18. Fejezet

 ( Hmm... kicsit hosszabb lett, mint terveztem, de azért még így se dönt rekordot. :'D Ez már - annyira - nem semmitmondó, totálisan filler rész, mint az előző, de az izgalmakat inkább az utolsó egy-két fejezetre akartam tartogatni. ;) Remélem, azért tetszik, és nagyon kíváncsi vagyok, ki mit szól Soo-kához! *-* Jah, egy kicsit megsajnáltam a kis szerencsétlent... X'D
 Jó olvasást! =D )






 LuHan pov:

 Egy csokor virág. Kék, lila, piros virágok, aprók, vékonyak, törékenyek, annyira, hogy alig lehetett őket azzal a kis szalaggal megkötni. Arany szalag, masnira kötve a piciny, zöld szárakon. Olyan kicsike... olyan múlandó, gyenge, olyan ijesztően gyenge a vágott növény... talán felesleges is. Miért hozok minden alkalommal virágot? Az elhervad alig egy-két nap alatt, addig pedig egy színes folt a hófehér falak között, annyira különc, rikító...
 Különösen most. Most valahogy minden vidám dolog zavar ebben a szobában. Minden... szinte tapintani lehetett a szomorúságot a levegőben, mintha a szülők zokogásának hangja még mindig visszhangzana a helyiségben, visszaverődik a falakról, újra és újra a fülembe sírva az elmúlás keserű dalát. Jajgatós, alig érthető ének, halk, mintha ezt a betegnek nem szabadna hallania - talán megkímélve őt a felismeréstől. Tisztán csengtek a szavak a fülemben, mint amikor két poharat összekoccintanak, hol erősebben, fülsüketítően, hol lágyabban, kevésbé erőszakosan, lemondóan... mintha engem készítene fel a végre.
 Rápillantottam SeHun ágyára, a benne fekvő sápadt, eszméletlen fiúra is. Arca fehér, beesett volt, úgy nézett ki, mint aki már nem is él. Csupán mellkasa emelkedett meg időnként kissé, ezzel életjelet adva magáról, de engem ez sem nyugtatott meg. Láttam néhány könyvet az ágy melletti kis szekrényen - pszichológiáról olvasott mostanában. Már amennyi ideje volt rá... nem tudtam, hogy érdeklődik eziránt, igazából sohasem mondta, hogy esetleg ezzel akarna foglalkozni, vagy csak szimplán érdekli. Itt, a kórházban pillantottam meg először ilyen könyvet a kezében, de ő sohasem beszélt róla.
 Nem is ez a fontos.
 Sokkal inkább az, hogy ha nemrég nem szökik meg innen, talán nem lenne ilyen rossz állapotban. Talán... most beszélgetnénk, mosolyogna rám... mint mindig. Hallanám azt az egyedi nevetését, morgolódna, viccelődne, panaszkodna, mennyire unja a szülei folytonos gondoskodását, engem pedig nyugtatna, hogy semmi baja. Hogy hamarosan kikerül innét. Egészségesen, épen... mintha mi sem történt volna.
 Felsóhajtottam: és talán most a műtőben lenne. Igen, a legrosszabb... most akarták műteni, de túl veszélyes lenne, amikor ennyire rossz állapotban van. Késnek a beavatkozással... de belehalhat, ha most nekikezdenének. Bár... amúgy is. Minden lehetőség kockázatos, mindkettőt SeHunnak kell túlélnie, bármi is lesz, az ő élete múlik rajta. Ennek a stréber baromnak az élete, akiért nagyon, nagyon kár... nincs még egy ilyen ember.
 Lehet, ezt szeretem benne annyira: különleges, kiszámíthatatlan, okos, sokkal inkább, mint mások. Érettebb a koránál, néha a bátyámnak érzem... túl... túl kedves és jólelkű a folytonos morgásai mellett, valójában hidegvérű, s igazi barát, olyan, akire számíthat az ember. Mindig rámvillantotta azt a bíztató mosolyát, amitől bárkinek azonnal jobb kedve lesz, s úgy érzem, ő adott erőt nekem - legyen most szó akár a tanulásról, vagy bármiről.
 És most... most itt fekszik előttem, megtörten, tehetetlenül... annyira gyenge volt, hogy fájt nézni. De attól féltem, ha elpillantok róla, baja esik. Figyelni kell őt. Muszáj...
