17. Fejezet

 ( Egy újabb rövid fejezet... :'D De ugye nincs harag? A következő is hasonlóan hosszú lesz - de már majdnem kész van, szóval most valószínűleg egy-két napon belül folytatás - viszont utána hosszú részek lesznek! Úgyhogy ne tessék a nénire haragudni... :(((
 Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok Jonginhoz! *-*
 Jó olvasást! )







 LuHan pov:

 Nos... meglepődtem. Konkrétan szívrohamot kaptam. Nem is... inkább mint aki összefejelt egy egyszarvúval... erre... tényleg nem számítottam. Xiumin? Pont ő...? Nem is ismerem. És ő sem ismer engen, hacsak nem Jonginon keresztül. Ami mondjuk érthető lenne, hiszen Kaijal - mint kiderült - eléggé jóban vannak, lehet, hogy mindent kitálalt neki rólam. Rólam...
 Csak érjek haza... Jongin... szétszedlek...
 Még mindig teljesen letaglózva álltam előtte, csak bámultam rá, mint valami idióta. Ő kitartóan szuggerálta a földet, kezét ökölbe szorította, arcán látszott, mennyire feszült. Ő, aki eddig mindig határozott, örök mosolygó volt, most itt állt előttem zavartan, idegesen, s talán még egy kissé dühösen is. Pont ő, akinek csak a mosoly áll jól. Csak a jókedv, a hülyeség. Ez pedig azonnal Soo-t juttatta eszembe: ő is ilyen volt, a határozottságot leszámítva, és ugyanez történt vele is. Rám néz, s máris nem mosolyog, máris feszült, máris zavarban van, ahogy most MinSeok is. Mindennek én lennék a oka? Én tenném ezt mindkettejükkel? Nem... inkább nem akarom hallani a választ... hiszen egyértelmű. Hiába nem szeretnék ártani nekik, mindig sikerül, mindig bántok mindenkit, olyan szinten, hogy azt nem lehet egy bocsánatkéréssel elintézni. Ahogy most talán Xiumint is... igazán még nem tudom, mivel, de érzem, hogy ellene is tettem valamit. Csak rá kell nézni az arcára, s látszik, hogy szenved valami miatt, hogy elfojt magában valamit...
 ... mindenki megőrült körülöttem...
 ... de talán én a legjobban...
 - MinSeok... - nyögtem döbbenten - Mi-miért...?
 - Tudod te azt... nagyon jól tudod. Fel sem tűnt, hogy alacsonyabb vagyok, mint a többi gyanúsítottad? Simán lebuktathattál volna. És az a maszk az ágyon... Jongin a... társam...
 Összeszorította a fogait, olyan volt, mint aki az ítéletét várja. Én nyeltem egyet, s tovább figyeltem őt kétségbeesett arccal, segítségért imádkozva, holott most nekem volt kevésbé szükségem a segítségre. Fogalmam sem volt, mit kellene most mondanom, olyan helyzet volt ez, amiben akármit lépek, rossz lesz. Nem tehettem semmit. Választ kellett adjak, de igazán azt sem tudtam, mire. Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy majd' szétrobbantam tőlük, de egyiket sem voltam képes feltenni neki: ő várta, hogy elítéljem, én pedig csak szobroztam előtte, ami jelen pillanatban a legrosszabb tettnek számított.
 Mondj már valamit... akármit!
 - Xiumin, én... én... - megnyaltam ajkaimat.
 - Te?
 - Tudod...
 - Tudom. - felnézett rám - Nem szeretsz. Tudom, hogy nem. Inkább... hagyjuk is. Hülyeség volt az egész, hagyjuk a fenébe!


