19. Fejezet +19

 ( Há' gyerekek... o.O én még soha az életben nem írtam ilyen rövid szexet... de komolyan. Általában húzom vagy húsz oldalon - enyhe költői túlzással - és még csak utána jön a lényeg. :/
 Nyuh, mindegy, akkor is normális fejezet lett ez végre, nem olyan rövid, mint az előzőek! Szóval ez itt, kérem szépen + 19, aki nem bírja, ne olvassa! ( bár ettől mondjuk eommát nem féltem XDD;) és senki ne várjon most valami hú de nagy, extra perverz jelenetet ( mert ugye a szex önmagában nem az :"D ) ez inkább olyan depis szex lett, nem pedig a megszokott.
Éééééés ugye egy ideje már nem volt friss... az volt, hogy múlthét szerdán feltöltöm ezt a fejezetet, el is készült, csak az előző fejezethez nem írt senki X'D Ezért úgy döntöttem, inkább nem teszem fel az újat, szemétkedni akartam egy kicsit, na... ;) Pénteken pedig nyaralni mentem egy hétre, ahová nem vittem a tabomat. De mostantól megint folyamatosan lesz friss, még így, iskola mellett is. Bár remélem, szeptemberig sikerült befejeznem ezt a sztorit.
 Jó olvasást! =D )





KyungSoo pov:

 LuHan... Használj ki! Kérlek! - suttogtam rekedten - Olyan jó...
 Fogalmam sincs, miért mondtam ezt neki. Nem akartam, hogy kihasználjon, csakis arra vágytam, hogy ez a pillanat örökké tartson. És mégis... valahogy olyan szinten ellepte az agyamat valamiféle köd, hogy nem érdekelt, szerelemből teszi-e, amit tesz, vagy szeretethiányból, az tűnt egyedül lényegesnek, hogy végre megteszi.
 Tudtam, hogy ellenkeznem kellene, amit bár megpróbáltam, úgy látszik, mégsem eléggé: nem hogy neki, magamnak sem tudtam parancsolni. Az lett volna a helyes, ha ellököm, leszidom, aztán míg én vacsorát készítek, ő elmondja, min borult ki ennyire. De nem tettem. Éhesen faltam ajkait, éreztem, hogy ez az utolsó alkalom. Vígasztalni, nyugtatni, szeretni akartam, amíg még megtehetem, és bevallom, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel mindkettőnknek csak fájdalmat okozok. És nem LuHan lesz a hibás mindezért.
 Lehúztam róla a fölsőjét, majd a sajátomat is. Gyorsan hozzátapadtam, kezeimmel magamhoz szorítottam, görcsösen, úgy, hogy az már szinte fájt, ajkaimmal nyakának puha, selymes bőrét kóstolgattam. Finoman megszívtam a bőrét, minden milimétert végigcsókolgattam rajta, belélegezve édes illatát, ami csak mégjobban elbódított. Úgy éreztem, részeg vagyok, innen már nincs visszaút. Talán tényleg nem is volt.
 Ő sóhajtozva simogatta a hátamat, kezei végigsiklottak az egész felsőtestemen, mellkasomról oldalaimra, oldalaimról a hasamra, onnét a karjaimra, puha ujjbegyei úgy kényeztették a testemet, mintha valami nem is evilági lény lenne: ilyen élvezetet ember még nem okozott. Hasfalam megremegett, mire ő lassú, körkörös, erőteljes és mégis gyengéd mozdulatokkal kezdett el ott maszírozni.
 Ajkaim lejjebb vámdoroltak, megnyaltam a kulccsontját, s végre én is elkezdtem őt simogatni. Úgy tűnt, rájöttem, ha nem kapaszkodok belé annyira, akkor sem megy el. Csókolgatni kezdtem a mellkasát, édes sóhajai jólestek a fülemnek, öntudatlan mosolyra húzódott a szám tőle. Behunyt szemekkel kényeztettem finom bőrét, néhol gyengéden megszívva, míg ő a hajamba túrva ösztönzött a folytatásra. Csípőjét hirtelen előre lökte, mire felpillantottam az arcára: az olyan meggyötört, kétségbeesett és félelemmel teli volt, hogy egy másodpercre abbahagytam a simogatást - majd engesztelően ismét csókolgatni kezdtem, most már a hasát is. Tenyereimmel és a számmal is kényeztettem itt, alhasát puszilgattam, fentebb simogatni kezdtem, s a lehető legnagyobb biztonságot akartam sugallni neki. Gyengéd voltam, óvatos, ami nem csak neki, de nekem is nagyon jólesett: először azt hittem, ha egyszer sor kerül erre, biztosan letámadom, és széttépem. De nem... azt nem tudnám élvezni.
 Mosolyogva lesimogattam róla a nadrágját, kezeimet végighúzva két combján. Aztán finoman terelgetni kezdtem őt a hálószoba felé, közben belemarkolva a fenekébe. Halkan felsóhajtott érintésemre, én pedig ledöntöttem az ágyra. Még szemeztem vele egy pillanatig, majd kezeimet két oldalt a nyaka mellé támasztottam, s félig ránehezedtem. Ugyan láttam a félelmet megcsillanni a szemeiben, tudtam, hogy nagyon élvezi ezt a fajta törődést, nem véletlenül jött hozzám. Újra nyugtatóan kezdtem csókolni puha ajkait, ő a nyakam köré fonta a karjait.
 Itt volt az a pont, amikor én is aggódni kezdtem. Én még soha... sosem... sosem csináltam ezt senkivel, nem még férfival. Tudtam, most mi következne, hiszen már levettem a nadrágját, csak az alsója takarja még, de... félek. Mi van, ha elrontom? Ha nem lesz jó neki? Azt nem bírnám ki... azt akarom, hogy ugyanúgy élvezze, mint én most, úgy nyögjön alattam, hogy a falak is beleremegjenek. Mégis rettentően ideges lettem, amikor ismét lehajoltam hozzá, ezúttal a csípőjéhez. Előnedvei enyhén látszódtak már fekete alsóján, én pedig nyeltem egyet. Nem szabad elrontanom. Most nem.
 Vágyakozva lökött egy aprót a csípőjével, mervedő tagja majdnem elért a számig. Gyerünk... jó lesz, csak csináld!
 Kissé remegő kezekkel lehúztam róla az utolsó ruhadarabját is. Nyeltem egy nagyot, s bár félve, de a számba vettem, először csak makkját. Igazából csak szerencsétlenkedtem vele, de mikor mélyebben belenyaltam, egy hatalmasat nyögött. Rápillantva láttam, ahogy kis körmei a takaróba mélyednek, a csípője kicsit megemelkedik, a teste megfeszül, arca kéjes grimaszba torzul és ráharap ajkaira. Olyan gyönyörű... szemei fájdalmas, de mégis élvezettel teli csillogása ha lehet, még jobban elvette az eszem: fogalmam sincs, honnét merített bátorsággal fogadtam őt egyre inkább a számba. Mozgatni kezdtem a fejem, először csak lassan, majd egyre gyorsabb tempóban. Fejét oldalra vetette, szemeit most már összeszorítva nyögött, a háta ívbe feszült. Együtt rándult a nyelvem minden egyes mozdulatával, és éreztem, most igazán az enyém. Talán soha többé, de most igen.


 LuHan pov:

