12. Fejezet

 ( ELNÉZÉST KÉEWK MINDENKITŐL! MEGALÁZKODOM, HARAKIRIT KÖVETEK EL, MEG MINDENT, DE NE HARAGUDJATOK!!! :((((((
 Bocsánat, de egyszerűen nem tudtam írni. Nem tudom miért, amikor mindkét one shot lémyege meg volt, félig meg is írtam őket, pedig nem is ismertem a párosokat o.O úgyhogy még büszke is voltam magamra. Erre tessék... úgyhogy mégegyszer elnézést, a one shotok holnap jönnek!
 Igyekeztem hosszú fejezetet írni, de mivel ezt a szöveget most a tabletem jegyzettömbébe írom, fogalmam sincs, sikerült-e. Mindig kevésnek tűnik, aztán hosszú lesz... nagyon csalóka, ravasz kis dög a tabom, most komolyan o.O. Jó olvasást, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mit szól az én kis SeHunomhoz! ;) )



 LuHan pov :

 Síri csend volt a teremben. Egyetlen diák sem mozdult, ha arra kóricálna egy légy, annak a zümmögését is hallottam volna. Mindenki csak meredten bámult a táblára, amire bár nem írtak semmit, mégsem nézhettek a felelőre.
 RÁM!
 Hálás lehettem nekik, amiért nem szuggeráltak engem, elégnek találtam a tanárúr pillantását állni... egy árva szót sem tanultam földrajzból tegnap, így csak álltam lesütött szemekkel a "kedvenc" szivatóm előtt. Jah, mégsem sikerült állni a pillantását...
 Utáltam azt az embert. Nem, ez nem elég jó. Talán a "szét tudnám trancsírozni" sokkal jobban kifejezi az érzéseimet! Erre most mondhatja nekem akárki, hogy szoruljon belém több tisztelet legalább egy tanárral szemben... azt is megölöm. Kész, vége, mindenkit kicsinálok!
 Őszintén, ki szetretné azt az embert, aki nagyjából leadja az anyagot, aztán mást kér vissza, és minden év végén az utolsó óránk labdázással megy el - síri csöndben. Senki nem szól semmit, csak dobáljuk egymásnak a kis kék-piros labdát. Egyszerűen... fantasztikus!
 - Félsz tőlem, fiam? Nem harap a bácsi! - mondta ezt olyan arccal, hogy legszívesebben elröhögtem volna magam : nem, mi? Elég rád nézni... - Vagy talán vegyek fel egy maszkot, hogy ne lásd az arcomat? Akkor biztos felbátorodnál...
 Neeeem! Ez már sok...
 Akaratlanul is bevillant az agyamba egy kép, amint "ő" leveszi a maszkját és... abban a pillanatban ENNEK az embernek az arca tárul elém. Definiálom :
 Szívroham...


 KyungSoo pov :

 Mintha nem történt volna semmi, semmi az ég egyadta világon. Mosolygott, nevetgélt, viccelődött, rohangált, pörgött, mintha nem tudná, mi is zajlott le nemrég abban a mosdóban. Tényleg csak nekem jelent ez valamit? Valamit?! Mindent... el is felejtette volna ennyi idő alatt?
 Nem csoda... hiszen mostanában azzal a SeHun gyerekkel van... nem hiszem el. Már szünetben is van, hogy inkább vele találkozik helyettem, ami tudom, hogy természetes, de... miért az? Miért természetes, hogy vele van? Ahj... egyszerűen utálom! És még Jongin idióta haverjával is láttam beszélgetni, meg mindenkivel, éppen csak VELEM nem!
 Kikészít egyszer ez az ember, ebben biztos vagyok.

