10. Fejezet

   ( Emberek, tizedik fejezet!!! =D
 Csak eljutottunk idáig, pedig alig két hónapja annak, hogy azt hittem, ezt a sztorit sem fogom tovább írni... erre tessék! Éppen ezért úgy döntöttem, hogy az olvasók ( én háromról tudok ) kérhetnek egy-egy oneshotot! Nem tudom, érdekel-e valakit, de ha igen, akkor adjátok meg a párost, és megpróbálom egy héten belül feltölteni! Jó olvasást! ;) )


 KyungSoo pov :
 Egész testemben megremegtem, ahogy megéreztem forró lehelletét az arcomon. Nem... ez nem velem történik... ajkaink lassan összeértek, óvatosan simultunk össze. Először csak ajkaink, majd a mellkasunk, a hasunk, s végül a combjaink is egymáshoz nyomódtak, félve, hiszen mindketten azt vártuk, mikor húzódik már el a másik. Lassan átkaroltam a derekát, hogy jobban magamhoz húzzam, miközben finoman birtokba vettem a száját. Gyengéden ráharaptam, mire félve utat engedett a nyelvemnek, én pedig felsóhajtottam édes ízének érzésére.
 Tudtam, hogy nem szeret, hogy ez egy amolyan búcsúcsók - búcsú annak, ami még el sem kezdődött. De nem bántam. Az volt a fontos, hogy végre érinthetem, úgy, ahogy mindig is szerettem volna : közelről, nagyon közelről.
 Hosszú, édes percekig álltunk így, én pedig egyre jobban akartam marasztalni. Tartson még a pillanat... végigsimítottam a hátán, s még egyszer megnyaltam telt ajkait, mielőtt elhúzódott volna.
 Igazán fel sem fogtam, mi történt, még mindig az elmúlt néhány perc hatása alatt álltam, csak bámultam rá nagy, csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. Mert annak is éreztem magam. Egy gyereknek, aki végre megkapta a hosszas jó viselkedése után a csokiját és most azt eszegette.
 - Khm... Soo, becsöngettek... - hallottam meg LuHan halk hangját, amire hirtelen felkaptam a fejem. Becsöngettek...? Hát ezért nincs itt senki?!
 Gyorsan megráztam a fejem, és nagy nehezen sikerült felfognom, hogy mit is csináltunk mi itt az előbb. Erre persze azonnal elpirultam, igazgatni kezdtem a ruhámat, s jobban zavarban voltam, mint eddig valaha : a rákok szépsége lehettem, legalábbis LuHan vigyorából ezt tudtam leszűrni. Csoda, hogy egyáltalán a szájáig fel mertem nézni...
 - Legalább ne vicsorognál már!
 - Basszus, de cuki vagy ilyenkor! Szóval... nincs harag? - olyan természetesen beszélt, olyan higgadtan, hogy abba ha lehet, méginkább belepirultam. Hogy tud ilyen lenni? Vagy csak én vagyok már megint a kislány...? Nem, azt nem! LuHan van alu... alu... l...
 NEEEM! MOST MEG MI VAN VELED?!
 - N-Nincs, persze, hogy nincs... én eddig se haragudtam, tudod...
 - Aha, hallottam, ha nem csinálok semmit, leharapod a tökömet! - elhúzta a száját, de aztán megint rámmosolygott.
 - Muszáj még ezt is?!
 - Jól van na, nem tartom oda, nyugodj meg!
 - LUHAN!!! - kezdtem el röhögni saját szerencsétlenségemen. Mikor lett ez az ember ilyen? Most neki is minimum céklafejűnek kellene lennie, mint szokott, erre... vagy csak szórakozik velem? Ah, hogy igazodjon ki az ember ezen a gyereken?!


 LuHan pov :

 Este. Ilyenkor kell végiggondolni, mit csináltunk egész nap, ugye? Ha megtudom, ki volt az az okos, aki ezt kitalálta, megölöm. Mindegy, szóval összegezzünk :
 Félévi bukás matekból.
 Smárolás egy pasival a mosdóban.
 Földrajz hármas.
 Egy néni átkergetése az úttesten.
 Mit lehet erre mondani? A matek bukás rettentően ciki, mivel Soo annyit segített, amennyi órám összesen nincs egy évben ebből a tárgyból, és még így is... ha nem tanulnék, megérteném, meg nem is érdekelne, na de könyörgöm! Mennyit szenvedtem én ezzel a tantárggyal?!
 A második pont pedig... hát, szerintem jobban zavarban voltam, mint KyungSoo, csak igyekeztem titkolni. Ehhez nem is tudnék többet mondani, mivel olyan szinten ég a képem, hogy egy darabig biztos nem merek elé állni... mégis mit gondoltam? Hogy hitegetem?! Ahh... nem hiszem el, hoyg ennyire meghülyültem az elmúlt időben!