 Éreztem, ahogy megremeg a hasfalam. Minden egyes apró mozdulatával közelebb repített az orgazmus felé, a testem úgy mozdult, ahogy ő irányította. Összeszorult a gyomrom, majd ellazult, hirtelen görcsbe ugrott, s megint elrenyedt, az izmaim megfeszültek, aztán újra abbamaradt a szorító érzés. Úgy tűnt, a szívem együtt dobban az ő nyelvének mozgásával, minden apró nyalásával erősödött a bizsergés az ágyékomban, átterjedt az egész testemre, a forróság tovább nőtt: szinte lángoltam. A fejem lüktetett, a külvilág eltűnt, csak forró izmát éreztem merevedésem körül, ami időnként olyan pontokat érintett meg, hogy nem tudtam visszafojtani a nyögéseimet.
 Mikor már tényleg nem kellett sok, hogy elélvezzek, eltoltam magamtól, s ködös tekintettel pillantottam az ő boldogságtól ragyogó szemeibe. Becsapom őt... tudom, tudtam. Mégsem tettem ellene semmit, csak hagytam, hogy szeressen, ezzel talán tényleg elrontva köztünk mindent.
 Rámmosolygott, majd ismét fölém mászott. Én, látva, hogy rajta még nadrág is van, gyorsan lehúztam a farmerja cipzárját, kigomboltam, hogy levehessem róla. Segített a dologban, lerúgta magáról a ruhadarabot és lehajolt hozzám egy újabb csókért.
 Nyelve átcsusszant a számba, végigsimított az enyémen, lustán térképezte fel minden szegletét, néha óvatosan ráharapva ajkaimra. Minden mozdulatában éreztem, mennyire sokat jelent ez most neki, mennyire vágyott már erre, s hogy nem látja, mi lesz a vége. Valójában én sem láttam akkor még, csak az volt a fontos, hogy szeressenek. Nem akartam mást, mint hogy valaki magához húzzon és igazán, tiszta szívből szeressen, úgy, ahogy mindig is szerettem volna. És most... most végre megkaphattam ezt. Talán meg sem érdemlem, vagy legalábbis azok után, amit most KyungSoo-val művelek, biztosan nem. De nem voltam képes gondolkodni: csak az lebegett előttem, hogy ő itt van velem, értem van itt, engem szeret, senki mást. Csak én vagyok neki. És abban a pillanatban, azt hiszem, szerelemhez hasonlót éreztem iránta.
 Hasonlót... vágyat. Undorító testi vágyat, amit én valahogy mindig is megvetettem, erre most a csapdájába kerültem. Elvette az eszemet, olyan emberhez vonz, aki a barátom, akire soha nem lettem volna képes úgy gondolni, mint akár SeHunra. Nem. Soo a barátom, nem valami ribanc - aminek én érzem magam - akivel ezt megtehetem.
 Milyen kár, hogy ez akkor nem jutott eszembe...
 Finoman megmarkoltam őt a boxerén keresztül, mire belenyögött a csókba. Aztán a kezem lassan mozogni kezdett, lágy, óvatos mozdulatokkal maszíroztam őt, időnként durván megnyomva, amire fájdalommal vegyes élvezettel felnyögött. Hüvelykujjam makkját járta körbe, gyengéden nyomkodtam, pumpáltam őt a beteljesülés felé. Végül lehúztam róla a boxerét, egy pillanatra abbahagyva a kényeztetését, ekkor azonban eltolta a kezemet. Felnézve rá láttam, nincs sok hátra, ezért engedelmesen magam mellé eresztettem vissza a karomat. Várakozóan pillantottam rá, hiszen tudtam, semmi esélye annak, hogy én kerüljek felülre. De... alulra sem akartam... nem akartam fájdalmat, semmi rosszat, csak a mennyországot. Azt, amit most ő nyújtott nekem.
 Szemei kétségbeesetten csillogtak, ahogy látta rajtam - gondolom - hogy ezt nem szeretném. Nem hinném, hogy ő olyan tapasztalt lenne, de megértette a jelzésemet így is: gondoskodó, sokatmondó mosolyra húzódtak ajkai, s ujjait végighúzta a bejáratomnál. Beleborzongtam az érzésbe, de megnyugodtam, amikor összefogta keménnyé duzzadt tagunkat, hogy együtt kezdje kényeztetni a kettőt: egyszerre nyögtünk fel, ahogy ujjai rákulcsolódtak merevedéseinkre. Ködös tekintettel könyörögtem a folytatásért, amit ő azonnal meg is adott.
 Megint az az érzés... az, amikor megfeszül az alhasam, remegni kezdek, s mintha egy vulkán készülne kitörni belőlem, szinte fortyog bennem valami. Valami, aminek ki kell törnie belőlem, különben megőrülök... úgy tűnt, ez KyungSoo-nál sem lehetett másként, egyre gyorsabban mozgatta a kezét, ujjai meg-megnyomták az érzékenyebb pontjaimat, éreztem, hogy már nincs messze a gyönyör kapuja: a légzésem az eddiginél is gyorsabb lett, akaratlanul löktem a csípőmmel, a szám kiszáradt, a testem egyre inkább remegett, kielégülésért áhítozva. A rajtam ülő félig behunyt szemekkel figyelte az arcomat, mellkasa szaporám emelkedett fel-le, fogai ajkaiba mélyedtek, olyan erősen, hogy szinte nekem is fájt. Arca hirtelen megfeszült, ahogy a tempó őrültté vált, a lábai megremegtek.
 Egy pillanatra még találkozott a tekintetünk, a csípőnk egymásnak feszült, majd a kiáltásunk egyszerre hangzott fel...


 A mellettem fekvő zihálása lassan átváltozott halk, egyenletes szuszogássá, karja az oldalamon teljesen elernyedt, s tudtam, sikerült elaludnia. Legalább neki sikerült... én éberen feküdtem az ágyban, neki háttal, míg ő egyik kezével magához húzott, szorosan tartva, nehogy elmenjek. Néha álmában is kicsit megszorított, arcát jobban hozzányomta a hátamhoz, de egy-két pillanaton belül ismét eltűnt belőle a feszültség, csak gyengéden tartott tovább. Keserűen elmosolyodtam tettére, és hiába imádkoztam érte, szemeimbe ezúttal nem gyűltek könnyek. Bárcsak... a sírás nem old meg semmit, de könnyít a dolgokon, ki tudom magamból adni a feszültséget, a bánatot, ami bár visszatér mindig, mégis segít. Most azonban olyan száraz volt a szemem, mintha nem is pislognék már mióta.
 Kifejezéstelen arccal meredtem magam elé, elrévedő tekintettel figyeltem az összegyűrt lepedőt. Az agyam igazából kikapcsolt, nem gondoltam semmire, csupán néha egy-egy számot mondtam ki magamban: egy...kettő...három... a gyűrődéseket számoltam a fehér anyagon, minden egyes kis dombocskát rajta, amikor pedig elvesztettem a fonalat, kezdtem előről. De mintha egyre több és több lett volna belőlük... soha nem értem a végére.
 A kezem néha kissé belemarkolt a halványnarancssárga huzatú takaróba, majd elernyedt, gyűrögetni kezdtem, s azt is abbahagytam.
 Olyan... furcsa volt. Éreztem, hogy nem érzek semmit. Néha, amikor elakadtam a számolással és kiesett minden, láttam magam, amint fekszem az ágyon. Vakon bámulok előre, lassan veszem a levegőt, ujjaim alig mozdulva piszkálják a takarót.
 Nem tudtam, mit kellene most tennem. Kihasználtam a barátomat. Illetve... őt is. Mindenkit. De őt a legjobban, úgy, hogy azt nem bocsátom meg magamnak. Gyenge voltam, ezért eljöttem hozzá, hogy kihasználjam az érzéseit, ezáltal könnyítve a saját lelkemen. Komolyan nem értem, miért tettem, hiszen tudtam, hogy nem megoldás semmire. Egészen addig a pillanatig tisztában voltam mindennel, amíg valahogy be nem kerültünk a hálószobába. Akkor... akkor éreztem, hogy eltűnik belőlem az az űr, hogy kellemes érzés tölt el teljesen, elborul az agyam, de nincs is rá igazán szükség. Nem kellett gondolkodni, semmit csinálni, csak azt, amit a vágy diktált: abban a pillanatban csodás volt. Most pedig átok.
 Halkan sóhajtva megmozdultam. Először csak éppenhogy, talán azt sem fogtam föl, hogy direkt csináltam, vagy csak hirtelen megrándultam. Aztán óvatosan, vigyázva arra, hogy Soo-t ne ébresszem föl, kibújtam a karja alól, hogy felkelhessek.
 Felvettem a ruháimat, s már indultam is volna kifelé, akkor azonban megtorpantam. Nem mehetek el csak úgy... nem tudom megtenni. Nem... valamit írnom kell neki, vagy mit tudom én! Nem mintha az segítene, legfeljebb a lelkiismeretem lenne kicsit könnyebb, hogy nem hagytam itt csak úgy. De mit írhatnék?
 Felé fordultam, s gyászosan méregettem nyugodt arcát. Odamentem, hogy jobban betakarjam, mert a válla szabadon volt, majd fölé hajolva megsimogattam az arcát: mit fog szólni, ha felébred? Azt hiszem, tudja, miért tettem, de akkor is. Ez semmire sem magyarázat.
 "Nos... nem tudom, mit írhatnék. Ezt nem tudom megmagyarázni, ezért azt sem kérhetem, hogy megérts, vagy hogy ne haragudj. Nem is teszem. Csak azt szeretném, hogy tudd, te nem ezt érdemled, keresned kell magadnak egy rendes srácot. Én... én akaratlanul is képes vagyok ilyen gusztustalan dolgokat elkövetni, s hidd el, a legjobb barátom, az "anyám" vagy, szeretlek, de most nem merek majd egy ideig a szemed elé kerülni. Ezt azért ugye megérted...?
           LuHan" - írtam egy kisebb papírra, letettem az éjjeliszekrényre. Ez sem fog segíteni, de tényleg képtelen lettem volna úgy elmenni innét, hogy nem hagyok valami üzenetet.
 Akkor most... viszlát, KyungSoo.




