2. Fejezet

Helló! Íme a második rész, ha már az elsőt úgy elkapkodtam... Ehh, jól van, na! De megígértettem magammal, hogy minimum három és maximum hat oldalas fejezeteket írok, úgyhogy csak semmi panasz! :-))


    Halk zizegést hallottam, mintha fújt volna a szél. A fejem fájt, a fülem zúgott, az arcom égett. De semmit sem láttam.
   Ki akartam nyitni a szemeimet, hogy beazonosítsam, pontosan hol vagyok, ám mivel ez nem igazán sikerült, inkább mozogni próbáltam. Behajlítottam a karom - úgy tűnik, ez még megy.
  Ebben a pillanatban azonnal az agyamba villant száz meg száz kép, minden egyes minutum, ami az ájulásom előtt nem sokkal történt: valaki hozzám szólt, aztán megfordított és magához rántott... behúzott egyet, majd gyomorszájba rúgott… ellökött... még láttam az arcát a földről. Homály volt, de szőke haja, s jellegzetes szemei feltűntek. Elvigyorodott, gusztustalanul, ahogy szokott.
    Ő lenne?
    Kris...?
    Még inkább sajogni kezdett a fejem, ahogy villámgyorsan leperegtek előttem az események. Meg fogok halni? Máris?
    Felnyögtem, ahogy próbáltam megfordulni. Végre rájöttem, hogy a hasamon feküdtem, s a szám tele volt homokkal. A nyelvemet is elharaptam, az arcom egyik fele elzsibbadt és úgy tűnt, a szemeimbe is került egy kis homok. Annyira fájt mindenem; azt hittem, képtelen leszek megfordulni. Vagy sajgott, vagy zsibbadt az összes létező tagom, már el sem tudtam dönteni, mimet mozdítom.
   A francba már! nyisd ki a szemed, LuHan!
  Éreztem, hogy valaki átkarolja a derekam, s lassan felültet. Megroppant a hátam, mire ő megsimogatta kicsit a fájó pontot. Testének melegétől jólesően megborzongtam, miközben próbáltam ránézni a segítőmre.
   Hová lett Kris? Ki ez?
   Lesimogatta arcomról a homokot, két ujját a szemhéjaimon is végighúzta. Tudtam, hogy arca közel van az enyémhez, éreztem forró leheletét. Ismét ki akartam nyitni a szemeimet, félig sikerült is, de még így is alig láttam az apró szemcséktől, amik belekerültek. Szaporán pislogni kezdtem, hátha az segít, viszont csak a könnyeim indultak meg, amiktől még kevésbé sem javult a látásom.
 - Fenébe... - morogtam, és az egyik kezemmel igyekeztem szemeimből kidörzsölni a homokot. De mintha a karjaim ólomból lennének. Egyszerűen alig bírtam őket felemelni.
 - Fáj valamid? - Nehezen jutott el a tudatomig a kérdés. Szinte suttogott, annyira halkan beszélt, ám hangja így mély volt.
    Milyen lehet, amikor normális hangerőn szólal meg? Kicsit rekedtnek is tűnt, torznak, mintha maszk lenne rajta. Takarná az arcát?
 - A testemen kívül? Más nem...
 - Akkor van valamid, amid nem fáj? Szédülsz?
 - Az nem kifejezés... Ki vagy te?
      Az én hangom is rekedt volt, baromira szédültem, mindenem fájt, nem láttam az égvilágon semmit, de tudni akartam ki ő. És hogy hová lett Kris? Meg a másik kettő... már ha jól emlékszem, volt ott még két valaki. Vagy csak képzeltem...? Egyáltalán miért támadtak meg? És ki a megmentőm? Miért mentett meg? Egyedül? Három ellen?
     Istenem, de rohadtul fáj a fejem...
 - Mindegy. Teljesen mindegy.
 - De én tudni szeretném... - Leengedtem a kezemet, majd kidörzsölt szemekkel, hunyorogva pillantottam rá.
    Már egészen jól láttam, csak a könnyeim miatt volt kissé homályos a kép, ám így is kivehető volt az arca a szürkületben: két hatalmas, csillogó barna szem nézett az enyéimbe, olyan kedvességgel és gyengédséggel, hogy ha nem lettem volna ilyen állapotban, nem hiszem el, hogy jól látok. Annyira aranyos volt... kiskutya szemek felnőttes csillogással, gyermekies ártatlansággal, elképesztő nyugalommal. Gyönyörű volt, ahogy megvilágította őket a holdfény, és bár alig tudtam nyitva tartani a saját szemeim, az övéit reggelig elnéztem volna.
     Elkapta rólam a tekintetét, én pedig csak ekkor figyeltem fel még valamire: maszkot hord. Mind a haját, mind az arcát takarta, csupán szemeinek volt egy csík kivágva. Mint egy nindzsa...
    Nindzsa? Ez nem a huszonegyedik század? Hol vannak ilyenkor már nindzsák?
 - Nem kell tudnod.
 - Miért... miért mentettél meg?
 - Ha félsz, én itt vagyok. Csak ez számít - hangja most már suttogássá változott, titokzatossá; annyira, hogy egész beleborzongtam. A kérdések egyre csak sokasodtak a fejemben: "Ha félsz, én itt vagyok." - Mik ezek a szavak? Ki ő? Miért van maszkban? Miért gondolkodik ilyesmin?!
      Hirtelen közelebb hajolt, egészen nyakamig.
 - Csak tudd! Ha félsz... Én itt vagyok... bármikor...
    Ismét elsötétült előttem minden.

