9. Fejezet

 Nem Ismeritek Pali pov :

 Nem akartam, hogy rájöjjön, hogy felismerjen, hiszen akkor... akkor mindennek vége. Nem segithetek neki, nem vigyázhatok rá, nem érinthetem... mégis hogy akarhatja, hogy felfedjem magam előtte? Tudom, hogy ez semmire sem megoldás, de... így tudok csak közel lenni hozzá. Csak ritkán, csak a sötétben, csak titokban, csak ha baj van, de így is olyan jó az a néhány perc... miért nem mehet ez még így egy kicsit? Csak egy kis ideig... tisztában vagyok vele, hogy idővel mindent el kell mondanom neki, viszont addig hadd vigyázzak rá!
 Halkan felsóhajtottam, s hátrahajtottam a fejem. Hülye vagyok én? Mi értelme ennek az egésznek? Meddig csinálhatom ezt vele? Szerelmes lenne belém...? Hiszen ezt mondta...
 Találkozni akar velem... "Ha félsz... Én itt vagyok..." De nem fog félni. Nem azért leszek ott, mert fél, hanem mert kell nekem. És ez nem ugyanaz, nem tehetem, nem mehetek el... bármennyire is hiányzik, nem lehet. Nem ezt mondtam, ráadásul minél többet vagyunk együtt, érzem, egyre nehezebb hazudnom neki. Nem is ismer... de én ismerem őt.
 Ajkaimba haraptam, s rugdosni kezdtem a lépcső szélét, amin ültem.
 - Hé, te álarcosbál sztárja! - hallottam meg barátom hangját, amint felém közeledett. Arra fordítottam a fejem, s egy keserű félmosoly ült ki az arcomra. A legjobb barátom... rég óta ismerjük egymást, már azelőtt, mielőtt ebbe az iskolába jöttünk volna. Velem együtt ballagott, együtt jöttünk ide, s most is együtt lógunk. A suliban mindig csak haverok vagyunk, de amint kiérünk onnan, olyan lesz, mint egy normália, megértő barát, nem vicceli el valamivel mindig a problémáimat, meghallgat. Na de a kapukon belül... ez az ember borzasztó! Annyira nem képes komolyan venni, hogy az már-már idegesítő, ezért hát néha adtam neki pár taslit... meg időnként apró puszikat hintettem bakancsommal az ülőizmára... mondhatnám úgy is, hogy imádom őt.
Leült mellém, de a vigyora még mindig nem hervadt le az arcáról.
 - Kiabáld már szét, hallod... - morogtam neki rosszkedvűen, majd a földet kezdtem szuggerálni.
 - Jó, jó, nyugi! Történt valami? Szokatlanul rossz a hangulatod... mintha lebuktál volna.
 - Fenét... ennyire bénának gondolsz? Szimplán csak annyi, hogy már látom, mi lesz a vége. Te is, szóval nem kell magyarázni.
 - Persze, értelek. - kicsit megkomolyodott, mintha végre felfogná, miről is beszélek pontosan.
 - Be kell fejeznem.
 - Mindig ezt mondod, tudom. De te is tudod, hogy nem lehet, mivel nem hallgatsz rám... - vonta meg a vállát, a szemrehányóan pillantott rám. Láttam a szemem sarkából, hogy kissé még mindig bántja a dolog, hogy sosem hallgatok rá. Én is kiakadnék a helyében... de nem tehetek ellene. Ez... ez kibírhatatlan, nem akarok igazat adni neki! Miért hallgatnék rá? Talán mert igaza van? Áh... mióta szoktakaz emberek az értelmesebbre hallgatni?!
 - Be fogom fejezni. Magamtól, nem más segítségével. Egyszerűen csak... csak nem megyek majd, nem igaz?
 - Istenem, te észlény, még mindig nem fogod fel?! - kiáltotta el magát hirtelen, mire felé kaptam a fejem - BETEG VAGY!!!