 ( Hát Lulu egy kis... kis tudjátok mi! o.O Az az igazság, hogy nagyon megtetszett nekem a HanSoo párost, és muszáj volt írnom egy ilyen részt is. Egyébként ez benne sem lett volna a történetben... :3
 Azért remélem, tetszett, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! =D )

18. Fejezet

 ( Hmm... kicsit hosszabb lett, mint terveztem, de azért még így se dönt rekordot. :'D Ez már - annyira - nem semmitmondó, totálisan filler rész, mint az előző, de az izgalmakat inkább az utolsó egy-két fejezetre akartam tartogatni. ;) Remélem, azért tetszik, és nagyon kíváncsi vagyok, ki mit szól Soo-kához! *-* Jah, egy kicsit megsajnáltam a kis szerencsétlent... X'D
 Jó olvasást! =D )






 LuHan pov:

 Egy csokor virág. Kék, lila, piros virágok, aprók, vékonyak, törékenyek, annyira, hogy alig lehetett őket azzal a kis szalaggal megkötni. Arany szalag, masnira kötve a piciny, zöld szárakon. Olyan kicsike... olyan múlandó, gyenge, olyan ijesztően gyenge a vágott növény... talán felesleges is. Miért hozok minden alkalommal virágot? Az elhervad alig egy-két nap alatt, addig pedig egy színes folt a hófehér falak között, annyira különc, rikító...
 Különösen most. Most valahogy minden vidám dolog zavar ebben a szobában. Minden... szinte tapintani lehetett a szomorúságot a levegőben, mintha a szülők zokogásának hangja még mindig visszhangzana a helyiségben, visszaverődik a falakról, újra és újra a fülembe sírva az elmúlás keserű dalát. Jajgatós, alig érthető ének, halk, mintha ezt a betegnek nem szabadna hallania - talán megkímélve őt a felismeréstől. Tisztán csengtek a szavak a fülemben, mint amikor két poharat összekoccintanak, hol erősebben, fülsüketítően, hol lágyabban, kevésbé erőszakosan, lemondóan... mintha engem készítene fel a végre.
 Rápillantottam SeHun ágyára, a benne fekvő sápadt, eszméletlen fiúra is. Arca fehér, beesett volt, úgy nézett ki, mint aki már nem is él. Csupán mellkasa emelkedett meg időnként kissé, ezzel életjelet adva magáról, de engem ez sem nyugtatott meg. Láttam néhány könyvet az ágy melletti kis szekrényen - pszichológiáról olvasott mostanában. Már amennyi ideje volt rá... nem tudtam, hogy érdeklődik eziránt, igazából sohasem mondta, hogy esetleg ezzel akarna foglalkozni, vagy csak szimplán érdekli. Itt, a kórházban pillantottam meg először ilyen könyvet a kezében, de ő sohasem beszélt róla.
 Nem is ez a fontos.
 Sokkal inkább az, hogy ha nemrég nem szökik meg innen, talán nem lenne ilyen rossz állapotban. Talán... most beszélgetnénk, mosolyogna rám... mint mindig. Hallanám azt az egyedi nevetését, morgolódna, viccelődne, panaszkodna, mennyire unja a szülei folytonos gondoskodását, engem pedig nyugtatna, hogy semmi baja. Hogy hamarosan kikerül innét. Egészségesen, épen... mintha mi sem történt volna.
 Felsóhajtottam: és talán most a műtőben lenne. Igen, a legrosszabb... most akarták műteni, de túl veszélyes lenne, amikor ennyire rossz állapotban van. Késnek a beavatkozással... de belehalhat, ha most nekikezdenének. Bár... amúgy is. Minden lehetőség kockázatos, mindkettőt SeHunnak kell túlélnie, bármi is lesz, az ő élete múlik rajta. Ennek a stréber baromnak az élete, akiért nagyon, nagyon kár... nincs még egy ilyen ember.
 Lehet, ezt szeretem benne annyira: különleges, kiszámíthatatlan, okos, sokkal inkább, mint mások. Érettebb a koránál, néha a bátyámnak érzem... túl... túl kedves és jólelkű a folytonos morgásai mellett, valójában hidegvérű, s igazi barát, olyan, akire számíthat az ember. Mindig rámvillantotta azt a bíztató mosolyát, amitől bárkinek azonnal jobb kedve lesz, s úgy érzem, ő adott erőt nekem - legyen most szó akár a tanulásról, vagy bármiről.
 És most... most itt fekszik előttem, megtörten, tehetetlenül... annyira gyenge volt, hogy fájt nézni. De attól féltem, ha elpillantok róla, baja esik. Figyelni kell őt. Muszáj...
 Nyeltem egy nagyot, s éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Aztán még egy. A látásom egyre csak elhomályosult, a meleg, sós cseppek komótosan potyogtak a szemeimből, úgy tűnt, mintha minden maguk után hagyott fénylő kis utacska kiégetné a bőrömet. Valósággal fájtak, holott se nem volt forró, se nem pedig sav, vagy bármi, ami kárt tehetne bennem. Egyszerűen csak... ki akartam adni magamból mindent. Már most elfeledni SeHunt, mielőtt megtörténne az, amitől annyira rettegek, s azelőtt megbékélni a gondolatával, mielőtt az bekövetkezne. Nem akarom, hogy fájjon... olyan nagyon rossz... hadd emésszem meg előre ezt az egészet! Ne akkor legyen a legnehezebb, amikor már tudom, hogy biztosan nincs remény. Inkább most, amikor még itt van velem, addig mondok le róla. Lemondani? Hiszen sohasem volt az enyém. Nem, ez... ez nem szerelem. Tudom, hogy nem az. Egy nagyon jó barátság, és vonzódás még hozzá - de ezt talán valahol mindig is tudtam. Szerelem nincs első látásra, nem bolondulhattam bele emiatt. Ez vonzalom, ami bár nem olyan, mint a szerelem, mégis nehezebbé teszi, hogy elengedjem őt... rengeteget gondolok rá. Imádom őt, nem úgy, mint hittem, de hasonlóan. Inkább csodálom, s bár undorítónak tartom magam, de a testéhez vonzódtam csak. Furcsa, még számomra is. Eleinte valamiért biztos voltam benne, hogy beléhabarodtam teljesen... viszont utána, ahogy rájöttem, valaki más el képes őt feledtetni velem, ahogy észrevettem, mennyi fájdalmat okoztam azzal, hogy... nem, nem szeretem, hanem kedvelem őt. Azt hiszem, ezért nem tudnám elengedni, mert az erős vonzalom és a barátság egyszerre majdnem azt az érzést váltotta ki belőlem, amit eddig senkinek sem sikerült.
 A szerelmet. Nem érzek ilyet. Kötődöm hozzá, rettentően, de nem ezért.
 Mikor már szinte semmit sem láttam a könnyeimtől, idegesen letöröltem őket, s felpattantam a székemből.
 SeHun... ne hagyj itt...
 Már hangosan zokogva léptem oda az ágyához, remegve megfogtam a vállát. Összeszorítottam a fogaimat, majd a szemeimet is, amikből így újabb könnycseppek hullottak, egyenesen rá SeHun takarójára.
 Egy... kettő... három... négy... majd a kis cseppekből egy nagy folt lett, s még nagyobb, aztán még nagyobb.
 Keserű mosollyal figyeltem könnyeim nyomát a fehér anyagon, kezem görcsösen kapaszkodott az ő vállába. Nem tudtam még elszakadni tőle. Még nem megy...
 - Ne haragudj... - Nem bírtam tovább, arcához hajoltam. Mosolyom lassan őrült félmosolyba ment át, amint remegő kézzel megsimogattam hófehér bőrét. Gyönyörködve néztem, ahogy ujjaim lassan végigsiklanak az orcáján, bár nem láttam, tudtam, hogy szemeim őrülten megvillannak. Nem mintha akkor bármire is tudtam volna figyelni rajta kívül... csak ő volt. Csak ő, senki más, végre egyedül őt láttam magam előtt, megérinthettem, ahogy azt oly sokszor elképzeltem már. - Én... utállak... de nagyon, nagyon szeretlek... bocsásd meg nekem... kérlek...
 Még közelebb hajoltam hozzá, arcomat az övéhez simítottam, mire csak újabb könnyek törtek utat maguknak lehunyt pilláim mögül. Szorosan hozzásimultam, éreztem, többé nem lesz ilyen. Csak most... most először és egyben utoljára legyen közel hozzám! Nem tudom, ha legközelebb eljövök ide, itt lesz-e még...
 - Ne menj még el...! Nem tudlak elengedni, érts már meg... nem szeretlek... én... én csak... imádlak... nagyon... békén hagylak...! Nem tudom, mi ez, SeHun. Nem vagyok beléd szerelmes, de mégis... segíts, kérlek....!
 Nyeltem egy nagyot. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan dobban:
 - Kérlek...


