15. Fejezet

 ( Haliiiiii! =D
 Hát az volt, hogy öt vélemény után jön a következő - a négy pedig össze is jött. Vártam egy hetet, és ha ennyi idő alatt nem érkezett meg az öt, szerintem nem is fog. Olyan izé meg nem vagyok, hogy nem folytatom... X'D De jólesett, hogy írtatok, komolyan nem gondoltam volna, hogy egyáltalán a négy vélemény meglesz... o.O
 Meg aztán kissé kitolásnak is éreztem veletek szemben a dolgot ( amivel persze csak leplezni akarom, hogy folytatni szeretném a történetet TwT ) úgyhogy itt is a következő fejezet!
 Mondjuk... szerintem a vége kissé el lett sietve... de kíváncsi vagyok a ti véleményetekere is!
 Jó olvasást! *-* )





 LuHan pov:

 Az ajtó hangosan becsapódott Jongin mögött, én pedig még mindig csak ott ültem a földön, esetlenül, bamba fejjel, mint aki valami idegen világba került. Lassan kezdett összeállni a kép, hogy mi is történt az előbb, aminek hatására úgy éreztem, kiszakadt a tököm a helyéről. Én... én lány vagyok. De komolyan.
 Na tehát: a fiúkat szeretem. Lányos arcom van. Mindig meg kell menteni. Pánikrohamom volt, és összeestem, mint valami nyüszögős, gyenge kislány. Kurva jó vagy, LuHan... lehet, hogy az igazi nevem Lu Hannah volt, csak aztán anyámék valami úton-módon megváltoztatták, mert rájöttek, hogy ők fiút akartak, nem pedig egy lányt. Nem hiszem el...! Miért kell engem mindig megmenteni? És... tényleg. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora nyomot fog hagyni bennem az a verés. Miért is? Nem az első, hogy meg akart valaki rugdosni, csak... most sikerült is. Nagyon. Talán ezért akadtam ki annyira az előbb? De hiszen a verekedés után egy-két héttel már túl is tettem magam a dolgon, konkrétan nem is gondoltam rá többé, Krissel sem találkoztam. Akkor meg? Ahh, tényleg kezdek nagyon "elkislányosodni"... fogadni mernék, hogy ez is azért van, mert újonnan jött a dilim, hogy meleg vagyok. Igen, még ez is... mostmár különösebben nem zavar, elfogadtam, tudomásul vettem, csupán az idegeseít nagyon, hogy amióta erre rájöttem, azóta jelentkezett ez a másik betegségem is. Tényleg egyre gyengébbnek és szánalmasnak érzem magam, valami hercegkisasszonynak, akit meg kell védeni minden adandó alkalommal.
 Fantasztikus érzés egyébként. Határozottan világvége hangulatom van tőle...
 Lassacskán feltápászkodtam, s arra gondoltam, Jongin mégis hová mehetett? Már eltelt jópár perc azóta, hogy kirohant innét... talán a maszkosom után szaladt volna? Ő? Minek? De ha nem, akkor miért rohant el?
 Sejtettem, hogy márpedig valószínű, hogy a Batmanem után indult, csak az nem akart világos lenni, egyrészt, hogy miért, másrészt pedig, mit csinál még ennyi ideig? Már rég nem hallottam a lépteik dobogását, semmilyen neszt, ezért arra következtettem, hogy már egyáltalán nincsenek is a közelben. De vajon Kai mit fog szólni...? Hisz anno meséltem neki a maszkosról... most talán rájön, hogy mi máskor is találkoztunk már? Jézusom... és ha... ha azt hiszi, hogy meleg vagyok...? Illetve, ha TUDJA, hogy meleg vagyok...?
 Akaratlanul is hátráltam egy lépést a gondolatra.
 "Nem... én azt nem akarom. Nem tudhat semmit." - mégis mi lenne belőle?! Ő utálja a melegeket. KyungSoo-t is gyűlöli, undorítónak nevezte, engem meg, gondolom, sajnált, hogy egy buzi a barátom. Erre kiderül, hogy én is ugyanolyan vagyok... azt nem élném túl.
 De várjunk csak, honnét találná ki? Hiszen az, hogy az az ember megint megvédett, nem jelenti azt, hogy ismerem... amikor először találkoztunk, akkor is hazahozott, pedig akkor még tényleg nem tudtam róla semmit. Miért ne lehetne most is ugyanez? Miért ne lehetne most is ugyanolyan számomra, mint akkor volt? Elvégre most sem vagyok tisztában a nevével, a kilétével, meg úgy semmivel. Csak ő tud rólam mindent.
