami hülyeség, please, írjátok meg! Jó olvasást! ;) )

 KyungSoo pov :

 A megszokott helyünkön vártam LuHanra : a folyosón. Nem csak tanítás után szoktam itt várni, hanem bármelyik szünetben, amikor ráérek. Ez azóta működik, amióta ismerjük egymást és barátok lettünk : nem keresgéljük, hogy vajon melyik teremben lehet a másik, hanem itt várunk a másikra, akinek ha nem kell házit másolnia, vagy éppen tanulnia egy dolgozatra, ugyanúgy itt lesz. Nekem a lecke írás sosem volt probléma, én mindent megcsináltam otthon, LuHan szokta időnként "elfelejteni". Ezért is kár, hogy én egy évvel idősebb vagyok nála - ha egy osztályba járnánk, rólam másolhatna, ha már otthon nem képes megírni. Bár... akkor nem sűrűn ülne Jongin mellett, ha én ott lennék...
 Zsebre vágtam a kezemet, miután megnéztem, hány óra. Még mindig nincs itt, tehát mosdóban van vagy tanul. LuHan? Tanulni? Tegnap megírtunk minden leckét együtt... akkor csak a mosdó maradt. Ilyen sokáig... ha sor lenne, addig járná az iskola minden létező wc - jét, amíg nem talál egy kevesebb lélekszámmal rendelkezőt. És még mindig nem ért ide... nincs is a folyosón...
 Beteg. Tuti, hogy idefelé jövet elesett az úton, s most kórházban van. Én meg... én meg nem vagyok ott vele... vagy a suli legszebb csajával smárol... nem. Beragadt a mosdóba. Igen, biztos, csak ez lehet! Érzem...
 KyungSoo kedves, te hülye vagy!
 Fejbevágtam magam az egyik füzetemmel, aztán inkább elindultam. Ha eddig nem jött, nem is fog. Akkor meg minek maradjak? Úgysincs semmi baja, csak... úristen, és ha kiesett az ablakon?!
 Basszus, tényleg nem vagyok normális. Nem ér rá : ennyi. Van még két óránk, ami két szünetet jelent, órák után meg úgyis együtt megyünk haza. Agyamra ment a szerelem...
 A lépcső felé vettem az irányt. Lesiettem rajta, a végén majdnem leestem a tempó miatt. Megkapaszkodtam a korlátban, ami olyan erős volt, hogy ha felrobbantják a sulit, az akkor is állni fog. Lépcsővel vagy nélküle, teljesen mindegy. Tényleg megtartott, de amikor felemeltem a fejem, hogy végigpillantsak a folyosón, ki láthatott, azt hittem, mégis eldőlök :
 LuHan ült a történelem terem előtt a kövön, ölében a táskájával. Hatalmas barna szemeivel felfelé bámult, egy másik fiúra.
 Egy magas, szőke fiú, kezében a füzeteivel. Ő...
 Oh SeHun...
 Ökölbe szorítottam a kezeimet. Már megint... megint ő...
 LuHan háttal volt nekem, ezért nem is láthatta, hogy ott vagyok, bár szerintem amúgy sem vett volna észre. Csak nézett fel az előtte állóra, s hiába nem láttam, tudtam, milyen arcot vág : tátott szájjal, áhítattal pillantott SeHunra, arra a seggfejre. És a gondolatai... azt nem is akarom látni. Valószínűleg tele lenne mindenféle szivecskével, meg rózsaszín felhőkkel, és... SeHunnal. Tudom, hogy ez nem lenne jellemző LuHanra, de...