 - J-Jongin? - kérdeztem, amikor újra felébredtem. Láttam magam körül az ismerős, halvány narancssárga falakat, az ágy mellett az íróasztalomat és felém közeledő szobatársamat is. Már nem fájtak annyira a tagjaim, normálisan láttam, s bár nem mertem egy hosszabb gondolatmenetet levezetni, sejtettem, hogy már az is könnyebb lenne.
    Körbepillantottam. Ez a szoba valahogy mindig nyugtató hatással volt rám. Az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, miért, de valahányszor beléptem ide, minden létező haragom elszállt, eltűntek a rossz gondolatok. Mintha csak a fal elszívná az ártó energiákat.
 Oké, a fejem még mindig sajog...
 - Aham, én vagyok. Jobban vagy?
 - Azt hiszem... Nem tudom. Igen. - Leült mellém az ágyra, s fejcsóválva pislogott rám.
 - Nem az volt, hogy KyungSoo-nál vacsorázol? Valami szakadt gyerek hozott haza! Ki vert össze?
     Basszus! A megmentőm? Kris? A másik három? KyungSoo?
     Csak most ugrott be minden, hogy mi is történt.
     Hazahozott? Hová tűnt? Jongin látta? Talán levette a maszkját? KyungSoo-nak szólt már? Jézusom, ahogy őt ismerem, legalább százszor hívott már...
 - Te... hogy nézett ki, aki idehozott?
 - Hát... nem láttam belőle sokat, mert maszkja volt. Városi nindzsa...  - elhúzta a száját, majd  hirtelen felállt. Komoly tekintettel méregetett, az a tipikus Jongin mosolya sem volt már az arcán. Meg a tipikus Jongin flegmaság sem. Tényleg aggódóan nézett végig rajtam újra és újra, amit nem tudtam mire vélni.
    Az az igazság, hogy szobatársam érettebb, emberibb oldalát még nem igazán láthattam. Oké, osztálytársak és barátok is vagyunk egy ideje, arról nem is beszélve, hogy még a szobánk is közös, én mégis lemaradtam a hülyülős Kai-nál, az olykor flegma, de igazából meglepően értelmes és megértő tinédzsernél, aki bár érettebb a társainál, - többek közt nálam is - azonban mindent poénnak vesz. Bármiről van szó. Hát ezúttal nem sikerült...
    Annyira komolyan nézett a szemeimbe, hogy kezdtem megijedni. Talán haragszik rám még valamiért? Nem hiszem el, hogy ő, pont ő ennyire aggódna értem. A barátom meg minden... de Jongin nem olyan. Tudom, hogy nem. Amúgy is csak KyungSoo-tól tűröm el az anyáskodást...
-  Azt mondta, ne vigyelek orvoshoz. Semmi komoly, még zúzódásod sincs. Azért szerintem kihívom, hogy vizsgáljon meg.
 - Ne!
    Lendületesen felültem az ágyamban, de szinte azonnal meg is bántam: úgy megsajdult a fejem, hogy kedvem lett volna visszaájulni. Ó, LuHan, mennyire hülye vagy! Egyszer maradnál a seggeden normálisan! Aish!
 - Miért ne?
 - Ha ő azt mondta, biztos semmi bajom! Tudom... szóval... inkább hívd fel KyungSoo-t, hogy semmi bajom. Légyszi... - morogtam zavartan, ahogy Jongin arcára néztem.
    Értetlen volt, amin nem is csodálkozom. Én is ilyen lettem volna a helyében és igazából én sem értettem magam. Ha mégis valami bajom van? Csak azért, mert valami maskarás emberke azt mondta, hogy jól vagyok, még nem biztos, hogy így is van. Vagy de?
    Így van. Tudom, hogy így. Semmi bajom. Hiszen, ha az lenne... Azt mondta, ha baj van, akkor ő itt lesz. Nincs itt.
     Hülye vagy, LuHan... rettentő hülye... Kai okkal lenne dühös rád. Bolond vagy. Annyira, hogy talán még neki is fáj, nem csak neked.
 - De... Hívom KyungSoo-t. - Azzal sarkon fordult, s a telefonjáért sietett.
    Már nem tűnt annyira ijesztőnek, mint az előbb, az is lehet, hogy csak odaképzeltem. Képzeltem? Mondjuk... egy kiadós verés után még csak nem is lenne meglepő. De minek aggódom én miatta? Ő sohasem mérges, neki mindig jó napja van, ő mindig örül. Most az a lényeg, hogy KyungSoo ne aggódjon, hogy valóban ne legyen zúzódásnál súlyosabb bajom, s hogy valahogy elintézzem a suliba járást. Elvégre, ha nincs komoly sérülésem, akkor mehetek iskolába is, nem? Ha baj lenne, nem érezném magam jobban. Biztos nem. Jól vagyok.
     Visszadőltem az ágyra.
 "Ha félsz... Én itt vagyok..."