 KyungSoo pov:

 Nem tudom, komolyan vett-e. Szánalmas volt, hogy már úgy kapaszkodtam belé... tudom, hogy az. De egyébként talán továbbra sem változna semmi, ugyanúgy egyedül lennék, mint eddig. Bár az még mindig nem derült ki teljesen, hogy azok a szavak hatottak-e rá, vagy sem. Nem érdekel, ha Jonginnak baja van velünk, nem érdekel, ha ez bárki mást zavarja, ha LuHan SeHunt szereti. Ő az enyém... lehet, hogy mást szeret, de akkor is az enyém lesz, bármi is lesz ezután, hiszen eddig is így volt. Mindig vele voltam... vele lehettem, s tudom, hogy engem is szeret - még ha nem is úgy, ahogy most SeHunt. Senki nem veheti el tőlem... azt nem engedem.
 Hátrahajtottam a fejem, ami így a kanapé támlájának ütközött.
 Meg kéne kérnem arra, hogy jöjjön át hozzám. De... most neki kell lépnie, muszáj neki csinálnia valamit! Én nem tehetek semmit, nekem csak várnom kell rá, ami igazából a dolog legnehezebb része.
 Egyszer biztos megkeres majd...
 Felsóhajtottam, s felálltam a kanapéról: főzni kéne. Már megint... nem szeretek főzni, csak ha van kire. Akkor viszont nagyon. Mindig is boldogan készítettem vacsorát LuHannak, és - bevallom - időnként még Kainak is, hiába egy utolsó szemét. Akkor is szerettem, mert legalább biztosan elfogyott, amit csináltam, elvégre annak az embernek olyan étvágy van... leírhatatlan az a pókhas, meg az az űr benne, amikor éhes. Komolyan, olyan, mint egy kút: ledugok a torkán egy egész csirkét, aztán vagy egy órát kell hallgatózni, mire az "földet" ér benne. Legalább erre jó az a gyerek.
 Egyáltalán mit csináljak? Nincs kedvem enni. Viszont holnap is lesz nap, arra is gondolni kell. Kellene legalábbis.
 Ekkor hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. Kopogtat? Dörömböl!
 Felvont szemöldökkel közeledtem a bejárat felé. Normális az ilyen...? Úgyis meghallom, ha kopog. Vagy csak biztosra akar menni...
 Kinyitottam az ajtót:
 - LuHan...? - Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ez meg...? De nem is hagyta volna: arca eltorzult a sírástól, bőre nedves volt a könnyektől, karjai remegtek, ahogy bevágta maga mögött az ajtót, majd azonnal magához rántott. Durván nyomta ajkait az enyémekhez, keze a nyakamon időzött, lábaival pedig a falhol tuszkolt.
 Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra élvezni is elflejtettem. De csak egy pillanatig... utána ugyanis eljutott a tudatomig, mi történik most, s pilláim lassan lecsukódtak. Az ő erőszakos csókja átváltott kétségbeesett, gyengéd érintésbe, amennyire keserű volt, annyira édes is. Éreztem, miért teszi, és ez volt az egsetlen ok, ami miatt nem estem neki azonnal olyan durván, amennyire igazán szerettem volna. Próbáltam eltolni, leállítani,'mielőtt olyasmit csinálunk, ami nekünk nincs megengedve. Vagy legalábbis nekem biztosan nem.
 - Lulu... ne... - nyöszörögtem kéjtől elfúló hangon, amikor egyik keze bekúszott a pólóm alá. Finoman simogatni kezdte a hasamat, amitől megborzongtam, a testem felforrósodott, akaratlanul is sóhajok hagyták el ajkaimat. Megremegtem érintésétől, a látásom elhomályosult, ismét eszembe jutott az a sok álomkép, amikben ugyanezt éltem át. De most... most valahogy még a képzeletemnél is jobb volt: selymes bőre végre érintkezett az enyémmel, olyan érzést előidézve ezzel bennem, amiről soha nem hittem volna, hogy lehetséges. Reszketett a gyomrom, a testem mintha lebegett volna, forróságot éreztem, azt, ahogy ez a fiú itt előttem kitölt bennem minden űrt. Tényleg érzékeltem, amint centiről centire tölti fel a testem energiával, élettel, reszketni kezdtem, közben úgy szorítva őt magamhoz, hogy az már szinte fájt.
 Nem tudom, hogy került ide, miért teszi ezt, de nem is érdekelt. Meg akartam állítani, annyira, hogy az már fájt, viszont rettentően féltem, hogy elmúlik ez a fantasztikus érzés. Tartson még... annyira jó...
 Könnyes szemei találkoztak az én ködös tekintetemmel, mielőtt lehúzhattam volna róla a fölsőjét. Olyan bánatot és szeretetre éhezést láttam benne, hogy egy pillanatra sikerült kijózanodnom. Aztán megint... megint erős hullámként döntötte le a mámor a józan eszem követelőzését, maga alá temette a vágy tengere, ami valahol mindig is bennem volt, valahol mélyen. Egy olyan helyen, amit én nem akartam látni, mert annyira képtelenségnek tűnt ez az egész. Annyira... mesés, hihetetlen, hogy most, mikor itt van tőlem alig pár centire, képtelen vagyok elhinni. Nem... igazán soha nem lehet az enyém... tudom, hogy nem...
 Letöröltem a könnycseppeket, magamhoz húztam arcát egy újabb csókért. Ezúttal lágyabban, gyengédebben érintettem, nyugtatóan, hogy a sírása abbamaradjon. Finoman magamhoz vontam, egsik kezemmel a hajába túrtam, miközben változtattam a helyzetünkön: óvatosan nekinyomtam a falnak.
 - LuHan... használj ki! Kérlek! - suttogtam rekedten - Olyan jó...

17. Fejezet

 ( Egy újabb rövid fejezet... :'D De ugye nincs harag? A következő is hasonlóan hosszú lesz - de már majdnem kész van, szóval most valószínűleg egy-két napon belül folytatás - viszont utána hosszú részek lesznek! Úgyhogy ne tessék a nénire haragudni... :(((
 Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok Jonginhoz! *-*
 Jó olvasást! )







 LuHan pov:

 Nos... meglepődtem. Konkrétan szívrohamot kaptam. Nem is... inkább mint aki összefejelt egy egyszarvúval... erre... tényleg nem számítottam. Xiumin? Pont ő...? Nem is ismerem. És ő sem ismer engen, hacsak nem Jonginon keresztül. Ami mondjuk érthető lenne, hiszen Kaijal - mint kiderült - eléggé jóban vannak, lehet, hogy mindent kitálalt neki rólam. Rólam...
 Csak érjek haza... Jongin... szétszedlek...
 Még mindig teljesen letaglózva álltam előtte, csak bámultam rá, mint valami idióta. Ő kitartóan szuggerálta a földet, kezét ökölbe szorította, arcán látszott, mennyire feszült. Ő, aki eddig mindig határozott, örök mosolygó volt, most itt állt előttem zavartan, idegesen, s talán még egy kissé dühösen is. Pont ő, akinek csak a mosoly áll jól. Csak a jókedv, a hülyeség. Ez pedig azonnal Soo-t juttatta eszembe: ő is ilyen volt, a határozottságot leszámítva, és ugyanez történt vele is. Rám néz, s máris nem mosolyog, máris feszült, máris zavarban van, ahogy most MinSeok is. Mindennek én lennék a oka? Én tenném ezt mindkettejükkel? Nem... inkább nem akarom hallani a választ... hiszen egyértelmű. Hiába nem szeretnék ártani nekik, mindig sikerül, mindig bántok mindenkit, olyan szinten, hogy azt nem lehet egy bocsánatkéréssel elintézni. Ahogy most talán Xiumint is... igazán még nem tudom, mivel, de érzem, hogy ellene is tettem valamit. Csak rá kell nézni az arcára, s látszik, hogy szenved valami miatt, hogy elfojt magában valamit...
 ... mindenki megőrült körülöttem...
 ... de talán én a legjobban...
 - MinSeok... - nyögtem döbbenten - Mi-miért...?
 - Tudod te azt... nagyon jól tudod. Fel sem tűnt, hogy alacsonyabb vagyok, mint a többi gyanúsítottad? Simán lebuktathattál volna. És az a maszk az ágyon... Jongin a... társam...
 Összeszorította a fogait, olyan volt, mint aki az ítéletét várja. Én nyeltem egyet, s tovább figyeltem őt kétségbeesett arccal, segítségért imádkozva, holott most nekem volt kevésbé szükségem a segítségre. Fogalmam sem volt, mit kellene most mondanom, olyan helyzet volt ez, amiben akármit lépek, rossz lesz. Nem tehettem semmit. Választ kellett adjak, de igazán azt sem tudtam, mire. Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy majd' szétrobbantam tőlük, de egyiket sem voltam képes feltenni neki: ő várta, hogy elítéljem, én pedig csak szobroztam előtte, ami jelen pillanatban a legrosszabb tettnek számított.
 Mondj már valamit... akármit!
 - Xiumin, én... én... - megnyaltam ajkaimat.
 - Te?
 - Tudod...
 - Tudom. - felnézett rám - Nem szeretsz. Tudom, hogy nem. Inkább... hagyjuk is. Hülyeség volt az egész, hagyjuk a fenébe!