 " - Basszus... nem vagyok meleg, KyungSoo, csak nem a lányokat szeretem! Vagy is... de a lányokat szeretem... ez a szemét csak kivétel! - hajtotta le a fejét a padra, kezei ökölben voltak, úgy csapott a saját fejére.
 - Figyelj! Nem... nem olyan nagy gond, ha a fiúkat szereted...
 - Nem gond? Akkor mi? Nevezzem apokalipszisnak?! Nem vagyok meleg! - rám nézett, s szemeiben láttam, mennyire kétségbe van esve. Nem meleg. Tudom, hogy nem az. Ő is ezt mondja, s én is tudom, hogy így van. Az a valaki talán... talán csak lányos, vagy LuHan túl frusztrált... de nem meleg.
 Igen, nem az. És mégis... a remény befészkelte magát a szívembe, egyre hevesebben dobogtatva azt. Annyira kicsi volt az esélye, hogy rólam beszél... de bíztam benne. Fogalmam sincs, miért, hiszen szinte egyértelmű volt, hogy egy másik srácról beszél, mégsem akartam elhinni : elvégre én is lehetek. Talán... talán rám gondol... és ha miattam ilyen, most meg tudom vígasztalni... úgy...
 Akaratom ellenére is mocskosabbnál mocskosabb képek jelentek meg a szemeim előtt, amikről már évek óta ábrándoztam. Talán most megkapom... annyit vártam rá...
 - Ki... Ki az, LuHan...? - nyeltem egy nagyot. Magamban már hallottam a hangját, ahogy a nevemet mondja.
 - Egy seggfej... SeHun... Oh SeHun..."
 Ahogy kiejtette a nevét, mintha egy emeletet zuhantam volna. Nem én... egyáltalán hogy is gondolhattam? Miért szeretne engem? Én a barátja vagyok, mondhatni a bátyja, nem pedig... istenem, hova gondolok már?!
 Önző vagyok. Tudom. Utálom is magam... de miért nem lehet az enyém? Csak az enyém. Olyan nagy kérés, hogy... szeressen? Olyan sokat vártam rá. Éveket. Végignéztem, ahogy a suli libáit bámulta, ahogy beszélt róluk, melyik tetszik neki, aztán... aztán jött SeHun...
 Ha már egy fiúról van szó, miért nem lehetek én? Miben jobb ő, mint én? Mit tud megadni neki, amit én nem?
 Az a délután óta mindennap ezeken a kérdéseken gondolkodtam, teljesen feleslegesen. Mindig ugyanoda lyukadtam ki : nem vagyok elég jó. Nem kellek neki. Ennyi.
 Összeszorítottam a fogaimat, s felpillantottam SeHun arcára. Mosolygott. Rá...
 Egyre dühösebb lettem, s éreztem, ha tovább nézem őket, a bennem lévő harag felrobban és magával viszi ezt az egész épületet. Nem maradhatok... LuHan észre fog venni... le se veszi a szemeit arról a hülye kis pöszéről! Basszus, de hiszen nem is ismeri!
 A kedves, naiv, ártarlan kis KyungSoo kezdett eltűnni, s a helyébe csak a bunkó énem maradt : bármennyire is nem vallott rám és utáltam is ilyenkor magamat, most meg tudtam volna ölni azt a srácot. Utálom a szerelmet... meg SeHunt is... meg magamat is...
 Főként magamat.
 Idegesen levágtattam a következő lépcsősoron is, a földszintre. El akartam tűnni a mosdóba ezen az órán, nem érdekelt, mik lesznek a következményei. Majd azt mondom, nem éreztem el magam, amihez meg voltam elég sápadt, úgyhogy hihető, hogy beteg vagyok.
 Mert az is vagyok. Szerelmes...