 LuHan pov :

 " Olyan kanos volt, hogy az kilométerekről látszott...? Mi van?! " - kérdeztem magamtól, miközben KyungSoo-ra vártam a folyosón. K-Kanos...? Csak nem látott valami szép csajt, miközben felénk jött...?
 " - H-Hogy...? Kanos?! Neked meg mi bajod, Jongin? - hüledeztem, s kínomban röhögve meredtem az ágyában fekvőre - Meg vagy huzatva?!
 - Nem. Mondtam, hogy néha ne csak nézz, hanem láss is, de ha te bármikor is figyelnél rám... az volt. Csak te nem vetted észre, pedig elégge nyílvánvaló volt... téged figyelt, pirult, zavarban volt, hülyén ment... és amikor vette fel a kabátját, akkor lehetett jól látni, hogy elég gyatra ott az a vízisikló a gatyájában. - felelte egyszerűen, a végén még vállat is vont.
 Mi...? KyungSoo... kanos?!
 Először igazából még el is mosolyodtam a gondolatra, de aztán értelmeztem az egész modatát : " téged figyelt, pirult..."
 Na ne... rosszul hallottam... összekevert a barátnőjével, vagy mit tudom én! De ez nem...
 Áh, biztos nem erre gondolt!
 - Ugye nem... arra gondolsz, amire most én...?
 - Jah, arra, hogy az a kis véznaság rád állt? De, erre gondoltam. Érted már a gusztustalan szót? Ezért mondtam, mert egy nyálas buzi... mindig is tudtam, hogy valami nem tiszta nála..."
 Nem. Ez. Hülyeség. Az. És. Kész. KyungSoo nem szerelmes belém! Nem, ő a cuki, kedves lányokat szereti, akikre vigyázhat úgy, mint... mint...
 ...rám...
 Nem hiszem el! Hogy nem láttam? Miért nem mondta? Tudja, hogy ugyanúgy barátok lennénk, csak... csak adnék egy puszit, vagy akármi! Akkor miért nem...?
 Amikor először leesett, mit is akar Jongin mondani, nem hittem a fülemnek, kirázott a hideg, s ahogy hirtelen belémhasított a felismerés, émelyegni kezdtem. Oly sok éve... olyan sok éve ismerem őt! Mindig együtt voltunk, gondoskodott rólam, de én soha, soha nem vettem észre. Képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint ahogy ő rám, hiába is hazudnék magamnak... mi értelme lenne? Ő "csak" a legjobb barátom, a szüleimet helyettesíti, nélküle hol lennék most? Túloznék? Nem... sajnos nem. Mi mindenben segített eddig? Mikor nem állt mellettem? De én... én nem tudom szeretni...
 Miért nem lehetne ő SeHun helyett?
 Megint szédülni kezdtem, ahogy a tegnap esti beszélgetés jutott eszembe. És Kai mindent látott, mindent tudott már régóta. Akkor miért nem mondta legalább ő? Semmi köze hozzá, de akkor is... ha most kinyögte, miért nem lehetett előbb?!
 Beszélnem kell vele. Tudom, hogy nem akarja, viszont én leszarom. Ezt hogy lehetne így hagyni?! Hogy tehetnénk azt, hogy csak úgy "elfelejtjük"? El fogja mondani, ha meg kell erőszakoljam, akkor is!
 Ekkor megpillantottam Soo-t a lépcső felé haladni. Rám nézett, egy pillanatra megfagyott, majd sietős léptekkel indult lefelé a lépcsőn. Magához szorította a könyveit, s már el is tűnt, mint aki menekül előlem. Előlem...
 Azonnal kapcsoltam, rohanni kezdtem utána és félúton el is kaptam : megkapaszkodott a korlátban, hogy ne essen el, amikor megragadtam a vállait. Magam felé fordítottam, szemeim dühösen villantak meg, ahogy az ő űzött tekintetébe néztem. Nem, nem itt fogok jelenetet rendezni, a folyosó kellős közepén. Hülye vagyok én?
 - Gyere! Beszélni akarok veled! - húztam magam után, mikor elindultam a mosdó felé. Áldanám az istent, ha nem lenne ott senki... add, hogy ne legyen!
 - LuHan... - nyekeregte, miközben beléptünk a fiú mosdóba, s ott szembefordultam vele. Dühösen meredtem rá, bár igazából csak féltettem, nem voltam mérges. Jó, egy kicsit... de miért? Ő erről nem tehet, csak... ááh, a fenéért nem mondta el?!
 - Miért nem mondtad el? Ezért utálod Jongint? Ezért volt az a jelenet tegnap is, igaz? Válaszolj!
 - LuHan, én... - megnyalta ajkait, s lesütött szemekkel kezdte el a földet rugdosni. Olyan... olyan kis esetlen volt, hogy az én szívem is azonnal megenyhült. Igazából nem is akartam kiabálni vele... csak... csak tudni akarom, miért tette azt, amit.
 Megköszörültem a torkom, majd megérintettem a vállát :
 - Ne haragudj, nem akartam kiabálni. Szóval... miért? - hangom lágyabbá vált, azonban ő még mindig nem pillantott fel rám. - Nézz rám!
 - M-Mire gondolsz...?
 - Hjaj, ne csináld már, nagyon jól tudod, mire gondolok! Miért nem mondtad el? Nem lenne kost egyszerűbb?
 - Nem hinném... - mormogta, mire egy türelmetlen mozdulattal magam felé fordítottam a fejét :
 - Nem hiszek neked. Komolyan azt hiszed, hogy elítélnélek? Mondhatni a testvérem vagy, te! - elmosolyodtam.
 - Ez az...