 Itt hagyott. Bevallotta, hogy ő az én titokzatos üldözőm, aztán csak elviharzik mellettem, aznap többé rám sem nézve. De... azt hiszem, képtelen lettem volna én magam elé állni. Kérdezzem meg, miért csinálta? Mi értelme volt? Honnét ismer? Hogy gondolta ezt az egészet? Nem merném. Igazából ki kellene faggassam, valóban talán tényleg el is ítélnem, de egyszerűen nem tudom megtenni. Bántottam... valamivel, viszont fogalmam sincs, mivel. Vagy csak magára lenne dühös? Esetleg fizetséget kér a segítségéért...? Valljuk be, ha ő nincs nekem, mint vigasz, nem biztos, hogy olyan könnyen rendeztem volna magamban a dolgaimat. Persze, van, amihez nem elég egy beszélgetés, mégis, mintha minden problémát megoldottak volna az ő halk szavai: "Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Mert tudtam, hogy ott lesz. Neki... neki mindent el lehet mondani, nem igazán kellett szégyenkeznem semmi miatt, mindent meghallgatott, megnyugtatott, segített. Azt képzeltem a maszk mögé, akit akartam - talán ez miatt is bíztam meg benne annyira.
 Megbíztam valakiben, aki takarja az arcát, egy idegenben, valakiben, aki mindenhová követett és azt kérte, tálaljam ki neki a magánéletemet.
 És most... most, hogy felfedte előttem a kilétét, hogy beláttam a maszk mögé, ugyanott tartok. Még mindig nem ismerem, s ki tudja? Mondjam azt, hogy "elvesztette a varázsát"? De ez... ez szemétség. Tehát ezért nem vehette le azt a maszkot, mert ha megtudom, ki ő, képtelen leszek úgy megbízni benne. Eddig is sejtettem, vagy inkább tudtam is, hogy ez az oka, de most... mintha pofont kaptam volna.
 Igaz, még így is rengeteg a rejtély MinSeok körül, rengeteg a megválaszolatlan kérdés, a lyuk a történetben, de én végre mindent rendezni akarok. Lezárni ezt a fejezetet, új, tiszta oldalt kezdeni, titkok nélkül, sértődések nélkül. Kár, hogy ez lehetetlen...
 Gondolatmenetemből az ébresztett fel, hogy hallottam, amint Jongin letette a könyvét maga mellé az ágyra, s fészkelődni kezdett. Felpillantottam rá, s láttam, hogy a hátán fekszik, a fejét hátrahajtva figyel engem:
 - Bocs.
 - Mer'? - kérdeztem halkan, bár sejtettem, mire gondol.
 - Tudod nagyon jól. Sajnálom, tényleg. Nem megy könnyen a bocsánatkérés, tudod.
 - Tudom. De tisztában voltál vele, hogy Xiumin meleg, igaz? Akkor miért voltál ilyen? Miért utálsz engem és KyungSoo-t is?
 Erre lágyan elmosolyodott, tekintete elrévedt. Az a szép, tipikus mosolya lassan elkeseredett, szemeiben kis fájdalmat fedeztem fel, ami megmozgatott bennem valamit, bár nem tudnám megmondani, mit. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzés, amit igazából szinte lehetetlen megfogalmazni. Izgalom, kíváncsiság, felismerés és teljes tudatlanság, bánat, öröm együtt... fogalmam sincs. Volt valami abban a mosolyban, valami, ami talán válasz minden kérdésemre, valami, ami megremegtette a lelkem.
 Mit tudsz, Jongin...?
 Lassan vett egy mély levegőt, de most már egyenesen a szemeimbe nézett:
 - Nem tudsz semmit. Semmit sem...
 - De... akkor magyarázd el!
 - Nem lehet... - suttogta alig hallhatóan, s ettől hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Olyan volt, mint... ő...
 Olyan nyugodtan, halkan és természetesen beszélt, mint nemrég valaki, aki az egyetlen menedéket jelentette számomra. Az ismerős hangtól megborzongtam, kiszáradt a szám, s csak egy dolgot akartam: tudni. Mindent tudni.
 - Miért? Mit titkoltok még? Miért nem mondja el egyikőtök sem?
 - Remélem, elmondja neked, LuHan. De... ez nem az én dolgom. Én csak egy segítő vagyok, MinSeok feladata lesz mindent bevallani. Ha lesz hozzá bátorsága...
 - Te beszéltél neki rólam? Hiszen nem is ismertük egymást... akkor miért? Hogy szerethet, ha nem is ismer? - tártam szét a karjaimat, s értetlenül néztem békésen csillogó szemeibe. Mi lehet az a nagy titok, amiről nem szabad tudnom? Mi az, ami még Kait is értelmes, komoly beszélgetésre sarkallja? Ő... nem szokott így beszélni. Soha.
 - Igen. Főként én mondtam el neki mindent rólad, a többit pedig ő kiderítette, de... többet tényleg nem mondhatok. - komolyan a szemembe nézett. Hirtelen felállt az ágyról, a teste megfeszült, az arca egy pillanatra megrándult, de nem szakította meg a szemkontaktust. Úgy nézett, hogy kirázott a hideg, alig tudtam állni a pillantását. - Ígérd meg!
 - Mit...?
 - Ígérd meg, hogy bármi is derül ki arról az álruhás idegenről... szeretni fogod. Bármit mond, nem ítéled el. Meg fogod őt érteni! Tett érted eleget... nem is tudod, mennyit.







 ( Asszem szomorú vagyok... T_______T nemsoká vége... úgy szeretem pedig írni!!! >< T_____T )