 LuHan pov :

  - Bo-Bocsánat... - makogtam még mindig a földön ülve.
 " Nem... LuHan, nem vagy meleg... NEM vagy meleg!" - gondoltam, s már el is képzeltem, ahogy megrázom a fejem, aztán felállok és elsétálok innen, mintha semmi sem történt volna. Csak mennék föcire... ehelyett azonban továbbra is ott ücsörögtem a kövön, elrévedő tekintettel bámulva az előttem állót.
 Nem. Nem vagyok meleg. Csak...
 Csak egy kicsit...
 - Semmi gond, biztosan csak a hátsódon van a szemed, ezért nem láttál.
 Mosolyogva felsegített, de tényleg olyan őszinte jókedvvel, hogy szinte el sem hittem, hogy az imént gúnyolódott velem. Felálltam, s leporoltam a ruháimat, majd a tankönyvemet inkább beraktam a táskámba. Feleslegesen... talán ezzel is csak húzni akartam az időt, vagy nem tudom... tényleg haszontalan mozdulat volt, hiszen nem véletlenül vettem elő még a teremben.
 Nem akartam a szemeibe nézni. Igazság szerint... rohadtul féltem, hogy elpirulok. Mi van?! Pirulni? Mi vagyok én, kislány?! Nem, nem fogok totál leégni, itt hagyom és kész!
 - Köszönöm... és... örülök, hogy neked viszont az arcodon van a szemed, nem pedig a farpofádon! - sietve meghajoltam, s már tűntem is volna el. Csak ne égjek le mégjobban... basszus, ugye rosszul sejtem, hogy ég az arcom?! Nem... tuti, hogy csak szidnak és nem pirultam el. Kérlek, mondd, hogy nem...! Ekkor meghallottam a nevetését.
 Rekedt hangú, mély nevetés volt, amit eddig életemben egyszer hallottam. Amikor egy lány súgott valamit a fülébe az egyik folyosón... és most megint. Egyszerűen... szép. Meg nem tudnám mondani, mi benne olyan gyönyörű, de még senkit sem hallottam így nevetni : édes. Férfias ugyan, nekem mégis csak ez a szó jutott el a tudatomig. Édes...
 Megnevettettem... én...
 Belőlem is kirobbant a kacagás. Hogy min? Fogalmam sincs. Talán a tinédzser kor miatt, de az elmúlt néhány hónapban rohadtul nem értem magamat, ezért úgy döntöttem, nem keresek logikát a tetteimben. Minek? Úgysincs...
 - Egész vicces vagy... hogy is hívnak?
 - Lu- LuHan vagyok! - megpördültem. Most... talán most van esélyem őt megismerni.
 - SeHun!
 Meghajoltam, amit viszonzott is.
 A zavarom egy pillanat alatt eltűnt, s csak egy valamit láttam magam előtt : SeHunt. Meg kell ismernem. Igen. Hátha... hátha meleg... de nem! LuHan, te sem vagy az! Miért gondolod, hogy pont Ő az lenne? Bolondulnak érte a csajok, akkor miért akarna már egy fiút? Még csak nem is gondolt rá... ennyi lány mellett nekem sem jutna ilyesmi az eszembe. Ő hetero. Azt sem tudja, hogy nekem is olyan van, mint neki, mert annyira hetero, hogy nem is gondolt erre... áh, nem vagyok normális! Nagyon jól tudja, hogy a fiúknak ez van, a lányoknak meg az! Én is tisztában voltam vele már akkor, amikor még csak nem is sejtettem, hogy ő egyáltlán létezik.
 Mégegyszer : LuHan, nem vagy buzi. Csak és kizárólag SeHun érdekel valamiért, de őt sem szereted, csak... csak vonzódsz hozzá, vagy fogd a tinédzser korra, a kíváncsiságra, hogy milyen lehet egy pasival vagy mit tudom én! A lényeg, hogy tetszenek a szép csajok, egyetlen fiúra sem néztél rá eddig "úgy". Tehát ez csak valami elmezavar, de amint találkozol valami neked való lánnyal, azonnal minden a régi lesz.
 Igen, így kell lennie.
 - Hanyadikos vagy?
 - Tízedikes. Te egyel idősebb, ha jól tudom, igaz? - kérdeztem, s nyeltem egy nagyot. Magabiztosan... pirulás nélkül. Csak lazán, és minden rendben lesz.
 - Igen, tizenegyedikes vagyok. És vajon honnét tudod?
 - A suli egyik strébere, egyértelmű, hogy hallottam rólad! Tavaly is kitűnő voltál... van egyáltalán szabad időd?
 - Hogyne. Olyankor szoktam puskát írni! - mosolya kiszélesedett, az enyém is. Vicces. Aranyos, mégis férfias, érti a viccet, jól tanul... tehát ezt szeretik benne a lányok. Meg... a fiúk.
 - Jaj, ne már!
 - Csak vicceltem, persze. De tényleg szoktam puskát írni... és, milyen órád lesz?
 - Öhm... földrajz, azt hiszem. Kemény hármas vagyok belőle...! - büszkén kihúztam magam, s továbbra is úgy vigyorogtam, mint aki totál megőrült. Nem, LuHan, te nem vagy normális!
 - Hát, én kitűnő, ha jól emlékszem...
 Ebben a pillanatban csöngettek be. Hirtelen kicsit összerezdültem a hangra, egyrészt mert meglepett, másrészt meg amúgy is marha hangos. De! De kizökkentett valamennyire ebből az elmebeteg állapotomból, eszembe juttatva, hogy nekem még órám van! És... és SeHunnak is. Tehát akkor most... én erre, ő meg... arra?
 - Majd találkozunk, szia!
 - He-Heló... - motyogtam, amikor elviharzott mellettem. Még hallottam sietős lépteit, aztán az ajtó csukódását, a szék ki-be tologatás zaját. De nem mozdultam. Még nem, kell még egy perc, hogy ezt feldolgozzam.
 Én. Beszélgettem. Vele.
 ... Vele!
 Nem akartam, egyszerűen nem tudtam elhinni. Nem lehet, hogy pont belé botlottam - szószerint - a folyosón, elestem, felsegített, vicdesnek talált, és... és beszélgettünk... és... és nem vagyok meleg...
 Nem, tudom, hogy nem...
 Ugye?


