14. Fejezet

 ( MEGMAGYARÁZOM! Minden közbejött : a nyaralás, a horgászás, na meg az ihlethiány is. :/ Kevesebbet voltam a gépem közelében, kevesebbet is írtam, de én azért nagyon örülök, hogy a Nonónak szánt one shotot is sikerült megírnom és feltöltenem. Igyekeztem ezt a fejezetet is viszonylag hosszúra írni - mondhatni kárpótlásnak szántam - és most mondanék valamit, ami miatt lehet engem utálni. =D Mindenki felkészült?
 HA EHHEZ A FEJEZETHEZ NEM KAPOK LEGALÁBB ÖT EMBERTŐL VÉLEMÉNYT, NINCS TÖBBÉ FOLYTATÁS!
 Jó olvasást! ;) )




 KyungSoo pov :

 Láttam, mennyire összetört. Látszott, mennyire próbál erősnek mutatkozni, mégis az ellenkező hatást érte el vele : olyan volt, mint egy kisgyerek, akit otthagytak a szülei egy bevásárlóközpontban. Magányos, rémült, szeretethiányos, és akárkibe belekarol, akit észrevesz a közelében. És ezúttal én lennék az, aki mellett a menedéket kereste. Nem mondom, meglepett, hogy nem rázott le - ami mostanában igen kedvelt tevékenysége - hanem elfogadta a segítségemet. Arra számítottam, hogy teljesen magába akar fojtani minden bánatot, és inkább keseredik meg, mintsem hogy egyszer jól kisírja magát, aztán utána könnyebben vegye az akadályokat. Persze, nem sírt, csak nézett rám a nagy, szomorú őzike szemeivel, majd megölelt. Nem tudnám megmondani, meddig ültünk így, néma csendben, egymást ölelve, de már éreztem, hogy kezdek fázni : csupán egy farmerben és egy dzsekiben voltam a hideg ellenére, ezért hamar dideregni kezdtem. Reméltem, hogy talán nem veszi észre, azonban egy idő után elhúzódott, s szégyenlősen mosolyogva kért bocsánatot, hogy hagyott volna megfagyni.
 Mivel nem akart hazamenni, arra gondoltam, esetleg "becserkészhetném", hogy akkor aludjon nálam. Nem, semmilyen perverz gondolatom nem támadt - ami mostanság nagy kincsnek számít - csak szerettem volna, ha velem marad. Az iskolában került, a tanulásban se nagyon kért már segítséget, szabadidejében SeHunnál volt a kórházban... mikor találkoznánk? Éreztem, hogy az az egy mosdós jelenet mindent meg fog változtatni, de azt nem, hogy ennyire... ha össze is futunk, mindig csak bocsánatot kér, amit részben arra ért, hogy siet és el kell mennie, részben pedig arra, amit velem művel. De én nem haragszom rá. Fáj, persze, mégis meg tudom érteni. Minden összeesküdött ellene : már csak az, hogy Jonginnal él egyrakáson, borzalmas, de egyelőre nemrég jött rá, hogy meleg, erre én szerelmet vallok neki. Most pedig akit szeret, kórházban van, olyan betegséggel, amit egyáltalán nem biztos, hogy túlél. Haragudnom kellene...? Lehet. Mégsem teszem, időnként még magam sem értem, miért.
 Végül belement, s bejött hozzám.
 Felvetettem az ötletet, hogy nézzünk meg egy filmet, mivel egyikünk sem igazán akart aludni. Na meg láttam, hogy eléggé zavarban van, amiért nálam alszik, a kapuból majdnem visszafordult, de én berángattam. Ha már idáig elhívtam, nehogy már meggondolja magát... talán önző vagyok, de azt hiszem, annyit megérdemlek, hogy egyszer mellettem aludjon. Semmi mást nem kérek, csak... olyan nagy dolog?
 - De akkor írok Jonginnak, hogy nem megyek haza...
 - Oké. Mit szeretnél megnézni? Vígjáték, akciófilm, vagy milyet? - kérdeztem, s kutakodni kezdtem a filmek között. Hallottam, ahogy a telefonján pötyögött valahol a hátam mögött, gondolom, sms-t írt annak a bunkónak. De ha be mer szólni miatta...
 - Nekem teljesen mindegy. Ha csak bekapcsolod a tévét és kinézel valami sorozatot, azt is szívesen nézem. Azért remélem, Jongin nem fog kiakadni...
 - Az kéne még. Túl sok olyan dologba szól bele, amihez semmi köze. - mormogtam kissé dühösen, hogy az az ember a téma.
