13. Fejezet

  ( I-Igen, Soo pov nem lesz, de a következőben bepótolom! A one shotok pedig... nem vicc, kb tíz mondat hiányzik a HeeChul + HongKis ficiből, a másik kész van, úgyhogy vagy ma este, vagy holnap délelőtt töltöm fel őket. -.-" Igyekszem nem ihlethiányban szenvedni többé! Viszont megpróbáltam nektek hosszú fejezetet írni - a KyungSoo pov hiánya ellenében - szóval remélem sikerült! =D
 Jó olvasást! )



LuHan pov :

 Aranyosan szuszogott. Hibátlan arca még így, álomvilágában is gondterheltnek tűnt, komolynak, mint mindig. Sehol egy apró mosoly, nem tátotta el a száját, csak feküdt a hátán, s tökéletes, de falfehér arca megijesztett. Tudtam, hogy alapból is hófehér bőre van, most valahogy mégis megrémisztett a látvány : mintha mégsápadtabb lenne. Annyira, hogy azonnal görcsberándult a gyomrom, amint először rápillantottam. Nem lehet, hogy ő egészséges, és csak én álmodom? Van rá esély?
 Bármit megadnék érte, ha most felébredhetnék, s az ő mosolygós arcát látnám magam előtt, amint azt mondja, "Azt hittem, ma már fel sem ébredsz! Fél dél van, LuHan!"
 Ehelyett azonban csak én ültem itt mellette, nem volt sem dél, én sem aludtam, SeHun sem mosolygott. Ugyan, hova gondolok már...?
 Felsóhajtottam, s körbepillantottam. Fehér betegágy, fehér székek, függönyök, ablakkeretek, falak, lámpa, asztal... minden olyan hófehér volt, hogy kirázott tőle a hideg. Ez lenne a nyugalom? Erre van szüksége egy betegnek, hogy felépüljön? Erre? A fehér a tisztaságot, de a halált is jelképezi. Egyszerűen... utálom. Cseppet sem nyugtat meg, sőt, inkább ideges leszek tőle, főleg most, hogy SeHun is itt van, ugyanilyen sápadt színben. Még mindig nem tudom elhinni...
 A kisasztalon lévő virágra pillantottam, amit én hoztam neki. Piros, sárga és lila. Nem illik ebbe az egyhangúságba, ami a kórházban uralkodik, feltűnő, mintha nem oda való lenne. Ahh... ha túl sokat gondolkozom ezen, még átfestem az egész épületet!
 - Hát te...? - hallottam meg halk, rekedt hangját. Rögtön odakaptam a fejem :
 - Felébredtél? Hogy érzed magad?
 - Tehát, hogyhogy itt vagy? - húzta el a száját, amire elmosolyodtam. Bunkó, de a lényeg, hogy a hangja a régi, úgy reagál, ahogy mindig. Legalább ez rendben van, és ez egyelőre mindennél többet jelent.
 Csak gyógyulj meg...
 - Gondoltam, tanítás után meglátogatlak. Barátok vagyunk, nem? Még szép, hogy bejöttem hozzád!
 - Akkor egész jól vagyok, köszönöm. Hányások, meg ilyenek vannak még csak, nem vészes különösebben...
 - Oh... hozzak valamit inni? Vagy enni kérsz? - kérdeztem gyorsan, mert a hányásról az jutott eszembe, hogy innia kell, hiszen valószínűleg így elég sok víz távozott a szervezetéből, és ennie kell, mert gondolom nem csak folyadék jött ki belőle. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy akkor meg visszajön minden, és ezért most nem akar sem enni, sem inni.
 Felmordult :
 - Jaj, anyámék is ha bent vannak, mindig tömni akarnak... könyörgöm, csak te ne!
 - O-Oké, csak kérdeztem! - emeltem magam elé a kezeimet, védekezésképpen - De egyébként semmi baj? Tényleg nincs szükséged semmire?
 - Nincs, kösz. Mondjuk... néha jó lenne olvasgatni, vagy valami, hiszen gondolni kell a jövőre is! Ki tudja, mikor fogok meghalni, addig nem szeretnék unatkozni!