 KyungSoo pov :

 Ezek után elégge nehezemre esett átmenni hozzájuk. Hogy bírnám ki, hogy ne kezdjek el veszekedni vele? Ráadásul nem is az, hogy civakodnánk, hanem az, hogy nem lenne miért. Semmi közöm hozzá. Azzal beszélget, akivel akar, és azzal jön össze, akivel akar. Én... én csak a barátja vagyok. Jogosan háboroda fel, hogy mégis hogy merem megmondani, kivel találkozhat és kivel nem. Pláne, ha SeHunról van szó... Ez körülbelül olyan, mintha Jongin mondaná nekem azt, hogy hagyjam békén LuHant. Miért érdekelne? Miért foglalkoznék vele? Ő pontosan azt érzi most SeHun iránt, amitén ő iránta, így valahol meg is értem, csak... fáj. Sokkal könnyebb lenne, ha egy lány tetszene neki, vagy bárki, csak ne egy fiú... hiszen így mindig jön ugyanaz a kérdés : miért nem engem szeret, ha már meleg?
 Ez az : nem meleg. Vagy ha az is lenne, én nem kellenék neki. Én csak a barátja vagyok, majdhogynem testvéreként kezel, de nem "úgy". Ezért pedig nem hibáztathatom.
 - Szia! - engedett be LuHan a lakásba, arcán egy hatalmas vigyorral. Aha... SeHun hatása nem múlt el...
 - Szia...
 Igyekeztem mosolyogni, kedves, gondtalan lenni, mint eddig szinte minden alkalommal. Nem akartam, hogy észre vegye, mi zajlik bennem. Bármit, csak azt ne... vajon miért érdekel, hogy mikor kivel van? Olyan vagyok, mint egy féltékeny asszony! Ez lenne... mert igen, az vagyok. Rohadtul féltékeny. Régóta szeretem, sokszor mentem haza keserű szájízzel, mert ő egész nap egy lányt bámult, de ez más. Most... most tényleg szerelmes. És még soha nem volt az. Talán ezért gondolhattam néhány édes pillanatra azt, hogy ő az enyém, és senki nem fogja elvenmi tőlem. Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat, készültem rá, de olyan jó volt azt hinni, hogy csakén vagyok neki...
 Ekkor jött SeHun. És mindent tönkretett egyetlen szó nélkül, rá sem nézett LuHanra, nem kommunikáltak semmilyen módon, nem ismerik egymást. Mégis azonnal elvette tőlem. Egy... pasi...
 Ez miatt talán a legnehezebb. Hiszen én is lehetnék... istenem, olyan sokáig utáltam magam, amiért így érzek, amiért tudtam, hogy ő sosem fog egy fiút szeretni...
 Gondolatmenetemből Jongin mély hangja zökkentett ki :
 - Szia, anyuci!
 - Nem kapsz enni... - morogtam alig hallhatóan, s a telefonját nyomkodóra sandítottam - Szervusz, fiam!
 - Ma nem is találkoztunk még... hogyhogy nem tudtál velünk jönni hazáig? - LuHan mellettem állt, míg én kiraktam a vacsorájukat az asztalra. Miért nem mentem vele? Nah, elmondjam?
 Keserűen elmosolyodtam : hazamentem az utolsó két órámról, mert azt mondtam, rosszul vagyok. Nem hazudtam, tényleg rettentően pocsékul éreztem magam a történtek után, ezért muszáj volt ellógnom. De mit mondjak? Ha most beteget jelentenék neki, aggódna, ha nem válaszolnék, csak gyanakodna, ha igazat mondanék... megutálna? Sajnálna? Kerülne? Lesokkolna?
 Mind rossz leherőségek.
 - Csak... haza kellett szaladjak valamiért,ennyi. - utáltam hazudni.
 - Áh, értem... és akkor mesélj csak, mi történt ma veled? Ha már úgysem találkoztunk... - kilométerekről látszott, hogy nem hiszi el, amit mondok. Mondom, utálok hazudni, és ennek megfelelően nem is tudok.
 Jonginra pillantottam, aki még mindig a telefonját bűvölte - vagy fordítva - s nem nézett ránk. Bunkó...
 - Semmi különös. Fárasztó nap volt, mint mindig, ennyi. Veletek? Itt vagy még, Jongin?
 - Aham. - felnézett - Jelen!
 Arca unott volt - olyan, mint szokott. Valamiért mindig is zavart a nem törődömsége, a bunkósága, meg... meg úgy mindene. Bár LuHan azt mondta, csak meg kéne ismernem, s máris megváltozna a véleményem, mert igazából egy rendes, kedves srác, csak egy kicsit furcsa. Kicsit?! Nem, nem hiszem el, hogy ez az ember az ő barátja. LuHan csak a megbízható embereket szereti, akiknek mindent elmondhat.
 És ekkor jutott eszembe valami : én is van, amit nem mondok el neki. Valamit...
 Nem, nekem most ne ez legyen a fontos. Most vacsorázunk - ebédelünk.
 Leültem az asztalhoz, s LuHanra pillantottam. Annyiszor elképzeltem már vele... azt...
 Végigpillantottam arcán, az ő gyönyörű arcán. Hatalmas, őzike szemek, fehér, hibátlan bőr... gyönyörű. Fájóan szép, különösen a mai nap után. Olyan késztetést éreztem az iránt, hogy egyszerűen csak magam alá gyűrjem,'mint még soha. Undorító vagyok és önző - én is tudom,de abban a pillanatban valahogy Jongin jelenléte sem zavart. Miért nem lehet már az enyém...? Csak egyetlen egyszer az enyém... miért nem történhet meg...? Annyit álmodtam róla, ha csak egyszer megengedné...
 Nyeltem egyet. Magamban hallottam, ahogy a lehető legszexibb hangokat nyögi alattam, én pedig... basszus, mi van velem?!