 - T-Tessék? Honnét veszed?
 - Annyira azért ismerem... tudod, hogy nem a szívem csücske. Egyszerűen csak... csak idegesít a jelenléte, meg úgy mindene.
 - Jaj, te is tudod, milyen rendes is tud lenni. - hangja engesztelővé vált, s hallottam, hogy közelebb lépett. Gyengéden tette egyik kezét a vállamra, amitől hirtelen megborzongtam. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott is ez nekem : a barátság, a szeretet... minden. Érthető, hisz az elmúlt időben nem is igazán érintkeztünk... sőt, egyáltalán nem. Már ott, a padon ülve sem akartam őt elengedni, de most valamiért az érzés még erősebbé vált, s nagyon nehezen tudtam csak neki ellenállni. - Nagyon jó barát, egyszerűen csak... nehezen enged közel magához másokat.
 - Igen, meg annyi haverja van, hogy rossz nézni... egyiküket sem engedi közel magához?
 - Úgy igazán barátai nincsenek. Én egyelőre magamról, meg Xiuminről tudok... de nem beszélhetnénk valami másról? Úgysem értjük meg egymást ebben...
 - Ez tény - fordultam felé, mire a kezét levette a vállamról - Szóval? Vígjáték?
 - Benne vagyok!
 Mosolyogva ültünk le a kanapéra, miután elindítottam a filmet. Furcsálltam, hogy nem kapott az üzenetére választ, de aztán azzal sem törődtem : itt van. Végre itt van, és most csak ez számít. Remegve gondoltam arra, hogy velem fog aludni... annyiszor képzeltem már el, milyen lenne az ő szuszogását hallani, testének melegét érezni, s úgy elaludni. Leírhatatlan boldogsággal töltött el, hogy magam mellett tudhatom, biztonságban, még ha csak erre a rövid időre is. Egyszerűen...már csak maga a tudat, hogy figyelhetem őt álmában, hogy mellettem fekszik... kimondhatatlan.
 Ekkor megcsörrent a telefonja. Csak üzenetet kapott, de olyan hangos volt, mint a fene...
 " Bocsi, vendégem volt, nem tudtam írni... gyere haza! MOST!
                                                                                                                            Jongin"
 Nem akartam elolvasni, de amint megnyitotta az üzenetet, nem bírtam ki, hogy titokban ne lessek oda. Bár ne tettem volna...
 Nem hiszem el, hogy ez az ember mire nem képes...! Mi az, hogy csak úgy már el sem döntheti, mit csinál?
 Kezdtem mérges lenni. Sosem bírtam Kait, de most kihúzta a gyufát : soha nem tud békén hagyni? Vagy gúnyol és bunkó, vagy ez... teljesen megnolondult?! Vagy ennyire nem akarná, hogy LuHannal legyek...? De annak meg mi értelme? Ő nem meleg, örüljön neki, de engem hagyjon békén! Akkor van velem, amikor akar, és most akar. Akkor meg?
 "Baj van?
                    LuHan"
 "Halálra izgultam magam, te szerencsétlen! Gyere haza!"
 "Miért nem hívtál?"
 "Mert azon mindig kiakadsz... Come home, little boy!"
 Erre LuHan nem írt vissza.
 Kis elégedettséggel töltött el, hogy nem foglalkozik Jonginnal, féloldalas mosolyra húztam a szám. Tartottam tőle, hogy esetleg képes lesz elmenni, de az üzenetei megnyugtattak : itt marad velem.
 Most újabb csörömpölés :
 - Ember, szerinted jókedvemből mondtam, hogy gyere haza?!
 - Ismét kérdem, baj van, Jongin?
 - Az, úgyhogy emeld fel azt a szaftos seggedet, és indulj haza! Itthon majd megtudod...
 - Most nem tudod elmondani?
 - Várlak! - letette.


 LuHan pov :

 Megijedtem Jongin hangjától. Nem hívna haza csak azért, mert mondjuk magára öntötte a teáját, és most fáj a forró víztől a bőre. Mondhatnám úgy is, hogy leszarja, mikor hol vagyok, kivel, és mit csinálok. Tehát baj van, ebben egészen biztos voltam. Ő nem szokott ideges lenni, nem szokott különösebben aggódni értem, vagy ha mégis, akkor nem mutatja, ezért minden lehetőség megfordult a fejemben : betörtek? Megsérült? Fogva tartják? Rosszul van? Felgyulladt a lakás? Meghalt valaki?