 A földrajz hármas az földrajz hármas, ezzel igazán nincs problémám. Unalmas, nem is igazán fontos számomra, úgyhogy nem különösebb probléma.
 Jaj, az a néni... valójában csak segítettem neki a szatyrokat cipelni, nem kergettem sehova. Aranyos volt, elkezdett arról mesélni, hogy milyen jó volt addig, amíg nem találták ki a tévét, meg a számítógépeket, mert addig legalább a gyerekeknek akadt értelmesebb elfoglaltságuk. Végül is igaza van a néninek, csak mondjuk abba belegondolhatna, hogy pont az ő korosztálya az, akik a kolbászon kívül a sorozatokon élnek. De ettől függetlenül jól elbeszélgettünk.
 Most pedig... most pedig megint úton vagyok. Sötét van, éjszaka, hideg, viszont nem egy anyafarkast készülök leölni, ezért úgy döntöttem, csak felveszek egy dzsekit, s indulhatok is. Jongin már egy ideje nem volt otthon, mikor én kitettem a lábam a lakásból, már megint táncolni ment. Bár, azt kicsit zavarónak tartom, hogy komolyan éjszaka jár sportolni, nem is értem miért. Hogy gondolják ezt? Mikor alszik a gyerek, ha nem éjjel?
 Sietős léptekkel mentem végig a járdán. Szélcsend volt ugyan és alapjáraton nem lehetett annyira hideg, mégis kirázott a hideg. Emlékszem, megnéztem, négy fok van, tehát nem fázhatnék... vagy a melegek a zsírszöveteiket is elvesztik, ami meleget adna?
 Amint elérkeztem a parkhoz, hirtelen megálltam egy pillanatra.
 " Vajon eljön?" - nyeltem egyet. Nem beszéltünk meg időpontot, nem hogy órára, de napra pontosan se mondta, mikor találkozzunk. Tényleg azt gondolta, hogy kitalálom? Jó, mondjuk, talán van abban valami, hogy kapásból a beszélgetésünket követő éjjelen koccanjunk, de... ha mégsem jön el? És ÉN miért vagyok itt? Miért olyan fontos nekem az az ember?
 Vettem egy mélylevegőt, s arra gondoltam, lesz ami lesz, legalább sétáltam egyet.
 Megkerestem újra azt a kis eldugott padot, majd leültem, s csendben várni kezdtem.
 Vajon a néni mit szólna ehhez? Hogy mibe keverednek ezek a mai fiatalok? És igaza lenne. Normális esetben, ha valaki éjszaka odajönne hozzám, és azt suttogná, hogy ő mindig itt van, sikítva rohannék hazáig. Őrült... ki nem ijedne meg attól, hogy valaki figyeli őt?! Mindig itt van, tehát követ! Nem komplett... és ha egyszer csak gondol egyet, aztán kinyír?!
 Jó, akkor minek mentett volna meg? Na ez az... hogy miért?
 - Na, pedig én akartam várni rád... - elmosolyodtam a hang hallattán. Morgása zene volt füleimnek, érintése a vállamon megnyugtató, erőt adó. Felnéztem rá, amint hátulról megkerülte a padot, hogy leülhessen mellém.
 - Nem félek, mégis eljöttél. Azt hiszem, kezdelek megkedvelni.
 - Igen? Gyorsabban ment, mint gondoltam volna, de jó tudni. A mondatot meg akkor alakítsuk " Ha akarok... Akkor itt vagyok" -ra, jó? - kellő távolságban ült tőlem, mintha legutóbb nem történt volna semmi, mintha csak úgy leült volna, mert máshol már nem maradt hely. Közben viszont olyan közvetlenül viselkedett, hogy az teljesen ellentmondott a gesztusainak : kicsit idegesnek is láttam, hiába beszélt végtelenül nyugodtan, ahogy szokott. Ő? Ő ideges? Nem, olyan nincs! Ez az ember nem lehet az. Annyira békés, hogy az már másnak talán unalmasnak is tűnhet, de igazából cseppet sem az. Kedves, mindenre tud válaszolni, és már csak az, hogy nem mondja meg, kicsoda, alapból érdekessé teszi. Ha nem lenne rajta maszk, lehet, hogy nem is törődnék vele... esetleg KyungSoo? Van olyan gondoskodó... de nem, hozzá ez nagyon nem illik. SeHun? Nem is ismer... Jongin? Titokzatosnak titokzatos, mégis... nem tudom elmagyarázni, miért, de egyszerűen lehetetlen. Ő... ő túl normális és kész. Kris? Ő sem ismer.
 - Hát, így jobban is tetszik. Azért örülök, hogy minden a terveid szerint alakul. - húztam el a számat.