 Itt hagyott. Bevallotta, hogy ő az én titokzatos üldözőm, aztán csak elviharzik mellettem, aznap többé rám sem nézve. De... azt hiszem, képtelen lettem volna én magam elé állni. Kérdezzem meg, miért csinálta? Mi értelme volt? Honnét ismer? Hogy gondolta ezt az egészet? Nem merném. Igazából ki kellene faggassam, valóban talán tényleg el is ítélnem, de egyszerűen nem tudom megtenni. Bántottam... valamivel, viszont fogalmam sincs, mivel. Vagy csak magára lenne dühös? Esetleg fizetséget kér a segítségéért...? Valljuk be, ha ő nincs nekem, mint vigasz, nem biztos, hogy olyan könnyen rendeztem volna magamban a dolgaimat. Persze, van, amihez nem elég egy beszélgetés, mégis, mintha minden problémát megoldottak volna az ő halk szavai: "Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Mert tudtam, hogy ott lesz. Neki... neki mindent el lehet mondani, nem igazán kellett szégyenkeznem semmi miatt, mindent meghallgatott, megnyugtatott, segített. Azt képzeltem a maszk mögé, akit akartam - talán ez miatt is bíztam meg benne annyira.
 Megbíztam valakiben, aki takarja az arcát, egy idegenben, valakiben, aki mindenhová követett és azt kérte, tálaljam ki neki a magánéletemet.
 És most... most, hogy felfedte előttem a kilétét, hogy beláttam a maszk mögé, ugyanott tartok. Még mindig nem ismerem, s ki tudja? Mondjam azt, hogy "elvesztette a varázsát"? De ez... ez szemétség. Tehát ezért nem vehette le azt a maszkot, mert ha megtudom, ki ő, képtelen leszek úgy megbízni benne. Eddig is sejtettem, vagy inkább tudtam is, hogy ez az oka, de most... mintha pofont kaptam volna.
 Igaz, még így is rengeteg a rejtély MinSeok körül, rengeteg a megválaszolatlan kérdés, a lyuk a történetben, de én végre mindent rendezni akarok. Lezárni ezt a fejezetet, új, tiszta oldalt kezdeni, titkok nélkül, sértődések nélkül. Kár, hogy ez lehetetlen...
 Gondolatmenetemből az ébresztett fel, hogy hallottam, amint Jongin letette a könyvét maga mellé az ágyra, s fészkelődni kezdett. Felpillantottam rá, s láttam, hogy a hátán fekszik, a fejét hátrahajtva figyel engem:
 - Bocs.
 - Mer'? - kérdeztem halkan, bár sejtettem, mire gondol.
 - Tudod nagyon jól. Sajnálom, tényleg. Nem megy könnyen a bocsánatkérés, tudod.
 - Tudom. De tisztában voltál vele, hogy Xiumin meleg, igaz? Akkor miért voltál ilyen? Miért utálsz engem és KyungSoo-t is?
 Erre lágyan elmosolyodott, tekintete elrévedt. Az a szép, tipikus mosolya lassan elkeseredett, szemeiben kis fájdalmat fedeztem fel, ami megmozgatott bennem valamit, bár nem tudnám megmondani, mit. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzés, amit igazából szinte lehetetlen megfogalmazni. Izgalom, kíváncsiság, felismerés és teljes tudatlanság, bánat, öröm együtt... fogalmam sincs. Volt valami abban a mosolyban, valami, ami talán válasz minden kérdésemre, valami, ami megremegtette a lelkem.
 Mit tudsz, Jongin...?
 Lassan vett egy mély levegőt, de most már egyenesen a szemeimbe nézett:
 - Nem tudsz semmit. Semmit sem...
 - De... akkor magyarázd el!
 - Nem lehet... - suttogta alig hallhatóan, s ettől hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Olyan volt, mint... ő...
 Olyan nyugodtan, halkan és természetesen beszélt, mint nemrég valaki, aki az egyetlen menedéket jelentette számomra. Az ismerős hangtól megborzongtam, kiszáradt a szám, s csak egy dolgot akartam: tudni. Mindent tudni.
 - Miért? Mit titkoltok még? Miért nem mondja el egyikőtök sem?
 - Remélem, elmondja neked, LuHan. De... ez nem az én dolgom. Én csak egy segítő vagyok, MinSeok feladata lesz mindent bevallani. Ha lesz hozzá bátorsága...
 - Te beszéltél neki rólam? Hiszen nem is ismertük egymást... akkor miért? Hogy szerethet, ha nem is ismer? - tártam szét a karjaimat, s értetlenül néztem békésen csillogó szemeibe. Mi lehet az a nagy titok, amiről nem szabad tudnom? Mi az, ami még Kait is értelmes, komoly beszélgetésre sarkallja? Ő... nem szokott így beszélni. Soha.
 - Igen. Főként én mondtam el neki mindent rólad, a többit pedig ő kiderítette, de... többet tényleg nem mondhatok. - komolyan a szemembe nézett. Hirtelen felállt az ágyról, a teste megfeszült, az arca egy pillanatra megrándult, de nem szakította meg a szemkontaktust. Úgy nézett, hogy kirázott a hideg, alig tudtam állni a pillantását. - Ígérd meg!
 - Mit...?
 - Ígérd meg, hogy bármi is derül ki arról az álruhás idegenről... szeretni fogod. Bármit mond, nem ítéled el. Meg fogod őt érteni! Tett érted eleget... nem is tudod, mennyit.







 ( Asszem szomorú vagyok... T_______T nemsoká vége... úgy szeretem pedig írni!!! >< T_____T )

16. Fejezet

 ( Hellócska! :3
 Tudom, tegnapra ígértem.., ráadásul kissé el is lett sietve... de sok minden kiderül belőle, ezért remélem, tetszeni fog!
 Jó olvasást! =D )





 KyungSoo pov:

 "Kedves Jongin! Azt hiszem, számodra olyan vagyok, mint egy nyitott könyv- mindig kitalálod a gondolataimat, rájössz a titkaimra, és ezáltal mindig sikerül keresztbe tenni nekem. Akkor ugye azt is láttad, ahogy lelki szemeim előtt ledaráltam a töködet, amikor felhívtad LuHant? Tudom, hogy láttad. Fene azt az okos fejedet... mindig kitalálsz valamit, hogy elvedd tőlem." - áh, hülyeség... ezt a szemébe kéne mondanom, nem pedig csak gondolnom. Ahhoz meg ugye a magamfajtának nincs elég bátorsága.
 Felsóhajtottam, s nekidöntöttem a fejem a falnak. Már megint... már megint itt állok a folyosón, LuHanra várva, aki mostanában egyszer sem jött el ide. Vagy legalábbis nem azért, hogy velem találkozzon. Pedig most olyan sok kérdésem van... amikre csak ő tud nekem válaszolni. Miért hívta haza Jongin? Miért ilyen sápadt mostanában? Beteg? Még kevesebbet beszélünk, mint eddig... magamra haragítottam volna? Vagy nem velem van baja?
 Olyan rossz... annyira nagyon rossz, hogy nincs velem, még barátomként sem. Értem, hogy inkább óvakodik tőlem, de... miért csinálja ezt? Tudom, hogy nem kaphatok tőle többet a barátságánál, elfogadom, eddig is igyekeztem eltitkolni az érzéseimet. Hiszen észre sem vette... de ne kínozzon azzal, hogy még csak nem is jön a közelembe. Ez a legrosszabb. Kerül, holott csak annyit kérek, hogy legyen minden olyan, mint régen. Csak legyünk barátok, az nekem bőven elég...
 Nyeltem egyet, s oldalra pillantottam. Nem jön... mindjárt vége a szünetnek, de még mindig nincs itt. Gyere ide...
 Ekkor kinyílt az egyik terem ajtaja: egy szőke fiú lépett ki onnét, bágyadt arccal, a lépcső felé haladva. Megint nyelnem kellett, amikor észrevett. Egy pillanatra megállt, mosolyt erőltetett az arcára, majd egy apró mozdulattal felém intett.
 Kérlek... gyere ide...
 Még egy másodpercig nézett rám, aztán elfordította a fejét és elindult lefelé a lépcsőn.
 Csalódottan ugyan, de utána rohantam. Beszélnem kell vele. Nem mehet ez így tovább... lehet, hogy én nem jelentek annyit neki, mint ő nekem, de én ezt nem bírom... csak beszélgessünk. Legyen úgy, ahogy nem is olyan rég: segítek neki tanulni, leckét írni, főzök neki, tanítás után együtt megyünk haza, szünetben találkozunk itt. Csupán ennyit kérek, hogy törődjön velem egy kicsit, mert én ebbe belepusztulok...
 Még láttam, ahogy berohan a mosdóba, aminek a gondolata kissé megrémísztett. Utáltam azt a csókot... annyira... kevés volt akkor egyszer, annyira szeretném még érezni... de nem lehet. A barátom és kész. Így a legjobb. Mi... mi úgysem illünk össze... igaz?
 De mégiscsak utána mentem. Benyitottam a mosdóba, s megpillantottam őt a tükör előtt állva, lehajtott fejjel. Végigmértem az egész testét, figyeltem, hogyan emelkedik, majd süllyed a mellkasa, ahogy vette a levegőt, hogyan markolja a mosdókagyló szélét, hogyan rándul meg néha egy-egy apró izom az arcán az idegességtől. Még a csengőt sem hallottam, csak néztem minden mozdulatát, gyönyörködtem benne, mintha most látnám utoljára. És lehet, hogy így lesz... mindent tisztázni akarok, s ha ezért elfordul tőlem, akkor valóban most ez az utolsó alkalom. De ő nem ilyen. Vele lehet beszélni. Remélem erről is...
 Éreztem, hogy kiszárad a szám. Hogy kezdjem...? Ajkaimba haraptam, és bármit megadtam volna azért, hogy megforduljon, rámmsolyogjon, s azt mondja, semmi baj.
 Remegni kezdtem, ökölbe szorítottam a kezemet tehetetlenségemben. Most mit csináljak? Nem hívhatom meg csak úgy mondjuk ma este vacsorázni... nemet mondana. Egyértelműen nem akar velem lenni, de... ha akkor nincs az a csók... most lehetne? Most mosolyogna rám, megölelne, beszélgetne velem? Talán csak az rontott el mindent. Ez a fizetség azért a mámorért, amit akkor érezhettem...?
 Nem bírtam tovább, hirtelen mögé rohantam, egy mozdulattal magamhoz rántottam, szorosan erőszakosan, mire ő meglepetten felnyögött.
 - Lulu... kérlek, felejtsd el azt a csókot, felejtsd el, hogy szeretlek! Csak... légy a barátom megint, legyen minden úgy, ahogy ezelőtt! Ígérem, hogy... hogy semmit sem mutatok többé az érzéseimből, csak... ne kerülj engem... mosolyogj rám megint... kérlek...
 Arcomat a nyakához dörzsöltem, ajkaimba haraptam, s vártam a válaszát. El sem hiszem, hogy ezt mind el mertem neki mondani...
 - Sa-sajnálom...