 ( Ooooooké, KyungSoo eredetileg tényleg nem ilyen lett volna... xD de aztán mégis úgy döntöttem, hogy hadd szenvedjen egy picikét! ;) Úúú, nqgyon kíváncsi vagyok, ki mit szól SeHunhoz...! )

4. Fejezet

 ( Heloooooo! Hát úgy volt, hogy kicsit hosszabbra írom ezt a fejezetet, de ehelyett inkább úgy döntöttem, a következő lesz hosszabb : itt most csak LuHan szemszögéből vannak írva az események. KyungSoo lemaradt valahol... :( Jó olvasást! )


 LuHan pov :

 Kettő. Kettő teljes hétig voltam betegállományban, Jongin és KyungSoo szárnyai alatt, egyetlen szobába bezárva. Jó, mosdóba néha kimehettetm. Kísérettel...
 El tudja valaki képzelni, milyen tizennégy napon keresztül folyamatosan az ágyban fetrengeni, este leckét másolni, aztán két ember társaságában mosdóba menni? Hiába mondom, hogy jól vagyok, hogy fel rudok kelni, nem. Ők majd jobban tudják, hogy mikor mászkálhatok egyedül.
 KyungSoo majdnem minden este átjött, segített házit írni, néha főzött. Jongin mindig, amikor hazaért, ellenőrizte a kötéseimet, odaadta, mit kell bemásolnom a füzetembe az órai anyagból, meg úgy mindenben segített : közlekedésben, tanulásban, behozta nekem a kajámat, reggelente is mindig hagyott az ágyam mellett egy tálcán valamilyen reggelit, meg egy üveg vizet. Sokat is cukkoltam vele, hogy ő az apám és akkor Soo a felesége.
 Mit reagált? Leütött.
 Azt azért nem, de megmondta, hogy örüljek neki, amiért egyáltalán gondoskodik rólam, többet úgysem lesz ilyen. Nem, mi? Tudtam én, hogy a legjobb, mondhatni egyetlen barátja vagyok a rengeteg haverja mellett, ezért hiába állítja az ellenkezőjét, tudom, hogy bármi történjék, mellettem lesz. Mindig is tiszteltem benne, mindig meglepett, hogy mennyire őszinte, de ha az érzéseiről kellett beszélnie, vagy elviccelte vagy tettette a bunkót. Pedig nem az. Szerintem legbelül nagyon is érzékeny srác, csak nem akarja vagy nem is tudja kimutatni.
 Ellentétben KyungSoo -val. Ő teljesmértékben kimondja azt, amit gondol, de az érzéseit főként. Hányszor hallottam már tőle, hogy mennyire aggódott értem, hogy én vagyok az ő kis ördöge és még sorolhatnám. Elég szégyellős fiú, de ha szeret, akkor azt nagyon, s ki is mutatja. Talán ezért nem bírják egymást annyira, holott nem is találkoznak ahhoz eleget, hogy normálisan megismerjék egymást? Igazság szerint csak jongin véleményét tudom pontosan Soo - ról , hiszen azt rendszeresen mondogatja : " Töketlen... elgörbültek a hajlamai, basszus, az anyádnak képzeli magát!"
 Igen... Jongin kedves srác... néha...
 KyungSoo-tól pedig annyit tudok, hogy nem kedveli, mert szerinte olyan nem törődöm stílusú. De konkrét kis szöveget még nem alkotott neki.