 Nem, ez hülyeség. Biztos nem ilyen komoly a baj... de a semmiért meg nem hívna!
 Bocsánatkérően néztem KyungSoo-ra, majd felpattantam a kanapéról. Láttam rajta, hogy ez most nagyon rosszulesik neki, ezért egy pillanatig haboztam : biztos el kell nekem mennem? Létezik egyáltalán olyan probléma, amit Jongin ne tudna egyedül megoldani...? Nem, mennem kell. Hívott, és a barátom, ráadásul még együtt is lakunk, természetes, hogy azonnal ugrom! Hiszen a barátom, vagy nem? Igen, úgy, ahogy KyungSoo is...
 - Bocsáss meg...! Mennem kell. Majd egyszer bepótoljuk, jó?
 - Persze... - elmosolyodott, s kikísért.
 Én előtte mentem, és nem is akartam megfordulni. Valahogy nem akaródzott látni az arckifejezését, mert tudtam, hogy eléggé megbánthattam most ezzel. Már megint... nem akarok neki fájdalmat okozni, és mégis minden alkalommal sikerül... nem elég, hogy megcsókoltam, azóta folyamatosan kerülöm, lerázom, mosr meg szintén itthagyom. El tudom képzelni, mire gondolhat most... fogalmam sincs, hogy rám, vagy Jonginra haragszik jobban, de azt hiszem, talán jobb is, ha nem tudom. Egyik sem lenne jó, Kaijal alapból utálják egymást és valljuk be, velem is megromlott a kapcsolata egy kicsit. Kicsit... a legjobb barátom, lényegébe véve az anyám, persze, hogy nem akartam ezt. Mégis... mégis sikerült, hiába a nem akarás, mostanában mindent elrontok, s mindenkivek összeveszek. Hát Jongin is... vele is civakodtunk az utóbbi időben egy párszor, például a mostaniból is valószínűleg az lesz.
 Jézusom, nagyon nem szeretnék hazaérni...!
 - Szia - mondtam halkan, s egy pillanatra elgondolkoztam. Majd mielőtt elbátorodtam volna, hozzáhajoltam és egy gyors puszit adtam az arcára. Szégyenlősen elmosolyodtam, aztán már ott sem voltam.
 - Szia...
 Biztos nem akarok ezek után Soo szemébe nézni... komolyan, a problémáimmal mindenkit kicsinálok magam körül : KyungSoo-t azzal, hogy SeHunt szeretem, Jongint azzal, hogy... őt mindennel. Amikor hazaérek, őt találom otthon, így minden feszültséget rajta vezetek le, akármilyen kis hülyeségről van is szó. A batmanemre meg aztán mindent rázúdítok, tényleg nem tudom, miért hallgat meg állandóan. Már én magam is utálom ezt a kislányos viselkedésemet, hát még más...
 Megborzongtam, ahogy kicsit feltámadt a szél. Volt rajtam ugyan kabát, mégis kirázott a hideg : eszembe jutott hirtelen mégvalami. Valami, ami nem is olyan rég történt, ezen az úton...
 Bevillant a fejembe néhány emlékkép, amint még pislákol egy lámpa fénye, amint meglátok egy szőke srácot. Aztán egy ütés. Még egy s még egy, már nem látok semmit a szemembe került homoktól. Érzem, ahogy belém rúg, hallom, hogy mond valamit, de nem értem egy szavát sem. Csak próbálok valahogy mozogni, legalább összegörnyedni, hogy ne tudja a gyomorszájamat rugdosni, ami már így is kapott eleget. Hányingerem volt, s tudtam, el fogok ájulni.
 Aztán csak egy csillogó szempárt láttam magam előtt, egy megnyugtató hangot hallottam : "Ha félsz... Én itt vagyok..."
 Hirtelen megtortpantam.
 Nem, nem akarom újra átélni!
 Ekkor észrevettem, hogy egy villanyoszlop közelében állok, aminek lámpája már alig pislákol. A bokrok, a fák, a földút... minden ugyanolyan, mint akkor...
 Éreztem, hogy a fejembe tódul a vér, hogy akaratlanul is kimeresztem a szemeimet. A légzésem felgyorsult, a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, a kezeim remegni kezdtek. Nem... nem történik meg mégegyszer... tudom, hogy nem! Rémülten ide-oda kapkodtam a tekintetemet, nemlétező árnyakat láttam mindenütt, lépteket hallottam, mintha közeledne valaki. Nem láttam senkit, mégis éreztem, hogy figyelnek. Valaki, akinek nem szabadna látnia, valaki, akinek nem kellene itt lennie... de itt van. Tudom.