 - Szerintem tényleg örülsz neki. Mesélj csak, hogy alakultak azóta a dolgok? Már gondolom otthon is jártál, remélem iskolában is, ahol találkozhattál minden problémás egyeddel.
 - Problémás egyed? Jonginra és Soo-ra gondolsz? Hát... Jonginnal semmi probléma, azon kívül, hogy... mindegy, az is megoldódott. Szóval semmi komoly.
 Ajkaimba haraptam. Most komolyan mondjam el azt a jelenetet a mosdóval kapcsolatban? Nem... mit szólna már? Én pedig nem lehetek ilyen szemét hogy pont neki mesélek erről... de akkor... kinek? Kainak? Persze, Kainak... miután undorítónak nevezte Soo-t, engem minek hívna? Szimplán buzzancsnak, vagy minek? Nem, nem hiányzik, hogy ő bármiről is tudjon. Azt hiszem, vége is lenne a barátságunknak.
 - Na, halljuk csak! Mi van azzal a Jonginnal?
 - S-Semmi...
 - Mit nem mondassz el? - hajolt közelebb, egészen a fülemig. - Akkor talán mégsem kell átalakítani a mondatot? Hiszen most is félsz...
 - Nem félek... csak...
 - Csak? - suttogta, s orrával játszadozni kezdett a fülemmel. Kicsit belefújtatott, piszkálgatta, simogatta, amit bár el tudom képzelni, milyen röhejesen nézhetett ki, abban a pillanatban mégis eszméletlenül jólesett. Akaratlanul is felsóhajtottam, majd megsimogattam arcát.
 - Csak mint kiderült... KyungSoo is... ő is meleg. És... belém szerelmes, én meg... fúúú, de rohadt hülye vagyok! Én komolyan megcsókoltam azt a szerencsétlent...! Nem akartam hitegetni, meg semmit, de... megérdemelte, a fenébe is! Mennyit törőik velem? Rengeteget! Minden nap, mindig, amikor szükségem van rá, mi meg ott zabálunk egymás szájából azzal a szerencsétlennel... Jongin meg hogy mondhat olyat, hogy undorító? Ezért? És ha rólam is tudna? Kirakna a házból, erre a nyakamat tenném! - csak most vettem észre, hogy kiabálok, ezért gyorsan elhajoltam tőle - Bocsánat... csak ideges vagyok...
 - Semmi baj. - visszahúzott magához, s tudtam, hogy mosolyog. - Szóval az van, hogy Jongin tudta, hogy KyungSoo meleg, igaz? Vagy te mondtad el? És te megcsókoltad Soo-t, mert ennyit azért megérdemelt.
 - Hát... igazából ő világosított fel engem Soo-val kapcsolatban... nekem nem tűnt fel semmi.
 - Értem. Akkor ezért nem akartad elmondani. - bólintott egyet, bár nem tudom biztosra, hogy ezzel most a szavait akarta nyomatékosítani, vagy csak jelezte, hogy semmi baj azzal a csókkal. Mondd, hogy az utóbbi...!
 Nyeltem egyet, s ajkaimba haraptam. Ha... ha én begyalogoltam Soo száját, az azt jelenti, hogy felismerem, ha esetleg ő az, ugye...? Próbáltam visszagondolni mindkét csókra, de csak annyit tudtam megállapítani, hogy az egyiket élveztem, a másikat nem. Mindkettőjüknek telt ajkai vannak, de minden jelöltemnek az van, tehát ugyanott vagyunk. Ah, nem hiszem el!
 - Aham...
 - Semmi baj. Igazad volt, ezzel nem lehet vitatkozni, de viszont ez okot ad arra, hogy féltékenykedjek, azt hiszem.
 - Aham... nem! - gyorsan felkaptam a fejem, s javítottam. Féltékeny? KyungSoo-ra? Ne... nem tudom, mit szeretek ebben az emberben, de mellette valahogy SeHun sem hiányzik annyira. Képes vagyok fél napokat csak rá gondolni, de ilyenkor, amikor itt van velem, SeHun inkább csak... mintha emlék lenne, vagy nem tudom, minek nevezzem. Furcsa, mintha egyszerűen barátomként gondolnék rá, s nem jelentene nekem többet. Mit csinál velem ez az ember? Komolyan elfeledteti velem őt? Őt?! Egy angyal lenne...?
 Jah, te meg kislány vagy... angyal? Könyörgöm, LuHan, térj már magadhoz! Ilyet csak a lányok mondanak, ilyesmire csak a lányok gondolnak!
 - Értem. De végül is otthon minden megoldódott, nem? Vagy az a SeHun gyerek miatt aggódsz?
 - Is... meg hát eddig ugye tőled is...
 - Tőlem ugyan ne. Én mindig melletted állok, te is tudod. - elmosolyodott, s megölelt.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Persze. - suttogta, majd adott egy puszit az arcomra. Maszkban... maszkban! - Amit akarsz.