 Erre hirtelen megmerevedtem.
 "Meghalni...?"
 Rémülten néztem rá, szemeim elkerekedtek, s azt hiszem, a számat is kissé eltátottam : ő már... ő már felkészült...? Annyira komolyan mondta, hogy nem hinném, hogy csak viccelt. SeHun ilyesmivel nem szokott viccelni... soha! Soha nem szórakozik komoly dolgokkal! Akkor most...?
 Nem. Biztos mégiscsak viccelt...
 - M-Mi van...? Nem fogsz meghalni, ezzel ne is szórakozz!
 - LuHan! Beteg vagyok. Rákos. Tudod, mit jelent ez a szó? Ha nem jön össze a terápia, nem húzom sokáig. Vagy ha mégis tovább bírom, mint kellene, akkor meg szenvedni fogok a maradék időmben. Most mondjam azt magamnak, hogy biztosan túlélem? Hogy én képes vagyok rá? Mi ez? Szappanopera, LuHan? Már csak valami titkos hódoló kéne, aki itt bőgne felettem...
 Erélyes hangjára elhallgattam. Utálom ezt az embert... nem lehet vele vitatkozni. És a legrosszabb mégis az, hogy nem is tudnék, pedig annyira szeretnék, hogy az már fáj... titkos hódoló? Nem. Az a bizonyos imádód nem akar feletted sírni... gondolj rá! Mit fog csinálni, ha te meghalsz? Most is önző módon csak magára gondol, s ha te elmész, akkor is magát fogja sajnáltatni.
 Ahogy most is.
 Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen arcot vágna, ha szerelmet vallanék neki? Egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy szórakozzak valamin, azonban muszáj volt egy kicsit mosolyognom. Amolyan keserédes arckifejezés lehetett, amint megláttam magam előtt a döbbent arcát. Azt hiszem, saját kézzel vetne véget az életének, mintsem hogy engem kelljen csókolgatnia... vagy csak kinevetne, s megszakítanánk minden kapcsolatot, viszont még az is jobb lenne, mint az, hogy itt hal meg, úgy, hogy nem tehettünk érte semmit. Rohadtul nem fog számítani, hogy segítettünk-e, vagy sem, ha egyszer elmegy, de mégis... ez a baj. Hogy nem tehetünk semmit. Sem én, sem a szülei, sem senki, csak az orvosokban bízhatunk, akik annyi beteget öltek már meg figyelmetlenség miatt, és ugyanennyit mentettek is meg. De akkor kiben bízzunk? Csak SeHun az egyetlen, akiben lehet bízni, az orvosokban nem.
 De ha ő beletörődött...?
 - Akkor is! Küzdj, SeHun, és ne hagyd el magad! - éreztem a gombócot a torkomban, mégis próbáltam határozottnak tűnni.
 - De...
 - Szánalmas. Az. Feladnád? Hiszen még semmi sincs veszve, ember! Ez rajtad is múlik, értsd már meg! Akármit csinálhatnak veled az orvosok, ha te nem akarsz felépülni!


 Végül csak hazakeveredtem. Nehezen szakadtam el SeHuntól, nagyon szerettem volna ott lenni mellette, de tudtam, hogy nem lehet. Neki is pihennie kell, a szülei is akartak vele beszélni, nekem pedig tanulnom kéne, ráadásul Jonginnak sem mondtam, hogy ilyen sokáig odaleszek. Így másfél órát töltöttem csak a kórházban, utána kénytelen voltam hazamenni, ahol Kai nagyban dolgozott a konyhában.
 - Szia - köszöntem.
 - Szia! Azt hittem már, mellette éjszakázol! Komolyan, látod te, hány óra?
 - Hagyjál már, nem vagyok jó passzban... - mormogtam vissza, s bementem a szobánkba, hogy átöltözzek. Ledobtam az ágyamra az ingemet a nyakkendőm után, s úgy éreztem, képes lennék még arra is, hogy templomba járjak, ha most megjelenne előttem valami, amit nyugodtam szétverhetnék. Egyszerűen... nem voltam szomorú, csak mérges. De az nagyon. Annyira, hogy tényleg bármit szét tudtam volna ütni, ami az utamba kerül.