 KyungSoo pov :

 Hogy mondhattam volna el? Szerinte nem jutott eszembe? Minden nap el akartam mondani, de utána hogy néztél volna rám? Mint a testvéredre...? Na ne röhögtess...
 Felszegtem az állam, dacolva néztem a szemeibe :
 - Mondtam volna el? Úgy, hogy vagy egy liba, vagy SeHun után sóhajtoztál? Úgy, hogy az anyádat helyettesítem? Melyikünknek jobb most, LuHan? Hm? Jobb, hogy van egy buzi barátod, aki ráadásul érted van oda?! Na ne mondd, hogy Jongintól tudod! Komolyan nem vetted észre magadtól?! Mégis melyik haver főz a másikra, legyeskedik körülötte egyfolytában, és rohan, hogy ha megsérül?! Komolyan Jongin kellett ehhez? Már megint Jongin kell mindenhez?! - köpködtem arcába a szavakat, miközben vádlóan néztem megütközött arcára. Nem tudom, hogy jött nekem ez, miért mondtam el ilyen hirtelen, miért nem tagadtam... egyszerűen csak ahogy meghallottam, hogy tudja, hogy JONGINTÓL tudta meg, nem akartam tovább titkolni. Mi értelme lenne? Mit tagadjak még? Annyira nyílvánvaló... mégis Kai kellett ahhoz, hogy észrevegye? Úgy rajongtam érte, szentírásnak vettem minden szavát, hogy az a vaknak is tiszta lenne... akkor miért nem? Nem mutattam ki eléggé? Hogy nem?! Lehet még szerelmesebb az ember? Mit várt tőlem? Hogy teperjem le a lakás közepén?!
 Megfeszültem, s remegve figyeltem meglepett arcára. Miért hiszi azt, hogy mindent puszta kedvességből tettem, amit tettem? Önzőségből gondoskodom róla nap mint nap. Mert kell nekem...
 Láttam, hogy keresi a szavakat, hogy nem tudja, mit reagáljon, ami csakméginkább felidegesített :
 - Mondj már valamit! Vagy nem tudsz?! Előttem sosem vagy az igazi önmagad, velem mindig jókisfiú vagy, de értsd már meg, hogy én ezt nem akarom látni! Csodálkozol, hogy kiakadok, amikor ott zabálsz a másik szájából?! Min lepődsz meg?!
 Továbbra sem szólt semmit, csak nézett ki a fejéből, mint aki szellemet látott. Semmit... semmit sem reagált. Miért nem? Miért nem tud elküldeni a fenébe? Inkább, mint ezt...
 Nyeltem egyet, s vártam még egy kicsit, hogy csináljon valamit. Ajkait ugyan kinyitotta, de végül nem mondott semmit. Lesütötte a szemeit, zavarban volt, de csendben maradt, ami már kezdett nagyon idegesítővé válni. Mondj valamit... akármit! Miért hagyja, hogy azt gondoljak, amit akarok? Szeressen, vagy zavarjon el, bánom is én, csak csináljon velem valamit...!
 - KyungSoo...?
 - Hm?!
 - Én... - felpillantott rám, majd félősen közelebb hajolt. Kicsit oldalra hajtotta a fejét, úgy közeledett, én pedig fel sem fogtam mi történik. Elvesztem azokban az óceán mélységű, őzike szemekben, de ajkaim automatikusan szétnyíltak. Remegve hajoltam én is hozzá, alig bírtam ki, hogy kezeimmel ne érintsem... behunytam a szemeimet, amikor megéreztem édes ízét, mámorító illatát. Olyan... közel volt...
 Végre...




( Fúúú, gyerekek... fogalmam sincs, milyen lett, ki mit szól hozzá... kezdek félni, hogy most rontottam el, de egyszerűen így kellett megírnom... túloztam? Elhamarkodtam? Áááááh.... nem tudom...! TwT )