 LuHan pov:

 Rettentően meglepett az, amit mondott. Tudtam, mit művelek vele, igazából azzal, hogy kerülöm, mindkettőnkön segíteni szerettem volna. Azt hittem, jobb lesz, ha inkább nem is találkozunk... tudtam, hogy mennyire rossz ez neki, de valamiért mégis az volt bennem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Hiszen én is csak azért vagyok képes normálisan viselkedni SeHunnal, mert ritkán látom: ha annyit találkozna velem, mint én anno Soo-val, biztosan megőrültem volna. Utálom, hogy nem az enyém, fáj róla ábrándozni, viszont az mégrosszabb, amikor ott van előttem az, amire mindennél jobban vágyom. De nem lehet az enyém... inkább képzelgek, inkább hamis emlékeket találok ki kettőnkről, csak ne kelljen éreznem azt, hogy itt van velem. Olyan közel és mégis olyan messze...
 - Sa-sajnálom... - nyögtem, s megérintettem a kezeit, amikkel ölelt.
 - Ne kérj bocsánatot, csak legyél velem...      
 - O-oké... ne haragudj, nem akartalak bántani, csak... azt hittem, így jobb lesz... és SeHun is, Kai is... - csak makogtam, nem jutott eszembe igazán semmi értelmes. Elmondtam, amit eddig is tudott, s egyre inkább zavarba jöttem. Mit mondhatnék...? Ebből sehogy sem jöhetek ki jól, egyikünk sem. Elrontottam mindent már az elején... azt sem tudom, hogy kezdődött ez az egész.
 - Nem baj. De... többet ilyet ne.
 - Rendben.


 KyungSoo-val így nagyjából sikerült tisztázni a dolgokat, már amennyire ezt lehet... egyáltalán nem lehet. Ehhez idő kell, hogy megint úgy tudjunk viszonyulni egymáshoz, mint eddig. Azt ia tudom, hogy én vagyok a hibás...
 Felsóhajtottam és a hajamba túrtam. Minden rossz... minden. Mindenkivel összevesztem, SeHun kórházban van, nincs kivel megbeszélnem... vagyis de. Soo-val... de vele nem tudom. Hiszen ez róla is szól, ezt csak olyasvalakivel lehet megtárgyalni, aki nincs benne nyakig a dologban. És ilyen csak egy van, aki igazából lehet, hogy nagyon is benne van az ügyben, csak én nem tudom.
 "Ha félsz... Én itt vagyok..." - akkor gyere ide! Most félek... nagyon félek, hogy még jobban tönkreteszek mindent. Hol vagy?
 - Hé! - fogta meg valaki hátulról a vállam, mire ugrottam egyet meglepetésemben. Jézusom... kimez az őrült?!
 Lassan megfordított, s felemelte a fejem, hogy fellássak az arcáig:
 - Bocs, kölyök. Nem te voltál a célpont. - Kris?! - Jövök neked egyel, okés? Ha félsz... én itt vagyok, hogy megvédjelek.
 - M-Mi van...? - a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Ez meg...? Nem is láttam eddig iskolában, nem is beszéltünk a verés óta... akkor most mégis mit vár?! Hogy a karjaiba boruljak? És mi az, hogy majd ő itt lesz...?
 ... Ha félsz... én itt vagyok...
 ... nem... ugye nem...
 - Nyugi van, kölyök! Ne vágj ilyen ijedt képet! És... még egyszer bocs. - azzal megfordult, s el is ment. Ennyi...
 Bocsánatot kért, miután szarrá vert, és el is van intézve. Ez most... hogy gondolhatja?! És mégis mi ez a mondat?! Neeem... ilyen nincs. Ez olyan képtelenség, hogy az leírhatatlan! Ő és a maszkos... nem! Soha! Én... én ezt nem fogadom el...!
 Tátott szájjal bambultam utána.
 Oké... a KyungSoo ügy le van bonyolítva annyira, amennyire csak lehetett. Most meg jön ez... és most már biztosra tudom, hogy ő vert meg. Mi fog még ma kiderülni...? Ez sok egy napra. Ma mindenkivel összefutok...
 Vettem egy mély levegőt. Éreztem, mintha a rengeteg felgyülemlett feszültség most utat akarna töri magának... ki a testemből... valami furcsa érzés volt a gyomromban, szorított, s tudtam, hogy egy kiáltásal fog minden kiszakadni belőlem. Ordítanom kell... most azonnal. Még mielőtt szétrobbannék... nagyon gyorsan!
 De vissza kell tartanom. Ez olyan, mint hogy csak úgy nem fosom tele a gatyámat, mert létezik az erre kifejlesztett wc! Béna hasonlat, de helytáll...
 - Ma tényleg mindenkivel találkozom...! - nagyot sóhajtva fordultam meg:
 - Bizooony! - ekkor ugrott a nyakamba Xiumin. Nem... ma... én tényleg mindenkivel... mindenkivel összefutok... ha kell... ha nem... és... rohadtul elegem van... mindenkiből...
 Levakartam magamról a szélesen vigyorgó srácot, s a szemeibe néztem. Azok csillogtak a boldogságtól, aranyos mosolya egyre nagyobb vigyorrá szélesedett, mint valami kisgyereknek, aki megkapta az új játékát. Bolondos... ő mindig az. Kedves, mosolygós, mégis nyugodt és megértő, olyan barát, amilyenre az embernek szüksége van. Neki mindent el lehet mondani - nem is ismerem régóta, de ennyit tudok. Imádnivaló egy kölyök, olyan értelem csillog a szemeiben, amit én, meg még nagyon sokan nem kaptak meg. Nagyon okos srác, ami még egy ok, hogy az ember megszeresse. Nem tudom... rá egyszerűen haragudni sem lehet. Túl cuki ahhoz.
 Nem szakította meg a szemkontaktust, tovább figyelt rám, őszinte érdeklődéssel. Kis aranyos... végül én pillantottam el arcáról, ránéztem a ruhájára, s nyugtáztam magamban, hogy a szokásos dilije is meg van : késő ősszel is csak egyetlen pólóban rohangászik. Nem lehet leszoktatni róla... mosolyogva figyeltem őt tovább, ekkor azonban megláttam valamit a karján: be volt kötve.
 - Xiumin... megsérültél? - kérdeztem, s óvatosan megérintettem a kötést, mire felszisszent.
 - Jah, igen...
 - De mit csináltál, te? - ismét arcára néztem, rosszallóan csóválva a fejem. De azonnal lefagyott rólam a mosoly: ő a földet mustrálta, ajkaiba harapott, s az egyik kezét ökölbe szorította. Zavarban van...? Miért? Értetlenül pislogtam rá, de ő még mindig kitartóan figyelte a földet.
 - Ott voltál, vagy nem? Téged cipeltelek, amikor... mindegy... nem fontos.
 - Xiumin...? Te vagy a ...?
 - Maradj csöndben... - sziszegte - Úgyis lebuktam volna... így már nem kellek, ugye...?! Szerinted miért hordok maszkot?!