 - Jó jó, bocsánat... megértem.
 Többet nem is beszélt. Igazából hálás voltam neki, amiért csendben maradt, mert valahogy egyáltalán nem volt kedvem senki társaságához SeHunén kívül. Le akartam feküdni az ágyamra egy jó kis zuhany után, aztán holnap reggelig ki sem kelni belőle. Úristen, iskola... hogy fogok én oda bemenni? Az is csak SeHunra emlékeztet, meg úgy minden. Az ágyam, az iskola, a hülye szőke hajam, a csend, a tanulás...
 Oké... félek! Félek, a fenébe is! Akkor hol vagy?! Most szükségem van rád, hallasz?! Hol vagy?! Mindig ki tudod őt verni a fejemből... akkor segíts!
 Idegesen túrtam a hajamba, s olyan hirtelen pördültem meg, hogy egész beleszédültem.
 És akkor megpillantottam valamit Jongin ágyán.
 Valami fekete, behatárolhatatlan formályú anyagot. Odamentem, hogy megnézhessem, mi az : felemeltem, s úgy tűnt, egy egyszerű, de vastag kendő. Olyan, amit az ember akár a feje köré is tekerhet, elrejtve ezzel kilétét bárki elől... érintése ismerős volt, selymes, fényes anyag. Olyan, mint...
 "Hát ezért nem vagy itt...?" - ezért. Mert a maszkod az én kezemben van. Te pedig... te pedig itt vagy, mindig is itt voltál. Mindig...
 A kezem megremegett, ott volt benne a bizonyíték, az agyam azonban folyamatosan kifogásokat gyártott : miért lenne már ő? Mi értelme lenne? Ő nem szerelmes belém. Ő hetero, ez egészen biztos. Tudom, hogy nem ő... de akkor... akkor mi ez? Egész idáig Jongin volt az? Itt élt mellettem, de nem vettem észre? Hogy nem?! Hiszen itt volt az orrom előtt... végig itt volt, annyira egyértelműen, hogy az már kínos. Hogy tudott így átverni, amikor egymás mellett élünk? Egyáltalán hogy lehetséges ez? Sohasem láttam még ezt a kendőt nála... nem szoktam mások cuccai közt túrkálni, de volt már rá példa, hogy megtettem, amikor a szennyest pakoltam ki a szobánkból. Látnom kellett volna... vagy nagyon jól eldugta. De honnét tud SeHunról? Az még lehet, hogy KyungSoo érzéseit észrevette, de én sokkal inkább titkoltam. És... Kai utálja a melegeket. Tehát ha tudna róla... egész biztosan megutálna. Ismerem őt.
 És mégis... a kezemben lévő kendő nem ezt mutatta. Hiába tudtam, hogy ez egyszerűen lehetetlen és abszurd, szöget ütött a fejemben, hogy akkor ez hogy kerül hozzá? Mondjuk, bárki vehet ilyet...
 - LuHan...! Megtetszett anyám sála, vagy mi? Kész a vacsora! - hallottam meg Jongin hangját, amitől először összerezzentem, majd a kezemben az anyaggal megdordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ő csak felvonta a szemöldökét, hogy mégis mit akarok, de nem tudtam, bedőlhetek-e neki. Színészkedne, vagy tényleg nem ő az? Az anyja sála, mi...? Talán lehetséges, de mit keresne nála a szülő ruhája?
 - Anyád sála?
 - Az. Miért? Inkább gyere enni, összedobtam valamit! - vállat vont, olyan egyszerűen, olyan természetesen, hogy úgy döntöttem, nem fogom meggyanusítani. És ha tényleg nem ő az? Minden ésszerű érv Jongin "ártatlansága" mellett szól... utálom a miérteket. Miért tenné? Ha most csak úgy elkezdek vádaskodni, ha nincs igazam, akkor egyrészt eléggé leégetem magam, másrészt pedig megtudja, hogy én találkozgatok azzal az emberrel. És egyik sem hangzik túl jól.