 Mikor kicsöngettek, én már terem ajtajában vártam őt. Tudom, kissé szánalmasan hangzik, de... szerettem volna vele beszélgetni. Így, mint mindig, csak úgy, mint barátok. Nem kérem, hogy csókolgasson, vagy ilyesmi, csak beszélgessünk! Olyan nagy kérés ez?
 - Szia - köszöntem, mikor megláttam a megilletődött fejét - Milyen órád lesz?
 - M-Matek... hát te?
 - Csak... gondoltam, megnézem, melyik teremben vagy, aztán megkereslek. - elmosolyodtam, és próbáltam a lehető legártatkanabb arcot mutatni felé. Talán sikerült is, mert továbbra is olyan lesokkolt feje volt, mint aki totál bekajálta, hogy nem akarom megerőszakolni a tanterem közepén.
 - Jah... akkor szia! Kaptam egy egyest föciből, ember!
 - Áh, ennek örülsz annyira... miért nem kértél segítséget? Átmentem volna.
 Erre vágott egy "még kérded?!" arcot, amire én szégyenlősen elmosolyodtam. Tényleg... miért is hívott volna át?
 - Ezt úgyis csak be kellett volna magolni, nem? Nem sikerült... és neked milyen a napod eddig?
 - Olyan, mint mindig. Unalmas... mi a helyzet SeHunnal...? - kérdeztem ajkaimba harapva. Tudni akartam, hogy csak barátok-e, bár azért ennyi idő alatt csak nem történt már komolyabb változás. Úgysem mondaná el... mégis meg akartam próbálni. Tudnom kellett, egyszerűen muszáj, ha esetleg van köztük valami, mert... mert! Végülis, barátok vagyunk, nem? A jó barátok mindent elmondanak egymásnak és őszinték egymással...
 Néztem hatalmas, őzike szemeit, melyekben csak meglepettséget, s valahol mélyen talán bánatot is találtam. Tehát nem történt semmi? Olyan boldog volt mostanában... annyit mosolygott... nem hiszem el, hogy ennek nincs köze SeHunhoz.
 - SeHun... ő kórházban van...
 Itt megállt bennem az ütő.
 Ő... kórházban van...?
 Hirtelen beugrott egy kép, ahogy LuHannal nevetgélt a folyosón. Fogalmam sem volt, hogyan barátkoztak össze, nem is érdelt, utáltam azt az embert. Elvette tőlem LuHant - mégis hogy kedvelhettem volna? De most mintha pofont kaptam volna. Nem hiszem el...
 Nem érdekelt, hogy SeHun él-e, vagy sem. Semmi közöm hozzá. De LuHannak van, és ez bőven elég.
 Láttam rajta, hogy baj van, nagy baj, ami így nekem is rosszul esett. Talán... komoly probléma? Kórházba nem kerül hülyeségek miatt az ember.
 Kérdőn pillantottam rá, mire lesütötte a szemeit.
 - Mi történt, LuHan?
 - Beteg. Rákos...
 - Rákos? Mikor...?
 - Tegnap vitték kórházba. Majd bemegyek hozzá... de ha nem haragszol, most mennék matekra. Szia! - köszönt el, s már hátat is fordított.
 Kedvem lett volna visszarántani, megölelni, simogatni és azt suttogni, hogy minden rendben lesz, rám számíthat. Mégsem tettem, csak bámultam távolodó alakja után.
 Rákos...
 Bármennyire is átkozom azt az embert, ezt soha nem kívánnám neki. Senkinek.
 "Rákos..." - ez az egy szó visszhangzott a fejemben egész nap.


 LuHan pov :