15. Fejezet

 ( Haliiiiii! =D
 Hát az volt, hogy öt vélemény után jön a következő - a négy pedig össze is jött. Vártam egy hetet, és ha ennyi idő alatt nem érkezett meg az öt, szerintem nem is fog. Olyan izé meg nem vagyok, hogy nem folytatom... X'D De jólesett, hogy írtatok, komolyan nem gondoltam volna, hogy egyáltalán a négy vélemény meglesz... o.O
 Meg aztán kissé kitolásnak is éreztem veletek szemben a dolgot ( amivel persze csak leplezni akarom, hogy folytatni szeretném a történetet TwT ) úgyhogy itt is a következő fejezet!
 Mondjuk... szerintem a vége kissé el lett sietve... de kíváncsi vagyok a ti véleményetekere is!
 Jó olvasást! *-* )





 LuHan pov:

 Az ajtó hangosan becsapódott Jongin mögött, én pedig még mindig csak ott ültem a földön, esetlenül, bamba fejjel, mint aki valami idegen világba került. Lassan kezdett összeállni a kép, hogy mi is történt az előbb, aminek hatására úgy éreztem, kiszakadt a tököm a helyéről. Én... én lány vagyok. De komolyan.
 Na tehát: a fiúkat szeretem. Lányos arcom van. Mindig meg kell menteni. Pánikrohamom volt, és összeestem, mint valami nyüszögős, gyenge kislány. Kurva jó vagy, LuHan... lehet, hogy az igazi nevem Lu Hannah volt, csak aztán anyámék valami úton-módon megváltoztatták, mert rájöttek, hogy ők fiút akartak, nem pedig egy lányt. Nem hiszem el...! Miért kell engem mindig megmenteni? És... tényleg. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora nyomot fog hagyni bennem az a verés. Miért is? Nem az első, hogy meg akart valaki rugdosni, csak... most sikerült is. Nagyon. Talán ezért akadtam ki annyira az előbb? De hiszen a verekedés után egy-két héttel már túl is tettem magam a dolgon, konkrétan nem is gondoltam rá többé, Krissel sem találkoztam. Akkor meg? Ahh, tényleg kezdek nagyon "elkislányosodni"... fogadni mernék, hogy ez is azért van, mert újonnan jött a dilim, hogy meleg vagyok. Igen, még ez is... mostmár különösebben nem zavar, elfogadtam, tudomásul vettem, csupán az idegeseít nagyon, hogy amióta erre rájöttem, azóta jelentkezett ez a másik betegségem is. Tényleg egyre gyengébbnek és szánalmasnak érzem magam, valami hercegkisasszonynak, akit meg kell védeni minden adandó alkalommal.
 Fantasztikus érzés egyébként. Határozottan világvége hangulatom van tőle...
 Lassacskán feltápászkodtam, s arra gondoltam, Jongin mégis hová mehetett? Már eltelt jópár perc azóta, hogy kirohant innét... talán a maszkosom után szaladt volna? Ő? Minek? De ha nem, akkor miért rohant el?
 Sejtettem, hogy márpedig valószínű, hogy a Batmanem után indult, csak az nem akart világos lenni, egyrészt, hogy miért, másrészt pedig, mit csinál még ennyi ideig? Már rég nem hallottam a lépteik dobogását, semmilyen neszt, ezért arra következtettem, hogy már egyáltalán nincsenek is a közelben. De vajon Kai mit fog szólni...? Hisz anno meséltem neki a maszkosról... most talán rájön, hogy mi máskor is találkoztunk már? Jézusom... és ha... ha azt hiszi, hogy meleg vagyok...? Illetve, ha TUDJA, hogy meleg vagyok...?
 Akaratlanul is hátráltam egy lépést a gondolatra.
 "Nem... én azt nem akarom. Nem tudhat semmit." - mégis mi lenne belőle?! Ő utálja a melegeket. KyungSoo-t is gyűlöli, undorítónak nevezte, engem meg, gondolom, sajnált, hogy egy buzi a barátom. Erre kiderül, hogy én is ugyanolyan vagyok... azt nem élném túl.
 De várjunk csak, honnét találná ki? Hiszen az, hogy az az ember megint megvédett, nem jelenti azt, hogy ismerem... amikor először találkoztunk, akkor is hazahozott, pedig akkor még tényleg nem tudtam róla semmit. Miért ne lehetne most is ugyanez? Miért ne lehetne most is ugyanolyan számomra, mint akkor volt? Elvégre most sem vagyok tisztában a nevével, a kilétével, meg úgy semmivel. Csak ő tud rólam mindent.
 Ha ő nem mondja el Jonginnak, hogy meleg vagyok, az azt jelenti, hogy nem is fogja megtudni. Reményeim szerint legalábbis...
 Ekkor az ajtó újra kinyílt. Ezúttal nem csapta be maga mögött, hanem nyugodtan becsukta, s felém fordult. Szemeiben már nem volt akkora döbbenet, bár zihált ugyan a futástól, furcsa nyugalmat árasztott. Pedig biztos vagyok benne, hogy erre nem számított... egy pillanatig még fogta a kilincset, majd teljes testével felém fordult, miközben a szemeimbe nézett:
 - Már megint a titokzatos védelmeződ. Rohadt gyorsan fut. Egyébként mit csináltál vele? Marhára szorongatta a karját... szerintem megsérült.
 - É-Én igazából nem is tudtam, hogy hazahozott... - kezdtem bele a magyarázkodásba - elájultam és... csak itt ébredtem fel, nem is számítottam rá, hisz a verekedés után nem is láttam...
 - Aha. Csak úgy megmentett, mi? Van egy olyan érzésem, hogy találkoztatok már egy párszor. És mi az egyáltalán, hogy "megment"? Mi vagy te, királylány, ő meg a herceged? Te is valami buzi vagy, LuHan?! Kezd elegem lenni belőletek!
 Lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy Kai okos. Nagyon okos... ahogy azt is, hogy csak találgat. Sejti, hogy van itt valami, igazából én is sejteném. De konkrétat nem tud, tippel, és igaza van. Ha tovább titkolózom, magától fog rájönni... a legjobb barátom nem? A barátok mindent elmondanak egymásnak...
 Mindent...
 Felpillantottam értetlen, s kissé dühös arcára. Még vártam egy pillantatig, tudtam, hogy a magyarázatomat várja. Jongin...
 - Na, mondj már valamit! Mit akar tőled ez a hapi? Tudom, hogy ismered, ne is próbáld meg...
 - Jongin! - bizonytalan hangomra elhallgatott - Én... én meleg vagyok. - a szemeibe néztem - Egy hülye buzi vagyok, Jongin.
 - Mi vagy...?
 Arca hirtelen elkomorult, aztán azonnal átváltott megdöbbentté, majd elfehéredett, mintha nem is tudná, milyen arckifejezés illik ehhez az alkalomhoz. Láttam rajta, mennyire lesokkolta a vallomásom, bele se mertem gondolni, mit reagált volna akkor, ha szerelmet vallok neki. Az oké, hogy Soo meleg... de igazából valamiért úgy éreztem, hátbatámadtam őt. A legjobb barátja vagyok, akiben megbízott, akiért aggódott, hogy egy "gusztustalan" buzival lóg, erre meg... tudom, hogy cseppet sem hátbaszúrás, hiszen ez nem minősíthető annak, valamiért mégis bűntudatom támadt. Bár... ha tényleg a barátjának gondol, akkor ez miatt nem fog eltaszítani magától, ha mégis, akkor jó is volt, hogy elmondtam. Akkor nem is vagyunk barátok, nem is voltunk. Ennyi nem változtathatja meg azt a bizalmat, azt a szeretetet és összetartást, aminek - elvileg - két barát között lennie kell!
 Megnyalta ajkait, mintha nyögött is volna valamit. Én azonban csak néztem továbbra is a szemeibe, várva a továbbiakra. Látszott rajta, hogy lázasan keresi a szavakat, amik valahogy csak nem akarnak előkerülni, hogy egy értelmes mondatot tudjon mondani. Ennyire sokkoltam volna?
 Végül nagy nehezen összeszedte magát, és kínjában röhögve szólt hozzám:
 - Anyáddal szórakozz, LuHan...! Mi bajod van?
 - Bajom nincs. Meleg vagyok. Meg fáj egy kicsit a fejem.
 - Neehem, hagyjál a hülyeségeiddel, jó...? - elborzadva pillantott rám. Azt hiszem, megtalálta végre a hangját, s leesett neki, hogy én egyáltalán nem szórakozom vele. Láttam az észlelést, az iszonyt, az undort a szemeiben, de olyan mélységes undorodást, hogy az már fájt.
 Eddig bírtam, lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen bámulnom az arcán lévő érzéseket. Én... én tényleg nem akartam őt elveszíteni, csak... de én szerettem őt, csak...
 Szorosan behunytam a szemeimet. Eszméltelenül rosszulesett, ahogy belegondoltam, mi járhat most a fejében. Kezdtem megint bűnösnek érezni magam, és utálni, hogy ilyen vagyok. Mert ez... egyszerűen abszurd és kész! Miért nem tudtam beleszeretni egy kedves, cuki lányba, mintsem... mintsem belé? Először eltaszítottam érte magamtól KyungSoo-t, most pedig Jongint is... mi van velem?! Miért van az, hogy nem akarok nekik fájdalmat okozni, mégis sikerül, ráadásul még saját magamat is bántom ezzel? Nem akarom ezt... olyan szánalmas vagyok...
 Összeszorítottam a fogaimat, s éreztem, hogy valami szorító érzés keletkezik a mellkasomban, valami sötét kis lyuk, ami lassacskán felemészt belülről. Szinte éreztem, ahogy egy kis légüres tér keletkezik bennem, ezért gyorsan a mellkasomhoz kaptam, erősen rászorítottam egyik kezemmel. Én nem akartam ezt... sohasem...
 - Ez... gusztustalan. És én még... én még... azt hittem, hogy legalább te ember vagy. LuHan... én komolyan elhittem ezt. Ezért értitek meg egymást olyan jól Soo-val? És azzal a maszkos kölyökkel jársz? Akkor minek takarja a képét? Vagy ez is valami stikkje a buziknak?! Egyediek vagytok, azt meg kell hagyni... egyedien undorítóak. - ahogy ezeket kimondta, mintha még rúgott volna párat rajtam, összeszorult a torkom, s nem mertem felnézni rá. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem tudtam volna...
 Ezért inkább nem is mondtam semmit, csak behunyt szemekkel tűrtem, hogy szidjon, alázzon, nem csináltam semmit. Kissé talán jogosnak is éreztem mindazt, amit a fejemhez vágott, holott cseppet sem volt az. Tudtam, de...
 "Természetes..." - jutott eszembe ez a szó. Természetes... mintha valaki azt mondta volna erre, hogy teljesen normális dolog ez az egész, ami most velem történik. Valóban...akkor, ott, ahogy ő előadta, valóban annak tűnt, de most... most inkább röhejes. Miért lenne ez már természetes? Azért van férfi és nő, hogy ne azonos neműekhez vonzódjunk. Akkor ez hol normális? Ez... ez betegség. Egy undorító betegség.