 - Oké...
 Visszadobtam a kendőt az ágyra, s vele együtt kimentem a szobából.


 Most kiderül. Most leleplezem, kerüljön bármibe is. Ha eljön, akkor SeHunt kizárhatom, hiszen ő kórházban van. Ha Jongin az, rajta lesz az a kendő. Ha eljön, de nem stimmel a sál, akkor ezt a két embert ki is zárhatom, és maradt Kris meg KyungSoo. Uh... Kris...? KyungSoo elég valószínűtlen, tehát a maradék az nem más, mint Kris. De azt valahogy nagyon nem akarom... mert ha ő az, akkor meg ott van a kérdés, hogy ki vert meg? Mondjuk, "ő" biztos látta, és talán el is mondja, ha szerencsém van, bár szerintem sejtené, hogy ezzel közelebb vinne a megoldáshoz és akkor természetesen nem árulja el. Miért tenné? Ha valóban Kris csinált ki, akkor ő teljes mértékben esélytelen, tehát egyel kevesebb ember a gyanús, de ha nem ő volt, akkor meg ki? Aish... ettől jobban fáj a fejem, mint a matektól!
 Ezen gondolkozva ücsörögtem a parkban, azon a padon, ahol eddig is találkozgattunk.
 "Most félek. Félek, mert SeHun veszélyben van. Tehát el kell jönnie..." - ebben reménykedve körbepillantottam : még nem láttam sehol. Még...? Honnét tudja, hogy mikor van problémám, ha nem Jongin, aki mindig mellettem van? Ilyen téren viszont érthető, ha esetleg Kai az. Nem, basszus, felejtsd már ezt el! Ma nem is tanultam még semmit, csak "rajta" és SeHunon gondolkodtam. Na, amikorra én innét hazaérek... valószínűleg már nem is fogok nekiállni leckét írni, vagy csak bármilyen tankönyvet is elővenni. Nincs az az isten, hogy én éjszaka tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból. Illetve, matekból... amiből ugye megbuktam.
 Nincs az az isten, hogy én éjszaka ne tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból!
 Felsóhajtottam, s hátrhajtottam a fejem. Hol van már? Legutóbb is nagyjából ugyanebben az időpontban érkeztem és akkor ő már itt volt, vagy legfeljebb egy-két perccel utánam jött ide. Akkor meg...? Talán dolga van? Lehet... vagy tényleg nem Jongin, így fogalma sincs róla, hogy mikor "félek" és mikor nem. Mégis honnét tudná, ha nem ő az?
 Megnéztem a telefonomat : már több, mint félórája vártam rá.
 Nem fog eljönni. Ha eddig nem ért ide, már nem is fog. Akkor talán SeHun...? Hiszen ő beteg, érthető, hogy nincs itt!
 "SeHun..." - amint eszembe jutott, mi történt vele, újra elszomorodtam, s valahogy nem érdekelt a maszkos hercegem. Már megint... és most nincs itt senki, hogy megnyugtasson. Nincs velem ő, hogy segítsen, ami igazából annyiból áll, hogy leül mellém, s meghallgatja a problémáimat. De ennél nem is kell nagyobb segítség, talán mert nincs is : olyan nyugalom és gondoskodás árad belőle, hogy elég a puszta jelenléte ahhoz, hogy az ember úgy érezze, menedéket talált mellette, olyan biztonságot, amit más mellett nem kaphat meg. Egyszerűen... nem tudom, mi ez, de kell nekem. Szerelmes lennék? Két emberbe? Nem, ez nem szappanopera, ahogy SeHun mondaná, ez szimplán abszurd és felfoghatatlan. Hogy szerethet valaki két embert? Ha egyszer rajongok egyvalakiért, akkor annak odaadom mindenem, azt minden porcikámmal szeretem, s nem akarok mást. Akkor ez micsoda? Minek nevezzem ezt az érzést? Hiszen határozottan olyasmi, amit SeHunnal kapcsolatban is érzek, tehát mondhatni szerelem.