 Szóval a harmadik héten már mehettem suliba. Jézusom... soha nem örültem még ennyire annak, hogy korán kell kelnem azért, hogy tanulhassak. Melyik diák szereti az iskolát?
 - Jongin? - fordultam a padtársam felé az egyik szünetben. Ő már pakolta el a könyveit, hogy helyettük a szendvicsét vegye elő.
 - Hm?
 - Nem láttam ma Krist...
 - És? - húzta fel a szemöldökét - Én is meg tudlak verni, ha nagyon akarod.
 - Áh, nem az! Csak... nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő volt. Lehet, hogy rosszul láttam. Csak annyi biztos, hogy szőke volt...
 - Két szőke srác van a suliban. Az egyik te vagy, a másik Kris. Az ügy lezárva!
 - Nem igaz! - pöcköltem meg a fejét, mire morogva odébb húzódott. Amikor rájön a hülyeség, nem lehet vele beszélni... - Nem csak mi vagyunk szőkék.
 - Igaz - bólintott megadóan - a lányok közt is sok a hülye.
 - Na, most már komolyan elegem van belőled! Figyelj már, basszus, ez nem vicc! Lehet, hogy tényleg nem ő volt, vagy...
 Erre felsóhajtott, s felállt. Ajjaj...
 Megfogta a vállaimat, így az egyik kezében lévő szendvics hála istennek megpuszilta az egyenruhámat is. Kicsit megrázott, amire a vaj maradék szét is kenődött rajta. Imádom ezt a srácot!
 - Kemény két hete volt! A "megmentőd" úgy is elintézte, nem? Ha megint akarnak tőled valamit, akkor KyungSoo mama majd megvonja az uzsonnát, ne aggódj!
 - Úgy utállak ilyenkor... - húztam el a számat, mire ő csak mosolygott, s felkapta a táskáját. Aha, tényleg. Földrajz...
 A szemeimet forgatva én is felvettem a tatyómat, aztán az ajtó felé indultam. Biztos, hogy akartam én iskolába jönni? Miért érdekel annyira, hogy Kris volt-e vagy sem? Már mindegy. Elvégre "KyungSoo mama majd megvonja az uzsonnát", ha gond lesz, ugye? Végül is, min aggódjak? Megkapták a magukét, meg aztán... azt mondta...
 " Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Nem!
 LuHan, legyél már egy kicsit normálisabb! Az ott egy idegen, nem találkoztok többször, semmi közöd hozzá, véletlen volt ott és nem akar tőled semmit! Ennyi!
 Dühösen vágtattam ki a teremből. Nem igaz, hogy még most is azon a hülyén jár az eszem! Miért nem felejtem már el? Biztos csak arra járt... maszkban...
 Ekkor valami puhának ütköztem, arról pedig visszapattantam a földre. A hátsóm a kövön érkezett le, a táskám az ölembe esett, a földrajz tankönyvem pedig mellettem landolt a hideg földön. Na, most épültem fel...
 Meglepetten pillantottam fel az előttem lévő akadályra : egy magas, szőke fiú, füzetekkel a kezében. Aranyos, barna szemei érdeklődve, de egy kicsit hidegen néztek le rám, arcán lágy mosoly ült. Mintha egy kis ovodásra nézne, aki most ejtette le a játékát, s arra kéri őt, hogy vegy fel.
 Egy magas, szőke fiú, füzetekkel a kezében. Ő.
 Ő...
 " Ha félsz... Én itt vagyok..."
  Egy magas, szőke fiú, füzetekkel a kezében. Ő...