 - Hé, vedd már le! Milyen puszi így ez? Szóval... hány éves vagy?
 - Khm... látom, még mindig erőlködsz azon, hogy kitaláld. Negyvenen alul, annyit mondhatok.
 Lassan ringatni kezdett. Miért ilyen jó ez nekem? Jobbra-balra, óvatosan, mintha csak valami porcelánbabára vigyázna, ami bár zavarba hozott, mégsem tudtam nem élvezni. Testének melege megnyugtató volt, halk szuszogása a fülembe andalító, aranyos. Édesnek találtam, ezért hamarosan én is átkaroltam és simogatni kezdtem a hátát. Azt hittem elaludt, annyira ennivalóan szuszogott, nem szólt egy szót sem, mint valami gyerek, aki eldobta magát játék közben, azonban néha az egy-egy apró puszi a nyakamon tudatta velem, hogy nagyon is ébrem van. Egy nagy gyerek...
 - Valamiért gondoltam... de most komolyan!
 - Én teljesen komolyan mondtam, mert tényleg negyvenen alul vagyok.
 - Te... miért érzem úgy, hogy hamarosan téged kell megmenteni tőlem, nem pedig engem magamtól? - kérdeztem mogorván és elhúztam a szám.
 - Édes vagy.
 Elhúzódott, majd lassan felállt. Már megint...
 Bánatosan néztem rá, oldalra billentettem a fejem, hogy ha nem is látja az arcom, képzeljen rá valami cuki mosolyt, vagy bármit, csak dőljön be neki. Nem akartam, hogy újra elmenjen, hogy újra itt hagyjon, mint legutóbb. Mindig olyan gyorsan elmegy, alig marad egy negyed órát, talán még annyit se. Miért kell ennyire sietnie? Mi ilyen sürgős, hogy nem lehet még itt egy kicsit?
 - Megint sietsz...
 - Muszáj, értsd meg. Ha tehetném maradnék még, de nem lehet. - megsimogatta az arcom, mire én belefújtattam a tenyerébe - Hjaj, te! Olyan aranyos vagy...
 - Miért nem lehet?
 - Az... mindegy. Egyszer majd talán elmondom, de addig.., maradjon csak az én titkom, oké?
 - Miért...? - abbahagytam tenyere piszkálását, s felpillantottam rá. Titkolózik? Miért, eddig mit csinált? Mindig csak ebben a betörő-nindzsa jelmezben látom, nem tudok róla semmit, de ő rólam mindent. Tehát mi az újdonság a titkolózásban? Semmi...
 - Majd megtudod...
 Adott még egy puszit a homlokomra, majd elment.
 Megint elnyelte alakját az éj sötét fátyla, selyembe burkolta, elrejtve őt a kíváncsiskodó szemek elől, melyek még a fényességben sem láthattak belőle semmit. ÉS MÉG JONGIN A KÖLTŐ, EMBEREK! Irodalom jeles év végén!
 Tehát már megint ott tartunk, hogy itt hagyott engem. Lehet, hogy hazament átöltözni, mert tudta, hogy én még itt fogok bámulni utána egy darabig? És mire én hazaérek, addigra ő már Jonginként fogad a lakásban? Cseles lenne... csak lehetetlen attól a sráctól. Okosnak okos, csupán ezer százalékban hetero. Vagy Soo, és rohan, mert elfogyott a magabiztossága? Ne... én... azt nem viselném el, ha kiderülne, hogy ez a megtestesült önbizalom és kedvesség KyungSoo lenne... tudom, kedves is, meg minden, de a olyan szinten szerény és önbizalomhiányos, hogy elképzelhetetlen. SeHun...? Talán ismer engem, csak nekem idegen ő? Kris? Akiről szintén nem tudok semmit? Bár... őt azóta sem láttam iskolában, szóval róla pláne nem is sejthetek semmit.
 Áhhh, mi vagyok én, Sherlock?! Vegye le azt a maszkot, és már meg is van oldva minden!
 Ekkor megroppant egy ág.
 Hirtelen megrezzentem, s a szemeim kimeredtek. Egy kutya. Vagy egy macska. Vagy még nem ment el. Vagy valaki más.
 Nem tudom, miért ijedtem meg, hiszen csak egy elhagyatott parkban voltam az éjszaka közepén, totál egyedül, minden fegyver nélkül. A környék meg biztonságos... mitől félek? Áh, a sok hülye horror film... és akkor csodálkozom, hogy az idősek reklamálnak a tévé miatt? Ch... még jó! Roncsolja a sok hülyegyedek az agyát...
 Megreccsent még egy ág, ezúttal közvetlen a hátam mögül.
 Én... soha... soha...
 ...
 SOHA TÖBBÉ NEM NÉZEK HORROR FILMET!!!