 Tévedtem... ez az egész egy nagy szappanopera.
 Ha csak végiggondolom, hogy KyungSoo szerelmes belém, én viszont csak barátként tekintek rá, mert SeHunért bolondulok, és van egy ismeretlen herceg is, aki elvileg szeret engem, én pedig... hát érzek iránta valamit. Mint valami rossz, nyálas sorozat...
 - LuHan...? - hallottam meg egy halk, bátortalan hangot. Kissé megijedtem, ezért ugrottam egyet, s rémültwn pillantottam a hang irányába :
 - K-KyungSoo...?
 - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak megláttam, hogy egyedül ücsörög itt valaki, és amikor felismertelek, idejöttem. Nem is hallottad?
 Mindenki ebben a parkban szokott mászkálni?! Nem hiszem el... találkoztam itt SeHunnal, a hercegemmel, most meg KyungSoo-val... azt hittem, senki sem járkál már ide, mert teljesen lepusztult, erre...
 Igyekeztem túltenni magam a ma már sokadjára érkező miniszívrohamaimon, majd felnéztem Soo-ra, aki a pad mellett állt.
 - Elgondolkoztam, nem vettem észre. De hogyhogy itt vagy? Ilyenkor...?
 - Nem voltam fáradt, ezért inkább sétálni jöttem. - ült le mellém. - És te? Ne mondd, hogy nem kell tanulnod!
 - Hát... éppenséggel kellene, csak semmi erőm hozzá. Nem fog ma az agyam.
 - Figyelj... nem akarsz róla beszélni? - kérdezte bátortalanul, mire felkaptam a fejem : miről? SeHunra gondol? Vagy arra, ami a mosdóban történt...? Tudom, hogy azóta úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna, de nem véletlenül. Hülye ötlet volt, bevallom, ezért ezt tartottam a legjobbnak, ha inkább nem is foglalkozom vele. Ez is hiba... a fenébe már! Mit tehettem volna? Nem akartam hitegetni, de ezt ő is tudja, csak... csak megadtam - még ha nem is sokáig - amire vágyott. Igen, elismerem, rosszul tettem, bár szerintem nem bánta meg. Ha pedig esetleg mégis SeHunról szeretne beszélni... áh, az nem megy! Nem akarok róla mondani semmit senkinek! Aish, értem, hogy Soo-ból megint csak az önzetlenség beszél, de ez nekem nem megy...
 - M-Miről?
 - Hát... SeHunra gondoltam... tudom, mit érzel iránta, ezért gondoltam, talán jobb lenne, ha... meg tudnád osztani valakivel...
 Csak motyogott, de olyan aranyosan, hogy nem bírtam ki, felé lendültem, s megöleltem. Magamhoz szorítottam, de olyan erősen, hogy halkan felnyögött, aztán azonban ő is készségesen simult hozzám, kezei bátortalanul csúsztak a hátamra. Édes... miért foglalkozik velem ez az ember? Végig csak kihasználtam, akaratlanul, de megtettem és ez a lényeg. Akkor miért...? Miért nem szeretsz mást, te kis szerencsétlen...? Túl önzetlen, túl kedves, önfeláldozó, figyelmes... meg minden, amit jelenleg egyáltalán nem érdemlek meg.
 - Sajnálom... - súgtam a fülébe.
 - Mit...?
 - Mindent...
 Többet egyikünk sem szólt. Csak ültünk a sötétben, egymásba kapaszkodva, némán bevallva mindent egymásnak.
 Nem jött el. Elképesztően magányosnak éreztem magam, vágytam arra a megértésre, amit tőle kaptam, s rájöttem, ő nem lesz mindig itt. És akkor majd csal magamra számíthatok - akkor mi lesz? Miért akarom, hogy mindig itt legyen mellettem valaki? A legnagyobb problémáimmal úgyis egyedül kell majd megbírkozzak. Ehhez kell tartsam magam, nem pedig mindig másra várva ülni a sötétben.
 Nem, nem félek. Nincs szükségem segítségre.