 Egész jól elvoltunk mostanában SeHunnal. Tényleg. Az, hogy akkor találkoztunk a parkban, sokmindent megváltoztatott. Akkor nem rohant órára, én sem siettem sehová, kettesben voltunk. Csak ketten.
 Hiába fordult meg először a fejemben, hogy talán ő az a bizonyos maszkos hercegem - amit most sem zárhazok ki - amikor azt mondta, segített egy jó barátján, utána megnyugodtam. Azt is mondta, hogy az a bizonyos "barát" egy kutya akart lenni, adott neki enni. Innentől kezdve minden feszültség nélkül tudtunk beszélgetni, nevetgélni a hülyeségein, eszembe sem jutott a maszkos "haverom". Mi ez a kettősség? Most melyikőjüket szeretem? Vagy ők ketten egyazon emberek, csak én választom ketté őket? Áh... már megint nem tudok semmit...
 Aztán tegnap felhívtam.
 Kórházban van...
 Mondanom sem kell, azt hittem, menten összeesek. Rákos...? Már a szótól is kiráz a hideg. Ő? Pont ő? Miért nem lehetett más? Abban a pillanatban azt kívántam, bár én feküdnék most SeHun helyett a kórházban, ő pedig járjon nyugodtan iskolába... nem is baj, ha nem tudja, mi történik velem, csak... basszus, ez nem egy megfázás, vagy valami vírus, ami átmegy az emberen három nap alatt! Ebbe... ebbe belehalhat! És ha nem tudják meggyógyítani?! Akkor mi lesz? Mi lesz velem nélküle? Mi lesz a szüleivel? Mi lesz... vele...? Nem halhat meg!
 Akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam. Egyáltalán nincs arra garancia, hogy túléli. De hé, arra sem, hogy meghal! Akkor meg...? Mi bajom van? Miért nem bízok benne, hogy elég erős? Hiszen az, tudom... remélem... nagyon remélem...
 Egész nap rágondoltam, talán csak az az egy földrajz felelés tudott kicsit magamhoz téríteni. Még Jongin is megértő volt velem, nem hülyült, csak mikor órák után látta, hogy nem megyek vele egyenest haza, magához ölelt és azt suttogta, nem lesz semmi baj. Tényleg nem lesz. Már van...
 A haverjával is egész jól összeismerkedtem. Xiumin, vagy kicsoda... amikor láttam őket Kaival a folyosón, letámadott, hogy Jongin sokat mesélt rólam, és hogy akkor ismerkedjünk meg. Sejtettem, hogy ez a "beszélt rólad" duma valószínűleg kamu, legalábbis abból ítélve, ahogy Kai a szemeit forgatta, másra nem tudtam gondolni. De édesnek találtam. Írtó hangosan beszélt, kedves volt, és nagyon megértő. És tudott SeHunról... alig találkoztunk párszor, de egyik óra után félrehívott, hogy beszéljen velem a dologról. Honnét tudja mindenki, hogy SeHunnak mi baja?! És miből gondolja, hogy engem érdekel...? Oké, az arcomra van írva... de akkor is!
 " - Ne aggódj! Meg fog gyógyulni... bízzunk benne, jó? Ne félj, itt marad velünk! - bökött oldalba, s kedvesen rámmosolygott.
 - H-Honnét tudsz te róla?
 - Kai a haverom, ne felejtsd el! Meg a tiéd is. Na, na, na, nyugi, nem mondd el mindent, csak ha valami az ő lelkét is nyomja, meg ilyenek. - védekezően maga elé emelte a karjait, de még mindig mosolygott.
 Hé... Jonginnak mióta van ilyen jó barátja? Ennek az e,bernek vannak "barátai" a haverokon kívül...?
 - Ennyire jóban vagytok? Nekem mindenkit csak haverjaként emleget...
 - Persze! - legyintett - Nem akarja bevallani, mennyire fontos vagyok a számára!
 - Óóó! - kajánul elvigyorodtam, de szerintem ez is volt a célja. Megint oldalba lökött, s nevetett. Valóban meglepett, hogy ennyire közel áll Jonginhoz, de természetesen nem bántam. Sok fiúval láttam lógni, ezért tényleg eszembe se jutott volna, hogy valakihez közel áll. Azt tudtam, hogy én a barátja vagyok, viszont ez valahol nekem természetes, hiszen egymás nyakán élünk, csak nem akarjuk megkeseríteni az életünet...
 - Igen, igen, szeretem az ilyen cuki fiúkat, mint ő! Olyan kis vattacukor! - eljátszott egy lányt, aki fangörcsölva nézi Kait, amin persze nevetnem kellett : nagyon aranyos volt. Aztán kissé elkomolyodva újra felem fordult. - A lényeg, hogy hidegfejjel vészeld át a dolgokat, oké? Készülj fel a legrosszabbra, de bízz a legjobban. Gondolkodj reálisan. És éld túl, bármi is fog bekövetkezni. Csak egyet ne felejts! Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám, oké? Bármikor. Én itt vagyok... "