 Ha ő nem mondja el Jonginnak, hogy meleg vagyok, az azt jelenti, hogy nem is fogja megtudni. Reményeim szerint legalábbis...
 Ekkor az ajtó újra kinyílt. Ezúttal nem csapta be maga mögött, hanem nyugodtan becsukta, s felém fordult. Szemeiben már nem volt akkora döbbenet, bár zihált ugyan a futástól, furcsa nyugalmat árasztott. Pedig biztos vagyok benne, hogy erre nem számított... egy pillanatig még fogta a kilincset, majd teljes testével felém fordult, miközben a szemeimbe nézett:
 - Már megint a titokzatos védelmeződ. Rohadt gyorsan fut. Egyébként mit csináltál vele? Marhára szorongatta a karját... szerintem megsérült.
 - É-Én igazából nem is tudtam, hogy hazahozott... - kezdtem bele a magyarázkodásba - elájultam és... csak itt ébredtem fel, nem is számítottam rá, hisz a verekedés után nem is láttam...
 - Aha. Csak úgy megmentett, mi? Van egy olyan érzésem, hogy találkoztatok már egy párszor. És mi az egyáltalán, hogy "megment"? Mi vagy te, királylány, ő meg a herceged? Te is valami buzi vagy, LuHan?! Kezd elegem lenni belőletek!
 Lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy Kai okos. Nagyon okos... ahogy azt is, hogy csak találgat. Sejti, hogy van itt valami, igazából én is sejteném. De konkrétat nem tud, tippel, és igaza van. Ha tovább titkolózom, magától fog rájönni... a legjobb barátom nem? A barátok mindent elmondanak egymásnak...
 Mindent...
 Felpillantottam értetlen, s kissé dühös arcára. Még vártam egy pillantatig, tudtam, hogy a magyarázatomat várja. Jongin...
 - Na, mondj már valamit! Mit akar tőled ez a hapi? Tudom, hogy ismered, ne is próbáld meg...
 - Jongin! - bizonytalan hangomra elhallgatott - Én... én meleg vagyok. - a szemeibe néztem - Egy hülye buzi vagyok, Jongin.
 - Mi vagy...?
 Arca hirtelen elkomorult, aztán azonnal átváltott megdöbbentté, majd elfehéredett, mintha nem is tudná, milyen arckifejezés illik ehhez az alkalomhoz. Láttam rajta, mennyire lesokkolta a vallomásom, bele se mertem gondolni, mit reagált volna akkor, ha szerelmet vallok neki. Az oké, hogy Soo meleg... de igazából valamiért úgy éreztem, hátbatámadtam őt. A legjobb barátja vagyok, akiben megbízott, akiért aggódott, hogy egy "gusztustalan" buzival lóg, erre meg... tudom, hogy cseppet sem hátbaszúrás, hiszen ez nem minősíthető annak, valamiért mégis bűntudatom támadt. Bár... ha tényleg a barátjának gondol, akkor ez miatt nem fog eltaszítani magától, ha mégis, akkor jó is volt, hogy elmondtam. Akkor nem is vagyunk barátok, nem is voltunk. Ennyi nem változtathatja meg azt a bizalmat, azt a szeretetet és összetartást, aminek - elvileg - két barát között lennie kell!
 Megnyalta ajkait, mintha nyögött is volna valamit. Én azonban csak néztem továbbra is a szemeibe, várva a továbbiakra. Látszott rajta, hogy lázasan keresi a szavakat, amik valahogy csak nem akarnak előkerülni, hogy egy értelmes mondatot tudjon mondani. Ennyire sokkoltam volna?
 Végül nagy nehezen összeszedte magát, és kínjában röhögve szólt hozzám:
 - Anyáddal szórakozz, LuHan...! Mi bajod van?
 - Bajom nincs. Meleg vagyok. Meg fáj egy kicsit a fejem.
 - Neehem, hagyjál a hülyeségeiddel, jó...? - elborzadva pillantott rám. Azt hiszem, megtalálta végre a hangját, s leesett neki, hogy én egyáltalán nem szórakozom vele. Láttam az észlelést, az iszonyt, az undort a szemeiben, de olyan mélységes undorodást, hogy az már fájt.
 Eddig bírtam, lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen bámulnom az arcán lévő érzéseket. Én... én tényleg nem akartam őt elveszíteni, csak... de én szerettem őt, csak...