 Nyeltem egy nagyot, s éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Aztán még egy. A látásom egyre csak elhomályosult, a meleg, sós cseppek komótosan potyogtak a szemeimből, úgy tűnt, mintha minden maguk után hagyott fénylő kis utacska kiégetné a bőrömet. Valósággal fájtak, holott se nem volt forró, se nem pedig sav, vagy bármi, ami kárt tehetne bennem. Egyszerűen csak... ki akartam adni magamból mindent. Már most elfeledni SeHunt, mielőtt megtörténne az, amitől annyira rettegek, s azelőtt megbékélni a gondolatával, mielőtt az bekövetkezne. Nem akarom, hogy fájjon... olyan nagyon rossz... hadd emésszem meg előre ezt az egészet! Ne akkor legyen a legnehezebb, amikor már tudom, hogy biztosan nincs remény. Inkább most, amikor még itt van velem, addig mondok le róla. Lemondani? Hiszen sohasem volt az enyém. Nem, ez... ez nem szerelem. Tudom, hogy nem az. Egy nagyon jó barátság, és vonzódás még hozzá - de ezt talán valahol mindig is tudtam. Szerelem nincs első látásra, nem bolondulhattam bele emiatt. Ez vonzalom, ami bár nem olyan, mint a szerelem, mégis nehezebbé teszi, hogy elengedjem őt... rengeteget gondolok rá. Imádom őt, nem úgy, mint hittem, de hasonlóan. Inkább csodálom, s bár undorítónak tartom magam, de a testéhez vonzódtam csak. Furcsa, még számomra is. Eleinte valamiért biztos voltam benne, hogy beléhabarodtam teljesen... viszont utána, ahogy rájöttem, valaki más el képes őt feledtetni velem, ahogy észrevettem, mennyi fájdalmat okoztam azzal, hogy... nem, nem szeretem, hanem kedvelem őt. Azt hiszem, ezért nem tudnám elengedni, mert az erős vonzalom és a barátság egyszerre majdnem azt az érzést váltotta ki belőlem, amit eddig senkinek sem sikerült.
 A szerelmet. Nem érzek ilyet. Kötődöm hozzá, rettentően, de nem ezért.
 Mikor már szinte semmit sem láttam a könnyeimtől, idegesen letöröltem őket, s felpattantam a székemből.
 SeHun... ne hagyj itt...
 Már hangosan zokogva léptem oda az ágyához, remegve megfogtam a vállát. Összeszorítottam a fogaimat, majd a szemeimet is, amikből így újabb könnycseppek hullottak, egyenesen rá SeHun takarójára.
 Egy... kettő... három... négy... majd a kis cseppekből egy nagy folt lett, s még nagyobb, aztán még nagyobb.
 Keserű mosollyal figyeltem könnyeim nyomát a fehér anyagon, kezem görcsösen kapaszkodott az ő vállába. Nem tudtam még elszakadni tőle. Még nem megy...
 - Ne haragudj... - Nem bírtam tovább, arcához hajoltam. Mosolyom lassan őrült félmosolyba ment át, amint remegő kézzel megsimogattam hófehér bőrét. Gyönyörködve néztem, ahogy ujjaim lassan végigsiklanak az orcáján, bár nem láttam, tudtam, hogy szemeim őrülten megvillannak. Nem mintha akkor bármire is tudtam volna figyelni rajta kívül... csak ő volt. Csak ő, senki más, végre egyedül őt láttam magam előtt, megérinthettem, ahogy azt oly sokszor elképzeltem már. - Én... utállak... de nagyon, nagyon szeretlek... bocsásd meg nekem... kérlek...
 Még közelebb hajoltam hozzá, arcomat az övéhez simítottam, mire csak újabb könnyek törtek utat maguknak lehunyt pilláim mögül. Szorosan hozzásimultam, éreztem, többé nem lesz ilyen. Csak most... most először és egyben utoljára legyen közel hozzám! Nem tudom, ha legközelebb eljövök ide, itt lesz-e még...
 - Ne menj még el...! Nem tudlak elengedni, érts már meg... nem szeretlek... én... én csak... imádlak... nagyon... békén hagylak...! Nem tudom, mi ez, SeHun. Nem vagyok beléd szerelmes, de mégis... segíts, kérlek....!
 Nyeltem egy nagyot. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan dobban:
 - Kérlek...


