( Ö, oké, tudom, kicsit elkapkodtam ezt, de egyszerűen nem tudtam hosszabbra megírni : annyira a második rész van a fejemben, hogy... értitek! Szóval ha valaki erre téved, akkor ne nézze el nekem, mert én se tenném, de ïgérem, a folytatás hosszabb és kevésbé kapkodós lesz!
Jah, és a helyesírás miatt : tabletről azért nehéz... nincs jelenleg gépem, csak ez a kis táblagép, de igyekszem!
Jó olvasást! ;) )
A folyosón ácsorogtunk. KyungSoo a falnak támaszkodott, táskája szíja lecsúszott a válláról, ő pedig hanyagul úgy is hagyta. Én csak álltam melletteegyenesen, a mellettünk elvonuló tömegbe bámulva. Minden fiún ugyanaz a ruha, majd' mindenkinek a frizurája is ugyanolyan : vagy gombafej, vagy szimpla félhosszú haj. Lehetetlen, hogy megtaláljam közöttük...
- LuHan? Nem lenne jobb, ha inkább négyre jönnél? Már akkor is sötétedik, de hatkor mmár látni sem fogsz... - nézett felém aggódva KyungSoo, mire én csak elmosolyodtam.
Már vártam ezt. Ismertem már nagyon jól, tudtam, hogy nem akarja majd, hogy én egyedül mászkáljak a sötétben. Ez a fiú olyan, mint egy angyal. Komolyan, jobban vigyáz rám, mint a szüleim bármikor, sokkal több időt is fordít rám... egy kincs. Ha beteg vagyok, rendszeresen meglátogat - noha a szobatársam ilyenkor azért figyel rám - ellenőrzi a leckéimet, segít megírni az esszéket, állandóan aggódik értem és meg nem tudnám számolni, hány tanáccsal látott eddig el, na meg hogy hányszor hívott meg magához vacsorázni. Mert " szeretem nézni, ahogy eszel".
- Ne aggódj, anyuci, nagyfiú vagyok, tudok harminc percet gyalogolni sötétben is!
- Menj már! - csapott gyengéden a vállamra, de már ő is mosolygott.
- Nem hiányzik, hogy még lábatlankodjak neked ott két órát! Kettőt!
Mutattam egyik kezemmel a számot, s túlságosan is artikulálva ejtettem ki az utolsó szót. Vacsorát főz magunknak, aztán még zavarjam is?
- Hát, hallod, a haverod tényleg sokáig pakol... konkrétan negyed órája. - terelte el a témát, s mostmár ő is a vonuló embercsordát kezdte pásztázni.
Jongin mindennap ezt csinálta : az utolsó óránk után mindig pont az ellenkező irányba kellett mennünk, mivel két mérföldnyi távolság volt a szekrényeink között, s abban állapodtunk meg, hogy majd a bejáratnál találkozunk. Mindennap. És mindennap várunk rá, pontosabban, amikor KyungSoo-nak több órája van, csak én várok rá egy negyed órát. Fogalmam sincs, mit csinál, elvileg csak a kabátját, meg esetleg néhány könyvet kell onnan elhoznia.
- Nem tudom, talán belövi a séróját, vagy ilyesmi. De menj csak, ha gondolod, én megvárom.
- Áh, nincs miért sietnem. Tudod, a szüleim szinte sosincsenek otthon, a vacsora meg hatig bőven elkészül. - aranyosan rámmosolygott, úgy, ahogy csak ő tud. Tényleg egy kis angyal...
Én is elvigyorodtam a gondolatra, hohy milyen lehet ő angyalszárnyakkal, akkor azonban egy ismerős hang zökkentett ki a gondolatmenetemből :
- Hali, ugye nem késtem sokat? Csak belőttem a sérómat...
Fél hat előtt nem sokkal indultam el. Tényleg sötét volt már, de ezt " anyu" felvilágosítása nélkül is tudtam. Mondjuk, nem haragszom rá, igazából jó, hogy valaki figyel rám, hiszen a szüleim úgyis Kínában vannak, így csak KyungSoo az, aki helyettesíti nekem őket. Igaz, most is hiányoznak, ám így egészen más. Eleinte azt sem hittem, hogy barátokra találok, erre itt van nekem KyungSoo és Jongin. Azt hittem, szörnyű lesz a költözés, noha minden álmom az volt, hogy itt tanulhassak, de nem. Kínában nem voltak ilyen barátaim.
Halkan neszezett a cipőm a betonon. Ütemes volt a dobogás, s ahogy erre figyeltem, ki is zártam a külvilágot. Elbambultam... Csak elsuhantam a fák mellett, néhol felbukkant egy- két ember az utcán, de vidéken vagyunk, ráadásul sötét van. Nem csatangol senki az utcákon, csak a hozzám hasonló elvetemültek.
Elhaladt mellettem két nevetgélő lány, később egy apuka a gyerekével, aztán senki. Csak a fák halk susogását hallhattam, s a talpam alatt csikorgó kavicsok hangját, mikor már vége volt a járdának. Föld út következik. Mégegyszer ennyi idő és ott vagyok.
Felpillantottam az egyik lámpára, ami az út mellett állt, alig pislákolt már a fénye. Tőle körülbelül harminc méterre lehetett a következő, de ahogy elnéztem, az sem bírja már sokáig.
Felsóhajtottam, aztán számolni kezdtem a lépéseimet. Így gyorsabban megy az idő... egy, kettő, három, négy... lassan már a fejemmel is bólogatni kezdtem az ütemre : öt, hat, hét, nyolc...
Aztán, mintha a lépéseim megsokszorozódtak volna, egyre több dobbanást hallottam, s egyre gyorsabban. Egyre hangosabban, egyre közelebbről...
- LuHan! Fordulj meg, hadd verjem be azt a ronda pofádat!
És ekkor egy ütést éreztem a fejemen... utoljára még láttam a lámpák pislákoló fényét.
Vajon mi lesz a vacsora...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése