16. Fejezet

 ( Hellócska! :3
 Tudom, tegnapra ígértem.., ráadásul kissé el is lett sietve... de sok minden kiderül belőle, ezért remélem, tetszeni fog!
 Jó olvasást! =D )





 KyungSoo pov:

 "Kedves Jongin! Azt hiszem, számodra olyan vagyok, mint egy nyitott könyv- mindig kitalálod a gondolataimat, rájössz a titkaimra, és ezáltal mindig sikerül keresztbe tenni nekem. Akkor ugye azt is láttad, ahogy lelki szemeim előtt ledaráltam a töködet, amikor felhívtad LuHant? Tudom, hogy láttad. Fene azt az okos fejedet... mindig kitalálsz valamit, hogy elvedd tőlem." - áh, hülyeség... ezt a szemébe kéne mondanom, nem pedig csak gondolnom. Ahhoz meg ugye a magamfajtának nincs elég bátorsága.
 Felsóhajtottam, s nekidöntöttem a fejem a falnak. Már megint... már megint itt állok a folyosón, LuHanra várva, aki mostanában egyszer sem jött el ide. Vagy legalábbis nem azért, hogy velem találkozzon. Pedig most olyan sok kérdésem van... amikre csak ő tud nekem válaszolni. Miért hívta haza Jongin? Miért ilyen sápadt mostanában? Beteg? Még kevesebbet beszélünk, mint eddig... magamra haragítottam volna? Vagy nem velem van baja?
 Olyan rossz... annyira nagyon rossz, hogy nincs velem, még barátomként sem. Értem, hogy inkább óvakodik tőlem, de... miért csinálja ezt? Tudom, hogy nem kaphatok tőle többet a barátságánál, elfogadom, eddig is igyekeztem eltitkolni az érzéseimet. Hiszen észre sem vette... de ne kínozzon azzal, hogy még csak nem is jön a közelembe. Ez a legrosszabb. Kerül, holott csak annyit kérek, hogy legyen minden olyan, mint régen. Csak legyünk barátok, az nekem bőven elég...
 Nyeltem egyet, s oldalra pillantottam. Nem jön... mindjárt vége a szünetnek, de még mindig nincs itt. Gyere ide...
 Ekkor kinyílt az egyik terem ajtaja: egy szőke fiú lépett ki onnét, bágyadt arccal, a lépcső felé haladva. Megint nyelnem kellett, amikor észrevett. Egy pillanatra megállt, mosolyt erőltetett az arcára, majd egy apró mozdulattal felém intett.
 Kérlek... gyere ide...
 Még egy másodpercig nézett rám, aztán elfordította a fejét és elindult lefelé a lépcsőn.
 Csalódottan ugyan, de utána rohantam. Beszélnem kell vele. Nem mehet ez így tovább... lehet, hogy én nem jelentek annyit neki, mint ő nekem, de én ezt nem bírom... csak beszélgessünk. Legyen úgy, ahogy nem is olyan rég: segítek neki tanulni, leckét írni, főzök neki, tanítás után együtt megyünk haza, szünetben találkozunk itt. Csupán ennyit kérek, hogy törődjön velem egy kicsit, mert én ebbe belepusztulok...
 Még láttam, ahogy berohan a mosdóba, aminek a gondolata kissé megrémísztett. Utáltam azt a csókot... annyira... kevés volt akkor egyszer, annyira szeretném még érezni... de nem lehet. A barátom és kész. Így a legjobb. Mi... mi úgysem illünk össze... igaz?
 De mégiscsak utána mentem. Benyitottam a mosdóba, s megpillantottam őt a tükör előtt állva, lehajtott fejjel. Végigmértem az egész testét, figyeltem, hogyan emelkedik, majd süllyed a mellkasa, ahogy vette a levegőt, hogyan markolja a mosdókagyló szélét, hogyan rándul meg néha egy-egy apró izom az arcán az idegességtől. Még a csengőt sem hallottam, csak néztem minden mozdulatát, gyönyörködtem benne, mintha most látnám utoljára. És lehet, hogy így lesz... mindent tisztázni akarok, s ha ezért elfordul tőlem, akkor valóban most ez az utolsó alkalom. De ő nem ilyen. Vele lehet beszélni. Remélem erről is...
 Éreztem, hogy kiszárad a szám. Hogy kezdjem...? Ajkaimba haraptam, és bármit megadtam volna azért, hogy megforduljon, rámmsolyogjon, s azt mondja, semmi baj.
 Remegni kezdtem, ökölbe szorítottam a kezemet tehetetlenségemben. Most mit csináljak? Nem hívhatom meg csak úgy mondjuk ma este vacsorázni... nemet mondana. Egyértelműen nem akar velem lenni, de... ha akkor nincs az a csók... most lehetne? Most mosolyogna rám, megölelne, beszélgetne velem? Talán csak az rontott el mindent. Ez a fizetség azért a mámorért, amit akkor érezhettem...?
 Nem bírtam tovább, hirtelen mögé rohantam, egy mozdulattal magamhoz rántottam, szorosan erőszakosan, mire ő meglepetten felnyögött.
 - Lulu... kérlek, felejtsd el azt a csókot, felejtsd el, hogy szeretlek! Csak... légy a barátom megint, legyen minden úgy, ahogy ezelőtt! Ígérem, hogy... hogy semmit sem mutatok többé az érzéseimből, csak... ne kerülj engem... mosolyogj rám megint... kérlek...
 Arcomat a nyakához dörzsöltem, ajkaimba haraptam, s vártam a válaszát. El sem hiszem, hogy ezt mind el mertem neki mondani...
 - Sa-sajnálom...


 LuHan pov:

 Rettentően meglepett az, amit mondott. Tudtam, mit művelek vele, igazából azzal, hogy kerülöm, mindkettőnkön segíteni szerettem volna. Azt hittem, jobb lesz, ha inkább nem is találkozunk... tudtam, hogy mennyire rossz ez neki, de valamiért mégis az volt bennem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Hiszen én is csak azért vagyok képes normálisan viselkedni SeHunnal, mert ritkán látom: ha annyit találkozna velem, mint én anno Soo-val, biztosan megőrültem volna. Utálom, hogy nem az enyém, fáj róla ábrándozni, viszont az mégrosszabb, amikor ott van előttem az, amire mindennél jobban vágyom. De nem lehet az enyém... inkább képzelgek, inkább hamis emlékeket találok ki kettőnkről, csak ne kelljen éreznem azt, hogy itt van velem. Olyan közel és mégis olyan messze...
 - Sa-sajnálom... - nyögtem, s megérintettem a kezeit, amikkel ölelt.
 - Ne kérj bocsánatot, csak legyél velem...      
 - O-oké... ne haragudj, nem akartalak bántani, csak... azt hittem, így jobb lesz... és SeHun is, Kai is... - csak makogtam, nem jutott eszembe igazán semmi értelmes. Elmondtam, amit eddig is tudott, s egyre inkább zavarba jöttem. Mit mondhatnék...? Ebből sehogy sem jöhetek ki jól, egyikünk sem. Elrontottam mindent már az elején... azt sem tudom, hogy kezdődött ez az egész.
 - Nem baj. De... többet ilyet ne.
 - Rendben.


 KyungSoo-val így nagyjából sikerült tisztázni a dolgokat, már amennyire ezt lehet... egyáltalán nem lehet. Ehhez idő kell, hogy megint úgy tudjunk viszonyulni egymáshoz, mint eddig. Azt ia tudom, hogy én vagyok a hibás...
 Felsóhajtottam és a hajamba túrtam. Minden rossz... minden. Mindenkivel összevesztem, SeHun kórházban van, nincs kivel megbeszélnem... vagyis de. Soo-val... de vele nem tudom. Hiszen ez róla is szól, ezt csak olyasvalakivel lehet megtárgyalni, aki nincs benne nyakig a dologban. És ilyen csak egy van, aki igazából lehet, hogy nagyon is benne van az ügyben, csak én nem tudom.
 "Ha félsz... Én itt vagyok..." - akkor gyere ide! Most félek... nagyon félek, hogy még jobban tönkreteszek mindent. Hol vagy?
 - Hé! - fogta meg valaki hátulról a vállam, mire ugrottam egyet meglepetésemben. Jézusom... kimez az őrült?!
 Lassan megfordított, s felemelte a fejem, hogy fellássak az arcáig:
 - Bocs, kölyök. Nem te voltál a célpont. - Kris?! - Jövök neked egyel, okés? Ha félsz... én itt vagyok, hogy megvédjelek.
 - M-Mi van...? - a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Ez meg...? Nem is láttam eddig iskolában, nem is beszéltünk a verés óta... akkor most mégis mit vár?! Hogy a karjaiba boruljak? És mi az, hogy majd ő itt lesz...?
 ... Ha félsz... én itt vagyok...
 ... nem... ugye nem...
 - Nyugi van, kölyök! Ne vágj ilyen ijedt képet! És... még egyszer bocs. - azzal megfordult, s el is ment. Ennyi...
 Bocsánatot kért, miután szarrá vert, és el is van intézve. Ez most... hogy gondolhatja?! És mégis mi ez a mondat?! Neeem... ilyen nincs. Ez olyan képtelenség, hogy az leírhatatlan! Ő és a maszkos... nem! Soha! Én... én ezt nem fogadom el...!
 Tátott szájjal bambultam utána.
 Oké... a KyungSoo ügy le van bonyolítva annyira, amennyire csak lehetett. Most meg jön ez... és most már biztosra tudom, hogy ő vert meg. Mi fog még ma kiderülni...? Ez sok egy napra. Ma mindenkivel összefutok...
 Vettem egy mély levegőt. Éreztem, mintha a rengeteg felgyülemlett feszültség most utat akarna töri magának... ki a testemből... valami furcsa érzés volt a gyomromban, szorított, s tudtam, hogy egy kiáltásal fog minden kiszakadni belőlem. Ordítanom kell... most azonnal. Még mielőtt szétrobbannék... nagyon gyorsan!
 De vissza kell tartanom. Ez olyan, mint hogy csak úgy nem fosom tele a gatyámat, mert létezik az erre kifejlesztett wc! Béna hasonlat, de helytáll...
 - Ma tényleg mindenkivel találkozom...! - nagyot sóhajtva fordultam meg:
 - Bizooony! - ekkor ugrott a nyakamba Xiumin. Nem... ma... én tényleg mindenkivel... mindenkivel összefutok... ha kell... ha nem... és... rohadtul elegem van... mindenkiből...
 Levakartam magamról a szélesen vigyorgó srácot, s a szemeibe néztem. Azok csillogtak a boldogságtól, aranyos mosolya egyre nagyobb vigyorrá szélesedett, mint valami kisgyereknek, aki megkapta az új játékát. Bolondos... ő mindig az. Kedves, mosolygós, mégis nyugodt és megértő, olyan barát, amilyenre az embernek szüksége van. Neki mindent el lehet mondani - nem is ismerem régóta, de ennyit tudok. Imádnivaló egy kölyök, olyan értelem csillog a szemeiben, amit én, meg még nagyon sokan nem kaptak meg. Nagyon okos srác, ami még egy ok, hogy az ember megszeresse. Nem tudom... rá egyszerűen haragudni sem lehet. Túl cuki ahhoz.
 Nem szakította meg a szemkontaktust, tovább figyelt rám, őszinte érdeklődéssel. Kis aranyos... végül én pillantottam el arcáról, ránéztem a ruhájára, s nyugtáztam magamban, hogy a szokásos dilije is meg van : késő ősszel is csak egyetlen pólóban rohangászik. Nem lehet leszoktatni róla... mosolyogva figyeltem őt tovább, ekkor azonban megláttam valamit a karján: be volt kötve.
 - Xiumin... megsérültél? - kérdeztem, s óvatosan megérintettem a kötést, mire felszisszent.
 - Jah, igen...
 - De mit csináltál, te? - ismét arcára néztem, rosszallóan csóválva a fejem. De azonnal lefagyott rólam a mosoly: ő a földet mustrálta, ajkaiba harapott, s az egyik kezét ökölbe szorította. Zavarban van...? Miért? Értetlenül pislogtam rá, de ő még mindig kitartóan figyelte a földet.
 - Ott voltál, vagy nem? Téged cipeltelek, amikor... mindegy... nem fontos.
 - Xiumin...? Te vagy a ...?
 - Maradj csöndben... - sziszegte - Úgyis lebuktam volna... így már nem kellek, ugye...?! Szerinted miért hordok maszkot?!