3. Fejezet

 Szióka mindenkinek!
 Hát íme a harmadik fejezet egy jóóó hosszú szünet után. Sorry... :( Jó olvasást!


 KyungSoo pov :

 Azt hiszem, azonnal kaptam tíz mini szívrohamot. Legalább.
 Épp a konyhában voltam, amikor csörgött a telefonom. Arra gondoltam, talán LuHan hív, hogy késik, vagy anya, hogy mikor érnek haza apámmal. Más nem szokott keresni, ezért eszembe sem jutott, hogy esetleg valaki kíváncsi rám rajtuk kívül. Vagy valakinek kell a matek leckém?
 A kijelzőn láttam, hogy LuHan az. De nem az ő hangját hallottam...
 Jongin hívott azzal a hírrel, hogy az a kis őzike ott fekszik eszméletlenül az ágyában, miután kiverték belőle a lelket. Olyan érzelemmentesen és gyorsan közölte velem a történteket, hogy reagálni sem volt időm : letette.
 Ő... LuHan...
 Kinek árthatott ő? Kinek? Őt mindenki szereti : a lányok egyenesen bolondulnak érte, kedves, aranyos, figyelmes... és egy kicsit ördög, de az is inkább ennivalóan. Akkor ki...?
 Eluralkodott rajtam a félelem. És ha nagyon komoly? Mi az, hogy nem vitték orvoshoz? Miért van otthon, miért nem egy kórházban? Jongin miért gondolja azt, hogy tud róla gondoskodni? Kizárt! Egy felelőtlen, rongylábú barom, aki maximum havernak jó! Legalább nyújtott neki valamilyen elsősegélyt? És ha nem? Ha csak ott fekszik az ágyában, mert nem tudott vele mit csinálni az a szerncsétlen bolond?
 Reszkető kezekkel vágtam zsebre a telefonom, s tudtam, oda kell mennem. LuHan is ezt akarná. Mindig ott voltam vele, bármi is volt a probléma. Olyan nekem, mint a testvérem... vagy is... mint a sz...
 Megráztam a fejem, csomagoltam neki egy kis vacsorát, s már rohantam is ki a lakásból. Minden létező tagom remegett a félelemtől, az izgalomtól, az aggodalomtól. Meg fog ölni egyszer ez az ember...
 "Mióta...?" - kérdeztem magamtól. Mióta szeretem én ennyire ezt a fiút? Talán amióta csak ismerem, igazából még magam sem tudom biztosan. Az első pillanattól kezdve imádtam látni arcán azt a gyönrörű mosolyát, a csillogó szemeit, egyszerűen őt magát. Aranyos volt és mégis, valahol mélyen egy kis ördög, kicsit talán szégyellős is, de nagyon jó humorú, kedves, de legalább olyan csintalan is. Mindig tartogat valami meglepetést, mindig felvidít, és... és vigyázni kell rá. Neki nincsenek szülei, se testvérei, csak a szobatársa. Testvérem ugyan nekem sincs, a szüleim is alig vannak itthon, de vannak. Itt. Közel. Ha baj történik, hazajönnek bármilyen üzleti útról, bárhonnan. Tudom. De ez nála nem lehetséges. Ezért tudom, hogy gondoskodásra és szeretetre vágyik és meg is akarom neki adni. Mindenféleképpen...
 Én vagyok az "anyukája" .
 Vajon, ha elmondanám neki, hogy szeretem, ugyanúgy a barátom maradna? Tudom, hogy nem viszonozná, de... ha elítélne, mert meleg vagyok?
 Minden éjjel, minden reggel, amikor megpillantottam őt, minden órán, amikor rá gondoltam, ezen járt az agyam. Elmondhatnám neki? Sajnálna... ha csak nem vetne meg. De nem, ő nem olyan, viszont egészen biztos, hogy sajnálna, s megpróbálna rajtam segíteni. Azt pedig nem viselném el... nekem vagy a szerelme kell, vagy csak a szimpla barátság. Semmi a kettő közötti kis puszik, simogatás érzelem nélkül. Tudom, hogy ezt tenné : adni akarna egy kicsit magából, de nem merne komolyabb dolgokba belemenni.
 Hiszen nem szeret. Csak a barátom...
 És most kapok egy hívást, hogy megverték Őt. Őt... Egy egyszerű telefon, mintha csak azt közölte volna velem, hogy meghalt a macskája. Hogy bízhat ebben az emberben LuHan? Azt mondta, rendes srác, csak meg kell ismerni. Hallottam... törődik egyáltalán vele? És eszébe jutott felhívni? Legalább ennyi esze van...
 A félórás utat körülbelül tíz perc alatt tettem meg, s már ott álltam a bérelt szobájuk ajtaja előtt, lihegve, ziláltan és idegesen. A hajam a szemembe lógott, a dzsekim lecsúszott az egyik vállamról, a vacsora biztos szétrázódott már a dobozában.
 Bekopogtam, mire Jongin szinte azonnal ajtót nyitott. Őt elintéztem egy egyszerű sziával, aztán már rohantam is LuHan ágyához.
 Már ébren volt, bágyadtan mosolygott rám, miközben felült. Haja kicsit kócos volt, mindkét keze bekötve, az arca egyik fele kissé feldagadt, a másik pedig le volt horzsolva. Jézusom... egy orvost!
 Közelebb mentem, leültem az ágya szélére, s aggódva pillantottam rá. Nem mondom, rettentően megijesztett a látványa. Ez az örökké mosolygós fiú alig bírja egyáltalán elhúzni a száját, nem hogy még mosolyogni, az alkarja is tiszta sebes lehet a kötszerek alapján... és bele sem merek gondolni, hány helyen kellett még a sebeit ellátni. És ha lázas? Biztosan az... olyan piros...
 - LuHan, mi történt? A frászt hoztad rám, te észlény!
 - Bo-bocsánat, de... - belé fagyott a szó, amikor közelebb hajoltam, s a kezembe fektettem a még így is gyönyörű arcát. Gyengéden érintettem, hiszen el tudtam képzelni, mennyire fájhat, de muszáj volt hozzáérnem. Aggódtam miatta annyit, hogy ezt kiérdemeljem.
 Hirtelen hevességem így átváltott gyengédségbe, s szomorúan néztem nagy, barna szemeibe. Ki tehette ezt vele? De legalább már ébren van. Az is valami...
 - A lázadat megmérte? Lefertőtlenítette a sebeidet? Orvost miért nem hívott? Mióta vagy fent?!