 KyungSoo pov:

 Nem tudom, komolyan vett-e. Szánalmas volt, hogy már úgy kapaszkodtam belé... tudom, hogy az. De egyébként talán továbbra sem változna semmi, ugyanúgy egyedül lennék, mint eddig. Bár az még mindig nem derült ki teljesen, hogy azok a szavak hatottak-e rá, vagy sem. Nem érdekel, ha Jonginnak baja van velünk, nem érdekel, ha ez bárki mást zavarja, ha LuHan SeHunt szereti. Ő az enyém... lehet, hogy mást szeret, de akkor is az enyém lesz, bármi is lesz ezután, hiszen eddig is így volt. Mindig vele voltam... vele lehettem, s tudom, hogy engem is szeret - még ha nem is úgy, ahogy most SeHunt. Senki nem veheti el tőlem... azt nem engedem.
 Hátrahajtottam a fejem, ami így a kanapé támlájának ütközött.
 Meg kéne kérnem arra, hogy jöjjön át hozzám. De... most neki kell lépnie, muszáj neki csinálnia valamit! Én nem tehetek semmit, nekem csak várnom kell rá, ami igazából a dolog legnehezebb része.
 Egyszer biztos megkeres majd...
 Felsóhajtottam, s felálltam a kanapéról: főzni kéne. Már megint... nem szeretek főzni, csak ha van kire. Akkor viszont nagyon. Mindig is boldogan készítettem vacsorát LuHannak, és - bevallom - időnként még Kainak is, hiába egy utolsó szemét. Akkor is szerettem, mert legalább biztosan elfogyott, amit csináltam, elvégre annak az embernek olyan étvágy van... leírhatatlan az a pókhas, meg az az űr benne, amikor éhes. Komolyan, olyan, mint egy kút: ledugok a torkán egy egész csirkét, aztán vagy egy órát kell hallgatózni, mire az "földet" ér benne. Legalább erre jó az a gyerek.
 Egyáltalán mit csináljak? Nincs kedvem enni. Viszont holnap is lesz nap, arra is gondolni kell. Kellene legalábbis.
 Ekkor hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. Kopogtat? Dörömböl!
 Felvont szemöldökkel közeledtem a bejárat felé. Normális az ilyen...? Úgyis meghallom, ha kopog. Vagy csak biztosra akar menni...
 Kinyitottam az ajtót:
 - LuHan...? - Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ez meg...? De nem is hagyta volna: arca eltorzult a sírástól, bőre nedves volt a könnyektől, karjai remegtek, ahogy bevágta maga mögött az ajtót, majd azonnal magához rántott. Durván nyomta ajkait az enyémekhez, keze a nyakamon időzött, lábaival pedig a falhol tuszkolt.
 Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra élvezni is elflejtettem. De csak egy pillanatig... utána ugyanis eljutott a tudatomig, mi történik most, s pilláim lassan lecsukódtak. Az ő erőszakos csókja átváltott kétségbeesett, gyengéd érintésbe, amennyire keserű volt, annyira édes is. Éreztem, miért teszi, és ez volt az egsetlen ok, ami miatt nem estem neki azonnal olyan durván, amennyire igazán szerettem volna. Próbáltam eltolni, leállítani,'mielőtt olyasmit csinálunk, ami nekünk nincs megengedve. Vagy legalábbis nekem biztosan nem.
 - Lulu... ne... - nyöszörögtem kéjtől elfúló hangon, amikor egyik keze bekúszott a pólóm alá. Finoman simogatni kezdte a hasamat, amitől megborzongtam, a testem felforrósodott, akaratlanul is sóhajok hagyták el ajkaimat. Megremegtem érintésétől, a látásom elhomályosult, ismét eszembe jutott az a sok álomkép, amikben ugyanezt éltem át. De most... most valahogy még a képzeletemnél is jobb volt: selymes bőre végre érintkezett az enyémmel, olyan érzést előidézve ezzel bennem, amiről soha nem hittem volna, hogy lehetséges. Reszketett a gyomrom, a testem mintha lebegett volna, forróságot éreztem, azt, ahogy ez a fiú itt előttem kitölt bennem minden űrt. Tényleg érzékeltem, amint centiről centire tölti fel a testem energiával, élettel, reszketni kezdtem, közben úgy szorítva őt magamhoz, hogy az már szinte fájt.
 Nem tudom, hogy került ide, miért teszi ezt, de nem is érdekelt. Meg akartam állítani, annyira, hogy az már fájt, viszont rettentően féltem, hogy elmúlik ez a fantasztikus érzés. Tartson még... annyira jó...
 Könnyes szemei találkoztak az én ködös tekintetemmel, mielőtt lehúzhattam volna róla a fölsőjét. Olyan bánatot és szeretetre éhezést láttam benne, hogy egy pillanatra sikerült kijózanodnom. Aztán megint... megint erős hullámként döntötte le a mámor a józan eszem követelőzését, maga alá temette a vágy tengere, ami valahol mindig is bennem volt, valahol mélyen. Egy olyan helyen, amit én nem akartam látni, mert annyira képtelenségnek tűnt ez az egész. Annyira... mesés, hihetetlen, hogy most, mikor itt van tőlem alig pár centire, képtelen vagyok elhinni. Nem... igazán soha nem lehet az enyém... tudom, hogy nem...
 Letöröltem a könnycseppeket, magamhoz húztam arcát egy újabb csókért. Ezúttal lágyabban, gyengédebben érintettem, nyugtatóan, hogy a sírása abbamaradjon. Finoman magamhoz vontam, egsik kezemmel a hajába túrtam, miközben változtattam a helyzetünkön: óvatosan nekinyomtam a falnak.
 - LuHan... használj ki! Kérlek! - suttogtam rekedten - Olyan jó...