 
 Kicsit később, mikor Jongin valamennyire lenyugodott, elmondta, hogy azért kellett annyira hazasietnem, mert, idézem "Anyád két év után rájött, hogy van egy fia, és most beállít a hétvégére... úgyhogy rohadt gyorsan álljá' neki takarítani, mert olyan disznóól van itt, hogy szívrohamot is kap, amint bejön ide! Jah, meg holnap meghívom a csajom is ide, szóval egész éjjel ganézás lesz, készülj fel!"
 Hát... anyámon nagyon meglepődtem. Azon, hogy Kainak van valakije, nem, szünetben van egy pár lány, akik körbelengik, de anyám... ő Kínában van. Én is csak tanulni jöttem ide, tehát családtagom itt nincs, viszont... ilyen gyorsan? Ilyen hirtelen? Mi ütött belé? Két évig nem is igazán találkoztunk, erre most "leugrana" egy hétvégére? Szülinapom van? Vagy karácsony...? Semmi.
 Totál meghülyült mindenki körülöttem?!
 Aztán másnap reggel - takarítás után - anyu felhívott: nem tud jönni. Mindent elintézett, a repülőúttól kezdeve tényleg minden kész volt, de ugye a munka... közbejött valami. TEHÁT EZÉRT TAKARÍTOTTAM EGÉSZ ÉJJEL?! Valahogy az sem nyugtatott meg, hogy más vendégünk viszont lesz, mivel ez azt jelenti, hogy én ki leszek innét paterolva. De erre is kitaláltam ám a tutit: akkor bent alszom a kórházban. SeHun mellett. Anyu miatt majdnem lemondtam a látogatást, azonban be kell valljam, nagyon nem akartam kihagyni a SeHunnal való találkozást. Azt nem...
 Így végül a kórházban kötöttem ki. De olyan látvány fogadott, amire gondolni sem mertem...
 - SeHun, te...? Fekszel vissza, de azonnal! Teljesen megőrültél, ember?! - ordítottam rá az ablaknál állóra. Összefont karokkal fordult felém, és azt kell mondjam, valóban jó színben volt. Arca nem tűnt annyira sápadtnak, szemei sem voltak karikásak, sőt, tényleg úgy nézett ki, mintha nem is lenne beteg. De SeHun beteg...
 Rémülten meredtem rá, szívem szerint odarohantam volna, és belevágtam volna a betegágyába. Mi az, hogy felkel? Nem engedték meg az orvosok... akkor meg mit pattog? Attól még, hogy pillanatnyilag jól van, nem jelenti azt, hogy egészséges. Jézusom, SeHun... mit forgatsz a fejedben? Eldöntötted, hogy szívrohamban haljak meg miattad?
 Megráztam a fejem, és még mielőtt valóban azt tettem volna vele, amit terveztem, leültem az egyik székre. Ha ezt nem teszem meg, talán hanyatt is vágom magam...
 - Nyugi van, LuHan! Jól vagyok... egyébként is, ha anyámék szája nem jár el, akkor nem aggódnál, úgyhogy légy szíves, őket hiábztasd, oké?
 - Nem beszéltem a szüleiddel. Nem is találkoztam velük...
 - Nem? Akkor meg min vagy kiakadva? - értetlneül pislogott rám, én meg vissza rá. M-Miről nem tudok? Mit kellett volna elmondaniuk?
 Nyeltem egy nagyot. A-a, azt nem... nem létezik, hogy az legyen, amire most gondolok. SeHun... ugye semmi súlyos? Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy vajon mivel szembesültem volna, ha összefutok a szüleivel. Nem... nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapota! Elvégre... akkor nem nézne ki ilyen jól most, ugye?
 ...ugye...?
 - Mit kellett volna elmondaniuk nekem...?
 Erre hirtelen elkomorodott. Eddig sem mosolygott, sőt, határozottan morcosnak tűnt, de ez már megszokott volt tőle. Most azonban... mintha a normálisnál is komolyabb lenne, ijesztően. Nem is mertem rágondolni, mi járhat a fejében...
 Aztán újra a szemeimbe nézett, s úgy mondta:
 - Nekem semmi bajom, LuHan. Nem kell itt lennem, ebben a büdös szobában. Semmi szükségem rá, egészséges vagyok, vagy ha meg is halok, akkor azt ne itt. Az éjjel... az éjjel kiszöktem innen. - tekintete a hófehér falra vándorolt, keze erősebben markolta ruhájának ujját.
 "Nem beteg..." - akkor miért lenne már itt?!
 Nem bírtam tovább, a hirtelen sokkból felébredve ordítozni kezdtem:
 - Hülye vagy te?! Mégis mit képzeltél?! Szórakozásból vagy itt?! Hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszedbe?!
 - Mondtam. Jól vagyok, semmi bajom. Nem itt a helyem.
 - Nem a fenét, na feküdjél vissza nagyon gyorsan! Most! Lefekszel, vagy erőszakkal doblak az ágyadba! - felpattantam a székről, s dühösen meredtem rá. Mi az, hogy csak úgy,.. kiszökik?! Hogy...? És miért nem vették észre? Minek vannak a kórházban dolgozók, ha ezt sem veszik észre?! Hogy lehet valaki ilyen hülye? Miért pont ezt az őrültet szeretem...?
 Hirtlen azt kívántam, bár ne is ismernénk egymást. Csak egy srác a suliból. Semmi több. Egy idegen fiú, akit utálok, mert minden lány odavan érte, mert olyan jók a jegyei. Egy ismeretlen stréber, akiről nem is tudom, hogy rákos - fel sem tűnik, hogy egyszer csak nem jön iskolába. Hiszen nem is ismerem. Csak egy diák a sok közül, aki elmegy mellettem a folyosón, vagy az ebédlőben, néha hallom, ahogy a barátaival nevetgél, vagy ha felolvassák a nevét a többi kitűnő tanulóéval együtt. Ő csak valaki, aki akárki lehet, mert nekem nem az a valaki, aki többet jelentene akárkinél...
 Lehajtottam a fejem. Ez az akárki a barátom. Csak a barátom, nem más, de akkor is fontos nekem. Sőt, mindennél fontosabb.
 Miért nem lehetne valaki más itt helyette? Miért... ő...?
 Megsemmisülten álltam ott, szinte nem is hallottam a hangját, amint hozzám szólt:
 - Hé, minden oké?
 Nem, semmi sem "oké" pont te nem vagy oké, te barom...
 - Jaj, ne aggódj már! Semmi bajom, csak egy kicsit megütöttem a kezem. Csak egy horzsolás...
 Ekkor eszembe jutottak Jongin szavai:
 " - Már megint a titokzatos védelmeződ. Rohadt gyorsan fut. Egyébként mit csináltál vele? Marhára szorongatta a karját... szerintem megsérült."