 Szorosan behunytam a szemeimet. Eszméltelenül rosszulesett, ahogy belegondoltam, mi járhat most a fejében. Kezdtem megint bűnösnek érezni magam, és utálni, hogy ilyen vagyok. Mert ez... egyszerűen abszurd és kész! Miért nem tudtam beleszeretni egy kedves, cuki lányba, mintsem... mintsem belé? Először eltaszítottam érte magamtól KyungSoo-t, most pedig Jongint is... mi van velem?! Miért van az, hogy nem akarok nekik fájdalmat okozni, mégis sikerül, ráadásul még saját magamat is bántom ezzel? Nem akarom ezt... olyan szánalmas vagyok...
 Összeszorítottam a fogaimat, s éreztem, hogy valami szorító érzés keletkezik a mellkasomban, valami sötét kis lyuk, ami lassacskán felemészt belülről. Szinte éreztem, ahogy egy kis légüres tér keletkezik bennem, ezért gyorsan a mellkasomhoz kaptam, erősen rászorítottam egyik kezemmel. Én nem akartam ezt... sohasem...
 - Ez... gusztustalan. És én még... én még... azt hittem, hogy legalább te ember vagy. LuHan... én komolyan elhittem ezt. Ezért értitek meg egymást olyan jól Soo-val? És azzal a maszkos kölyökkel jársz? Akkor minek takarja a képét? Vagy ez is valami stikkje a buziknak?! Egyediek vagytok, azt meg kell hagyni... egyedien undorítóak. - ahogy ezeket kimondta, mintha még rúgott volna párat rajtam, összeszorult a torkom, s nem mertem felnézni rá. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem tudtam volna...
 Ezért inkább nem is mondtam semmit, csak behunyt szemekkel tűrtem, hogy szidjon, alázzon, nem csináltam semmit. Kissé talán jogosnak is éreztem mindazt, amit a fejemhez vágott, holott cseppet sem volt az. Tudtam, de...
 "Természetes..." - jutott eszembe ez a szó. Természetes... mintha valaki azt mondta volna erre, hogy teljesen normális dolog ez az egész, ami most velem történik. Valóban...akkor, ott, ahogy ő előadta, valóban annak tűnt, de most... most inkább röhejes. Miért lenne ez már természetes? Azért van férfi és nő, hogy ne azonos neműekhez vonzódjunk. Akkor ez hol normális? Ez... ez betegség. Egy undorító betegség.

 
 Kicsit később, mikor Jongin valamennyire lenyugodott, elmondta, hogy azért kellett annyira hazasietnem, mert, idézem "Anyád két év után rájött, hogy van egy fia, és most beállít a hétvégére... úgyhogy rohadt gyorsan álljá' neki takarítani, mert olyan disznóól van itt, hogy szívrohamot is kap, amint bejön ide! Jah, meg holnap meghívom a csajom is ide, szóval egész éjjel ganézás lesz, készülj fel!"
 Hát... anyámon nagyon meglepődtem. Azon, hogy Kainak van valakije, nem, szünetben van egy pár lány, akik körbelengik, de anyám... ő Kínában van. Én is csak tanulni jöttem ide, tehát családtagom itt nincs, viszont... ilyen gyorsan? Ilyen hirtelen? Mi ütött belé? Két évig nem is igazán találkoztunk, erre most "leugrana" egy hétvégére? Szülinapom van? Vagy karácsony...? Semmi.
 Totál meghülyült mindenki körülöttem?!
 Aztán másnap reggel - takarítás után - anyu felhívott: nem tud jönni. Mindent elintézett, a repülőúttól kezdeve tényleg minden kész volt, de ugye a munka... közbejött valami. TEHÁT EZÉRT TAKARÍTOTTAM EGÉSZ ÉJJEL?! Valahogy az sem nyugtatott meg, hogy más vendégünk viszont lesz, mivel ez azt jelenti, hogy én ki leszek innét paterolva. De erre is kitaláltam ám a tutit: akkor bent alszom a kórházban. SeHun mellett. Anyu miatt majdnem lemondtam a látogatást, azonban be kell valljam, nagyon nem akartam kihagyni a SeHunnal való találkozást. Azt nem...
 Így végül a kórházban kötöttem ki. De olyan látvány fogadott, amire gondolni sem mertem...
 - SeHun, te...? Fekszel vissza, de azonnal! Teljesen megőrültél, ember?! - ordítottam rá az ablaknál állóra. Összefont karokkal fordult felém, és azt kell mondjam, valóban jó színben volt. Arca nem tűnt annyira sápadtnak, szemei sem voltak karikásak, sőt, tényleg úgy nézett ki, mintha nem is lenne beteg. De SeHun beteg...