When you're scared... I'm here... 1. fejezet

 ( Ö, oké, tudom, kicsit elkapkodtam ezt, de egyszerűen nem tudtam hosszabbra megírni : annyira a második rész van a fejemben, hogy... értitek! Szóval ha valaki erre téved, akkor ne nézze el nekem, mert én se tenném, de ïgérem, a folytatás hosszabb és kevésbé kapkodós lesz!
 Jah, és a helyesírás miatt : tabletről azért nehéz... nincs jelenleg gépem, csak ez a kis táblagép, de igyekszem!
 Jó olvasást! ;) )


 A folyosón ácsorogtunk. KyungSoo a falnak támaszkodott, táskája szíja lecsúszott a válláról, ő pedig hanyagul úgy is hagyta. Én csak álltam melletteegyenesen, a mellettünk elvonuló tömegbe bámulva. Minden fiún ugyanaz a ruha, majd' mindenkinek a frizurája is ugyanolyan : vagy gombafej, vagy szimpla félhosszú haj. Lehetetlen, hogy megtaláljam közöttük...
 - LuHan? Nem lenne jobb, ha inkább négyre jönnél? Már akkor is sötétedik, de hatkor mmár látni sem fogsz... - nézett felém aggódva KyungSoo, mire én csak elmosolyodtam.
 Már vártam ezt. Ismertem már nagyon jól, tudtam, hogy nem akarja majd, hogy én egyedül mászkáljak a sötétben. Ez a fiú olyan, mint egy angyal. Komolyan, jobban vigyáz rám, mint a szüleim bármikor, sokkal több időt is fordít rám... egy kincs. Ha beteg vagyok, rendszeresen meglátogat - noha a szobatársam ilyenkor azért figyel rám - ellenőrzi a leckéimet, segít megírni az esszéket, állandóan aggódik értem és meg nem tudnám számolni, hány tanáccsal látott eddig el, na meg hogy hányszor hívott meg magához vacsorázni. Mert " szeretem nézni, ahogy eszel".

 - Ne aggódj, anyuci, nagyfiú vagyok, tudok harminc percet gyalogolni sötétben is!
 - Menj már! - csapott gyengéden a vállamra, de már ő is mosolygott.
 - Nem hiányzik, hogy még lábatlankodjak neked ott két órát! Kettőt!
 Mutattam egyik kezemmel a számot, s túlságosan is artikulálva ejtettem ki az utolsó szót. Vacsorát főz magunknak, aztán még zavarjam is?
 - Hát, hallod, a haverod tényleg sokáig pakol... konkrétan negyed órája. - terelte el a témát, s mostmár ő is a vonuló embercsordát kezdte pásztázni.
 Jongin mindennap ezt csinálta : az utolsó óránk után mindig pont az ellenkező irányba kellett mennünk, mivel két mérföldnyi távolság volt a szekrényeink között, s abban állapodtunk meg, hogy majd a bejáratnál találkozunk. Mindennap. És mindennap várunk rá, pontosabban, amikor KyungSoo-nak több órája van, csak én várok rá egy negyed órát. Fogalmam sincs, mit csinál, elvileg csak a kabátját, meg esetleg néhány könyvet kell onnan elhoznia.
 - Nem tudom, talán belövi a séróját, vagy ilyesmi. De menj csak,   ha gondolod, én megvárom.
 - Áh, nincs miért sietnem. Tudod, a szüleim szinte sosincsenek otthon, a vacsora meg hatig bőven elkészül. - aranyosan rámmosolygott, úgy, ahogy csak ő tud. Tényleg egy kis angyal...
 Én is elvigyorodtam a gondolatra, hohy milyen lehet ő angyalszárnyakkal, akkor azonban egy ismerős hang zökkentett ki a gondolatmenetemből :
 - Hali, ugye nem késtem sokat? Csak belőttem a sérómat...


