11. Fejezet

 ( Hát szervusztok gyerkőcök! =D
 O-Oké, ez a fejezet rövidebb lett, mint akartam, és kb a semmi fogalmának kitárgyalásáról szól... de írom közben a one shotot is, na! Tessék elnézni! ;)
 Jó olvasást, és ha valakinek még van kedve ahhoz az egy fejezeteshez, akkor írjon! :-) )



 LuHan pov :

 - LuHan...? Hát te? Mit keresel te itt az éjszaka kellős közepén? - hallottam meg egy ismerős, rekedt hangot közvetlenül a hátam mögül. Csak ekkor esett le, hogy már legalább egy félórája itt ücsörgök, fázom és álmos vagyok. Sőt... nagyon fázom! Most bizonyítottam be, hogy bele lehet halni a gindolkodásba - bár inkább bele lehet fagyni.
 Hirtelen megfordultam, hogy szembe legyek a "támadómmal". Ismerős hangja elkergette minden félelmemet, ami talán a kezdetektől teljesen felesleges volt, s gyermekies boldogság költözött a helyére : itt van. Velem van. Számat először csak féloldalas mosolyra húztam, majd ahogy az illető megkerülte a padot, s leült mellém, mosolyom letörölhetetlen vigyorrá szélesedett, mintha fültől-fülig vágtak volna. Mit keres itt? Ki sétálgat ilyenkor már?
 - Szia! - néztem fel rá nagy szemekkel.
 - Szia. Szóval hogyhogy nem vagy ilyenkor az ágyikódban?
 - Csak kijöttem sétálni. És te? Te nem tanulsz ilyenkor, SeHun? - vontam fel a szemöldökömet, de a vigyorom még mindig nem akart eltűnni. Nem gondoltam volna, hogy bármikor is összefuthatok majd itt vele, éjszaka, hidegben, egyedül... mi dolga lehet itt?
 - Áh...! - legyintett - Csak segítettem egy jó barátomnak!
 Na ez. Éppen ez a mondat volt az, ami miatt megállt bennem az ütő : "Csak segítettem egy jó barátomnak!" Egy... barátjának? Nemrég ült ugyanígy mellettem "ő", hogy segítsen nekem, a "barátjának". És most, ha jól sejtem, alig félóra elteltével megjelenik SeHun, ugyanezzel az indokkal. Csak SeHun ki is mondja, míg ő... ő nem. Volt ideje átöltözni, visszajönni... bár a magasságában nem vagyok biztos, de talán ő az...? Még utalt is rá, nincs alibije, lehetséges, ezért nem zárhatom ki. De... miért árulta el magát? Akkor mire volt jó ez a titkolózás?!
 Rémülten pillantottam rá, a mosoly lefagyott az arcomról.
 "Tényleg... tényleg ő...?" - kérdeztem magamtól.
 Nem tudom megfogalmazni, mi az az érzés, ami akkor hatalmába kerített. Izgalom, öröm, keserűség, felismerés, csalódottság, kíváncsiság... egyszerűen minden. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ellentétek, hogy most mit kéne tennem, mi a helyes és mi nem. Az idő mintha megállt volna, ahogy ezeken gondolkoztam, csak röpködtek a fejemben a szakadozott gondolatok, félbehagyott mondatok, amiket mire befejeznék, rájövök, micsoda hülyeségek. De mit válasszak? Mondjam el neki? De ha nem ő az? Ha letagadja? Ha tényleg nem ő? Ha lehülyéz? Ha kiderül, hogy... hogy én... belé...?
 - Hé, jól vagy? Mi történt? - rekedtes hangja azonnal visszarántott a valóságba, ds mintha csak falnak ütköztem volna, szédülni kezdtem. Nem... ne most ájulj el, nyüszögő kislány! Ne most... - Hallasz? El ne vágódj itt nekem!

 
 KyungSoo pov :

 Egész nap nem is tértem magamhoz. A tény, hogy csak úgy egyszerűen odahajolt, aztán... ne, nem hiszem el! Komolyan megtörtént? Érdemes volt ennyit várni rá?
 Végignyaltam ajkaimon, még éreztem az ízét. Édes... nagyon édes...
 Nem tudtam eldönteni, minek vegyem most ezt : valóban búcsúcsók volt? Vagy... talán valaminek a kezdete? Áh, biztos nem. Hova gondolok már? Másba szerelmes, nem pedig az én vallomásomat várta, tehát ez az első és egyben az utolsó ilyen alkalom volt. Kettő az egyben - mint a Garnier sampon : olivás és vajas, ez pedig keserű és édes.
 De hogy fogok én mostantól a szemébe nézni? És Jonginéba? Ha LuHan nem is ítél el, ő... ő tudom, érzem, hogy mégjobban utál, mint eddig. De könyörgöm, miért? Nem értem, miért nem mondta el soha, hiszen egy ijesztően őszinte srác. Vagy csak a... indentitásommal van baja? Áh, nem érdekel...
 LuHan a fontosabb. Mire fog gondolni, amikor majd a matekot magyarázva lefekszem mellé az ágyra, s összeborzolom a haját, amikor megért valamit,'mint eddig? Ugyanúgy barátságra gondol majd, vagy elhúzódik? Engedni fogja még, hogy öleljem? Hogy gondoskodjak róla...? Nem tudom... lehet, hogy megbánom még, hogy tudomást szerzett a dologról. De akkor Kait megölöm, abban biztos vagyok...
 Kiléptem a folyosóra, ahol velem szemben jött Jongin, s mégvalaki.
 Végigpillantottam az idegen srácon, akit ugyan látram már Kaival, mégsem ismertem. Nagyjából egyforma magasak lehettünk, de ő vékonyabb volt, kicsit kerekebb arcú nálam. Szemei ugyan aprók, viszont aranyosan, kissé gonoszan csillogtak, ahogy Jongin mellett sétált, hangja furcsán magas volt.
 A késő ősz ellenére egyetlen pólóban mászkált, ami így kicsit röhejesnek tűnt, az pedig pláne, hogy kezeivel összevissza hadonászott, miközben magyarázott a másiknak. Uram atyám, rettentő hangosan beszél...
 Köszöntem nekik, mire csak egy rémisztő félmosoly és valami morgás érkezett válaszul Kaitól, de az alacsonyabb egyszerűen visszaköszönt. Nem érdekelt különösebben, hiszen rengetek haverja van, gondolom, ő is csak egy a sok közül. Igazán jóban LuHannal van egyedül, hiába láttam őt máskor is akár JongDae-vel vagy Yixinggel, meg még sok olyan diákkal, akit nem is ismertem. De az a mosoly megijesztett... nincs értelme félni tőle, nem is az, csak...mit szólt vajon LuHanhoz? Hogy ő is meleg? Vagy neki elnézi, csak nekem nem? Vagy az lenne a baj, hogy én a barátjába lettem szerelmes....? Miért, mi ő, testőr? Ááh, túl sűrűn foglalkozom azzal a szerencsétlennel...