 Rémülten meredtem rá, szívem szerint odarohantam volna, és belevágtam volna a betegágyába. Mi az, hogy felkel? Nem engedték meg az orvosok... akkor meg mit pattog? Attól még, hogy pillanatnyilag jól van, nem jelenti azt, hogy egészséges. Jézusom, SeHun... mit forgatsz a fejedben? Eldöntötted, hogy szívrohamban haljak meg miattad?
 Megráztam a fejem, és még mielőtt valóban azt tettem volna vele, amit terveztem, leültem az egyik székre. Ha ezt nem teszem meg, talán hanyatt is vágom magam...
 - Nyugi van, LuHan! Jól vagyok... egyébként is, ha anyámék szája nem jár el, akkor nem aggódnál, úgyhogy légy szíves, őket hiábztasd, oké?
 - Nem beszéltem a szüleiddel. Nem is találkoztam velük...
 - Nem? Akkor meg min vagy kiakadva? - értetlneül pislogott rám, én meg vissza rá. M-Miről nem tudok? Mit kellett volna elmondaniuk?
 Nyeltem egy nagyot. A-a, azt nem... nem létezik, hogy az legyen, amire most gondolok. SeHun... ugye semmi súlyos? Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy vajon mivel szembesültem volna, ha összefutok a szüleivel. Nem... nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapota! Elvégre... akkor nem nézne ki ilyen jól most, ugye?
 ...ugye...?
 - Mit kellett volna elmondaniuk nekem...?
 Erre hirtelen elkomorodott. Eddig sem mosolygott, sőt, határozottan morcosnak tűnt, de ez már megszokott volt tőle. Most azonban... mintha a normálisnál is komolyabb lenne, ijesztően. Nem is mertem rágondolni, mi járhat a fejében...
 Aztán újra a szemeimbe nézett, s úgy mondta:
 - Nekem semmi bajom, LuHan. Nem kell itt lennem, ebben a büdös szobában. Semmi szükségem rá, egészséges vagyok, vagy ha meg is halok, akkor azt ne itt. Az éjjel... az éjjel kiszöktem innen. - tekintete a hófehér falra vándorolt, keze erősebben markolta ruhájának ujját.
 "Nem beteg..." - akkor miért lenne már itt?!
 Nem bírtam tovább, a hirtelen sokkból felébredve ordítozni kezdtem:
 - Hülye vagy te?! Mégis mit képzeltél?! Szórakozásból vagy itt?! Hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszedbe?!
 - Mondtam. Jól vagyok, semmi bajom. Nem itt a helyem.
 - Nem a fenét, na feküdjél vissza nagyon gyorsan! Most! Lefekszel, vagy erőszakkal doblak az ágyadba! - felpattantam a székről, s dühösen meredtem rá. Mi az, hogy csak úgy,.. kiszökik?! Hogy...? És miért nem vették észre? Minek vannak a kórházban dolgozók, ha ezt sem veszik észre?! Hogy lehet valaki ilyen hülye? Miért pont ezt az őrültet szeretem...?
 Hirtlen azt kívántam, bár ne is ismernénk egymást. Csak egy srác a suliból. Semmi több. Egy idegen fiú, akit utálok, mert minden lány odavan érte, mert olyan jók a jegyei. Egy ismeretlen stréber, akiről nem is tudom, hogy rákos - fel sem tűnik, hogy egyszer csak nem jön iskolába. Hiszen nem is ismerem. Csak egy diák a sok közül, aki elmegy mellettem a folyosón, vagy az ebédlőben, néha hallom, ahogy a barátaival nevetgél, vagy ha felolvassák a nevét a többi kitűnő tanulóéval együtt. Ő csak valaki, aki akárki lehet, mert nekem nem az a valaki, aki többet jelentene akárkinél...
 Lehajtottam a fejem. Ez az akárki a barátom. Csak a barátom, nem más, de akkor is fontos nekem. Sőt, mindennél fontosabb.
 Miért nem lehetne valaki más itt helyette? Miért... ő...?
 Megsemmisülten álltam ott, szinte nem is hallottam a hangját, amint hozzám szólt:
 - Hé, minden oké?
 Nem, semmi sem "oké" pont te nem vagy oké, te barom...
 - Jaj, ne aggódj már! Semmi bajom, csak egy kicsit megütöttem a kezem. Csak egy horzsolás...
 Ekkor eszembe jutottak Jongin szavai:
 " - Már megint a titokzatos védelmeződ. Rohadt gyorsan fut. Egyébként mit csináltál vele? Marhára szorongatta a karját... szerintem megsérült."