 Fél hat előtt nem sokkal indultam el. Tényleg sötét volt már, de ezt " anyu" felvilágosítása nélkül is tudtam. Mondjuk, nem haragszom rá, igazából jó, hogy valaki figyel rám, hiszen a szüleim úgyis Kínában vannak, így csak  KyungSoo az, aki helyettesíti nekem őket. Igaz, most is hiányoznak, ám így egészen más. Eleinte azt sem hittem, hogy barátokra találok, erre itt van nekem KyungSoo és Jongin. Azt hittem, szörnyű lesz a költözés, noha minden álmom az volt, hogy itt tanulhassak, de nem. Kínában nem voltak ilyen barátaim.
 Halkan neszezett a cipőm a betonon. Ütemes volt a dobogás, s ahogy erre figyeltem, ki is zártam a külvilágot. Elbambultam... Csak elsuhantam a fák mellett, néhol felbukkant egy- két ember az utcán, de vidéken vagyunk, ráadásul sötét van. Nem csatangol senki az utcákon, csak a hozzám hasonló elvetemültek.
 Elhaladt mellettem két nevetgélő lány, később egy apuka a gyerekével, aztán senki. Csak a fák halk susogását hallhattam, s a talpam alatt csikorgó kavicsok hangját, mikor már vége volt a járdának. Föld út következik. Mégegyszer ennyi idő és ott vagyok.
 Felpillantottam az egyik lámpára, ami az út mellett állt, alig pislákolt már a fénye. Tőle körülbelül harminc méterre lehetett a következő, de ahogy elnéztem, az sem bírja már sokáig.
 Felsóhajtottam, aztán számolni kezdtem a lépéseimet. Így gyorsabban megy az idő... egy, kettő, három, négy... lassan már a fejemmel is bólogatni kezdtem az ütemre : öt, hat, hét, nyolc...
  Aztán, mintha a lépéseim megsokszorozódtak volna, egyre több dobbanást hallottam, s egyre gyorsabban. Egyre hangosabban, egyre közelebbről...
 - LuHan! Fordulj meg, hadd verjem be azt a ronda pofádat!
 És ekkor egy ütést éreztem a fejemen... utoljára még láttam a lámpák pislákoló fényét.
 Vajon mi lesz a vacsora...?

 When you're scared... I'm here... ( prológus )

  " He félsz... Én itt vagyok..." - suttogja LuHan fülébe a megmentője.

 Aztán elmegy...

 Arcát maszk takarja, a hangja is eltorzul emiatt, csupán az a két szem csillan meg a sötétben. Ki lehet ő? Miért menti meg... minden alkalommal?! 

 " Ha félsz... Én itt vagyok..." - mik ezek a szavak? Mitől kell félnie? Kitől?

 A fiú gondolataiba újra és újra az idegen szavai férkőznek és az az ismerős szempár, amit éppen csak egy pillanatra láthatott, mielőtt védelmezője eltűnt volna. Ismeri. Tudja, hogy mindig a közelében van, hiszen ismeri.

 Annyi ember lehet... ki az? Miért rejtegeti az arcát? Mi értelme van ennek az egésznek?

 Nem is. A probléma inkább ott kezdődik, hogy miért támadták meg őt? Mit tett, hogy folyamatosan a sarkában vannak?

 " Ha félsz... Én itt vagyok..."

 Talán a szobatársa? A legjobb barátja? SeHun, akit utál, s aki őt is gyűlöli?

 Mindenki esélyes a suliból, de ki is vannak zárva... amikor már rábizonyítaná valakire, az mindig tesz valamit, ami miatt lehetetlenné válik, hogy ő legyen. Bárki lehet, de mégis senki.

 Talán mégsem ismeri? Akkor miért mentené meg őt?

 Kezd minden LuHan ellen dolgozni, egyre kevésbé képes bízni a barátjában annak vallomása után, a szobatársa is mindenben ellene van, és végül már csak a megmentőjében hisz, hogy ő az, aki igazán szereti őt.

 Mígnem...