 LuHan pov :

 - A lázadat megmérte? Lefertőtlenítette a sebeidet? Orvost miért nem hívott? Mióta vagy fent?! - sorolta idegesen a kérdéseit, s olyan kétségbeesettséget láttam a szemeiben csillogni, hogy még én magam is megijedtem : miért is kértem Jongint, hogy hívja fel? Talán ezért is volt mérges. Mert tudta, hogy ilyen lesz. De ha utólag szólok, megöl...
 Megköszörültem a torkom, s próbáltam nyugodt maradni. Én tudtam, hogy el vagyok látva rendesen, hogy nem lehetek lázas, hogy jól vagyok, hogy nem kell orvos. Hiszen azt mondta... Ó LuHan, ne kezd megint!
 Megráztam a fejem. Nem. Nincs "vigyázok rád" duma. Hülyeség. Nem tudhatta, hogy esetleg megsérültem - e komolyabban. Csak... ott volt. Pont jókor.
 - Semmi bajom, tényleg. Már jobban vagyok, fáj ez meg az, de jobban vagyok, KyungSoo. És... tudom, hogy mindig rohangálsz miattam, szóval...
 - Nehogy még bocsánatot is kérj! Ki csinálta ezt? - szorítása megkeményedett az államon, mire kicsit fel is szisszentem. Jól vagyok? Cseppet sem. Az arcom és a karjaim totál végigsúrolva, a sípcsontomon is van néhány lila folt, az oldalam pedig piszkosul fáj. De leginkább a fejem...
 Elfordítottam az arcomat, hogy engedje el, s kicsit megszeppenve néztem rá. Szokott fenyegetőzni, a fülemnél ráncigálva hazahozni, kioktatni, méltatlankodni, lehordani mindenért, de kiabálni nem. Soha. Mindig mosolygott, történjen bármi, örökké csak csóválta a fejét, viszont láttam, hogy szinte még ő is élvezi. Most nem. Most csak aggodalom és értetlenség volt az arcára írva, idegesség és kétségbeesés egyben. Ennyire féltett? Tudtam, hogy a testvéreként kezel, de...
 - Azt hiszem, talán... talán Kris. De nem tudom biztosra, épp csak egy pillanatra láttam az arcát.
 - Kris?
 - Igen, ő. Innentől kezdve feltételezem, hogy oka sem volt annak, hogy megvert azzal a két majommal. Ismered... - elhúztam a számat. Utáltam őt. Akaratos, bunkó, agresszív és undorító.
 - És... mondd már el, mi történt pontosan!
 Ajkaimba haraptam, s kicsit lentebb hajtottam a fejem. Mondjam el? Nem akartam emlékezni... rá... éreztem, hogy ha újra felidézném magamban a történteket, akkor megint ugyanazt gondolnám, amit akkor, mikor megmentett. Ő. Valaki. És ezt nagyon nem akartam. Kezdve azzal, hogy egyetlen szava miatt nem vagyok hajlandó orvoshoz menni és igazán nem is félek Kristől, teljesen hülyét csinált belőlem. Miért hiszek neki? Csak egy idegen. Csak... valaki, akit lehet, hogy ismerek, de valószínűleg nem is akarom látni. Egyébként miért takargatta volna az arcát?
 De ennek így sincs értelme.
 Vettem egy mély levegőt, aztán felnéztem Jonginra, aki a falnak támaszkodva hallgatott minket. Karjait összefonta, s komor arccal meredt maga elé. Még mindig mérges lenne...? Azért, mert felhívattam vele KyungSoo - t?
 Az... "anyámat"?
 - Hozzád mentem, amikor megtámadtak. Valahol félúton járhattam. Megvertek. Aztán arra eszméltem, hogy valaki ott van mellettem, s nyugtatni próbál. Ennyi... gondolom, ő hozott haza.
 - M-Mi..? - teste kicsit megrándult, mintha falnak ütközött volna. Igaz, Jongin biztos nem mondta, hogyan menekültem meg. Érthető, hiszen alig fél percig beszélt vele.
 Felvonta az egyik szemöldökét, s kérdően pislogott rám.
 - Igen, nem tudom, ki volt... valaki. Megmentett, ez a lényeg.
 - Nem láttad az arcát ? Ismerned kell, egyébként meg nem mentett volna, az biztos!
 - Ismerős volt a hangja, de takarta az arcát, szóval... nem tudom. Tudom, hogy ismerem, viszont csak a szemeit láthattam. És... azt mondta, vigyáz rám... - elrévedő tekintettel néztem KyungSoo szemeibe, de már nem azokat láttam magam előtt : két hatalmas, csillogó barna szem volt alig néhány centire az enyémektől, megcsillantak a holdfényben. Egyre csak közeledtek, egyre nagyobbakká és fényesebbekké váltak, mígnem már csak azokat láttam. Vakító fényesség, holott csak egyszerű csillogás volt...
 Szédülni kezdtem. A két gyönyörű szempár magába akart szippantani, és én nem tudtam ellenkezni. Forogni kezdett minden...
 ... Há! Már nem fáj a fejem!

 ( Kicsit talán elsiettem? Háááát lehet... )