Miért...?

 ( Hááát egy kicsit hosszabbat terveztem, amiben két menet lett volna, de aztán így sikerült. És FOGALMAM SINCS, hogy kinek kell ott felül lennie, mivel nem ismerem a párost, ezért én SungMint gondoltam először a domináns hímnek. Aztán, hogy mi lett belőle... ;)

 Szóval ezt eommának, Kirichannak!!! *w* <3 <3 <3 )




 - Eressz be! - mondta szelíden Sungmin, és kicsit megkopácsolta az ajtót. Nem igaz, hogy ez a nagy gyerek nem képes beengedni őt... mi baja van ennek az embernek mindig?
 - Nem...
 - Tae... mi bajod?
 - Nem akarlak itt látni. Egyedül akarok lenni.
 - Miért?
 - Mert nem óhajtom a társaságodat élvezni.
 - És azt miért?
 - Mert nem kívánok veled egy légtérben lenni.
 - Miért?
 - Mert nem szeretnék egy helyiségbe kerülni veled.
 - Miért?
 - Befognád? Kifogyott a szókincsem, ember... hagyjál békén!
 - Miért...? - sóhajtott reménytvesztve a fiú, s a hátát nekitámasztotta az ajtónak. Minden hétvégén eljátszották ezt, de mostanában egyre sűrűbben. Mi ütött belé? Idővel mindig beengedte őt a szobába, de sohasem mondta el, mi baja. Sejtette, hogy most sem lesz ez másként, bár már kezdte nagyon unni : ilyenkor Taeha leüll az ágyára, félig magára húzza a takarót, és egy hatalmas macival a kezében mered a semmibe. Az is megfordult már a fejében, hogy talán depressziós, viszont akkor miért csak szombatonként? Mostantól szombat tizenhárom van péntek helyett?
 Sóhajtott egy újabbat :
 - Azért még ma beengedsz?
 - Nem. Hagyjál.
 - Talán ha egyszer elmondod, mi bajod van...
 - De én NEM akarom elmondani.
 - Miért?
 - Mert mégszegényebb a szókincsed, mint nekem...
 - Ne csodálkozz. Sosem ment az irodalom. Te legalább abból jó lehettél.
 - Aham... megbuktam... kétszer is...
 - Tae... most ez nem lényeg. Beengetsz?
 - Iie... no, ani, nem, milyen nyelven mondjam még?
 - Édes, egyetlen drága TaeHám! Beengetsz, vagy berúgom az ajtót!
 - Húha...! Taekwondo mancus ráizgult a fabútorokra! Hmm... finom lakk, micsoda fénye van! Határozottan izgató!
 - Te nem vagy normális... - bármennyire is próbált komoly maradni, halkan felnevetett. Nem normális... ha annyira kétségbe lenne esve a kicsi Sungmin, már rég betörte volna az ajtót, és nem azért, hogy egy bútort fektessen meg.
 - Miért? Ne mondd, hogy nem tetszik!
  - Az tetszene, ha most beengednél szépen, aztán felőlem lefektethetlek, de hagyjuk ki az ajtót, légyszíves!
 - Hallod, drágám...? A cuki fiúnak nem kellesz... szomorú. De sebaj, megoldjuk, hogy mindegy legyen neki, mibe rakja, okés? - hangja hirtelen megváltozott, határozottan incselkedővé vált, mintsem mérgessé, vagy kétségbeesetté. Hallatszott, ahogy felkel az ágyról, majd durván nekiesik az ajtónak. Sungmin arra gondolt, valószínűleg a hátát vágta neki, s úgy áll most, ahogy ő is. El is mosolyodott, aztán várta TaeHa nagy tervét, hogy mégis mit akarhat, de csak nem hallott semmit. Semmit, mintha a fiú csak támaszkodna az ajtón, nem csinálva az égvilágon semmi érdekeset. Tehát a türelmét akarja próbára tenni, mint eddig? Arra ugyan nem fog felizgulni... maximum akkor, ha napokig nem jön ki onnan, és tényleg kénytelen lesz mondjuk egy dinnyét... áááh, ha ilyenekre gondol, elég lesz egy perc is, hogy előkeresse azt a dinnyét!