 Hátráltam egy lépést, mintha csak kaptam volna egy ütést. Szédülni kezdtem, remegni, s éreztem, hamarosan elájulok. Megint... ugyanaz a félelem, ugyanaz a zavarodottság, a látásom elhomályosul... minden összemosódott előttem, mint amikor a festéket elkenik a lapon. A színek összefolytak, az alakok kivehetetlenek, s éreztem, ahogy egy nemlétező örvány lassan magába szippant, mígnem teljesen elsötétült minden.
 Nem hallottam egyetlen hangot sem, semmit sem láttam, nem éreztem semmit, úgy tűnt, egy sötét, hangszigetelt szobába zártak. Nem tudtam mozdulni, fogalmam sem volt, hol lehetek, egyszerűen csak... voltam, de nem tudom, egyáltalán minek.
 Ilyen lenne meghalni? Csupán létezek a semmiben?
 Ekkor éreztem, hogy valaki felemel. Aztán azt, hogy felültet, s a hátam nekiütközik valaminek. Valami kemény anyagnak, ami megtart, s kényelmes is. Magához húzott, a fejem nekidőlt valaminek. Lassan ringatni kezdett, apró, halk dobbanásokat hallottam... mintha hintán lettem volna, a testem előre-hátra himbálózott, óvatosan, nyugtatóan, ahogy egy anya ringatja a gyermekét. Igen, most már egészen biztos, hogy meghaltam. Ilyen nyugalom az életben nem lehet... vagy mégis? Hiszen az ember a halála után nem gondolkodhat, tehát még élnem kell. De akkor miért nem emlékszem semmire, miért nem látok semmit? Élet és halál között... meg a fenét! Hogy lenne már ilyen?! Vagy itt, vagy ott - ez logikus. És mivel gondolkodom - bár elég felesleges dolgokon - ezért életben kell legyek, hiszen az agyam dolgozik. Aha... akkor miért nem látok és hallok rendesen?! Miért nem tudok mozogni?!
 Próbáltam kinyitni a szemeimet, de olyan erőtlen lettem, hogy még ez sem sikerült. Nem mozdulhatok, nem láthatok, hallhatok... csak a sötétség van körülöttem. Se hideg, se meleg, se jó, se rossz... nincs is ennél rosszabb érzés. Olyan nincs, hogy "semmi", de olyan, hogy üres, van. És azt hiszem, az üres a legborzasztóbb érzés ezen a világon...
 Ez, amiben most vagyok.
 Hirtelen abbamaradt a ringatózás. Megálltam a végtelen ürességben, az alig hallható dobbanások eltűntek, minden megszűnt. Na ez a semmi... aztán erős fényességet pillantottam meg : a szemeim lassan felnyíltak, a testem enyhén megrándult, a fülemből mintha egy adag vattát húztak volna ki, hogy normálisan hallhassak.
 Egy ajtó volt előttem. Egy félig kitárt ajtó, ahonnét egy magas fiú lépett elő. Barnás bőr, szem, haj... olyan ismerős... Jongin?
 A fény miatt az engem tartó valami mintha megrándult volna : felpillantottam, s ekkor állt össze a kép. Én egy férfi karjaiban voltam, egy fekete ruhás, maszkos férfi karjaiban, aki a fény miatt azonnal elfordította a fejét. Esélyem sem volt akár csak a magasságát megtippelni, ugyanis azonnal szobatársamhoz lökött, amint kinyílt az ajtó, majd csak sietős lépteinek zaját hallottam.
 A fejem még most sem tisztult ki igazán, hirtelen eszembe sem jutott, hogy kerülhettünk ebbe a szituációba, csak azt tudtam, hogy Kai látta őt, a megmentőmet, aki megint segített nekem. Amikor már azt mondtam, nincs rá szükségem, akkor eljött, hogy mindezt megcáfolja, s a karjaiban hozzon hazáig. És most leleplezhettem volna...
 A mellkasom Jonginnak ütődött, próbált megtartani, de majdnem hátraestünk mindketten. Még láttam a mérhetetlen döbbenetet a szemeiben, a rémületet, a teljes értetlenséget, s valahol talán dühöt is.
 - Jongin... - nyögtem, azonban ő amint leültetett a földre, kirohant az ajtón. - Jongin...
 


 ( Nah, hogy tetszett? =D Szerintem a LuHan pov kicsit el lett sietve... de most nagyon kíváncsi vagyok, ki mit szól!!! :3 )