 Megrázta a fejét és tovább várt. Valami kis motoszkálást ugyan hallott, de biztos volt benne, hogy a fiú nem mozdult el az ajtó mellől, mert közvetlenül onnét jöttek a zajok. Halk, tényleg alig észrevehető motoszkálás... aztán észrevette, hogy TaeHa egyre hangosabban veszi a levegőt, szuszogott, mint álmában szokott. Aztán a szuszogás lihegéssé fajult, a mozgás gyorsult, az is hangosabbá vált.
 Ez most... most tényleg...
 Érezte, hogy a fejébe tódul a vér, szemei elkerekedtek a döbbenettől. Maga elé képzelte az élvezkedő arcot... ezt nem gondolhatja komolyan! Képes lenne maszturbálni, nagyjából öt centire tőle?!
 Elhangzott az első kéjes nyögés, és a fiú körmeivel végigkarcolta az ajtót. Talán véletlen, de SungMin füle mellett húzta végig a kezét, s ahogy csípője hátrarándult szintén az ajtónak, SungMin is kénytelen volt lökni egyet. Ágyékát elöntötte a forróság, bizseregni kezdett, a szája kiszáradt... tudta, hogy már az sem lehet messze, hogy ott lent láthatóbb jelei is legyenek szenvedésének... egyszer ez az ember fogja őt megölni!
 Egyre sűrűbben kellett nyelnie, miközben hallgatta TaeHa szapora nyögéseit, és valóban érezte, ahogy most már megkeményedik.
 Szinte öntudatlanul rántotta le magáról a farmert, amint elhangzott az első igazi kéjkiáltás. Itt már nem bîrta tovább, letolta az alsóját is, majd azonnal meredező férfiasságára markolt. Egy jóleső nyögés hagyta el ajkait, amint lükető tagját végre nem a nadrágja szorította. Ütemesen kezdett el mozogni, TaeHa nyögéseivel párhuzamosan.
 Úgy tűnt, a másik fiút nem zavarja, hogy SungMin is nagyon élvezi a helyzetet, szégyentelenül nyögdécselt tovább, miközben csípőjük szinte egyszerre ütődött neki az ajtónak.
 SungMin kezének mozgása fokozatosan gyorsult, végül már őrült tempóban húzogatta a bőrt, érezte, hogy nincs messze a gyönyör kapuja. Aztán TaeHa felkiáltott... ő pedig egy utolsó erős rántással a kezébe élvezett. Ideje sem volt felfogni, mi történt, csak megérezte tenyerén forró magját, s lassan lecsúszott a földre. Még mindig lihegett, a keze ragadt, a szemeit is alig bírta nyitva tartani. És ha belegondol, hogy ez TaeHával mégjobb szokott lenni...
 Mosolyogva konstantálta, hogy az ajtó túloldalán lévő is édesen piheg. Hátradöntötte a fejét, hallgatva TaeHa szuszogását, s tudta, a fiú mindjárt ajtót nyit : egy ilyen után egyikük sem szeretett volna egyedül pihengetni, sokkal inkább egymás karjaiban, kényelmesebb pózban, a kényelmesebb ágyukban. Tényleg, de hideg a föld... csak most tűnt fel neki igazán.
 A zár kattant. Az ajtó nyitva.
 - Tae... miért zárkózol be...? - kérdezte halkan.
 - Csak... csak olvastam egy fanfictiont... és... aish, olyan szomorú!!! Nem hiszem el, hogy ez lett a vége... és Kirichan azt írta, hogy nem folytatja...! É-én nem tudtam napirendre térni a dolgok felett és... - itt hangja hirtelen elcsuklott, érződött, milyen nehezen szánta rá magát, hogy ezt elmondja - és LuHan meghalt... Lay egyedül maradt... a vidámparkban... nem bírom feldolgozni, értsd már meg!