( Hát íme a második rész!
Lesz LuHan pov is majd, csak sokkal kevesebb, de elengedhetetlen a történetben. Azt hiszem, kicsit helyenként elsiettem ezt a fejezetet, azt pedig ennél a történetnél is szeretném közölni előre: TABLETRŐL ÍROK, de egyébként szinte hibátlan a helyesírásom. Hibák tényleg azért vannak, mert nem számítógépről írom a szöveget, úgyhogy ezért már most szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől.
És ismét kevés párbeszéd... :"D nem lesz mindig ilyen, sőt, szinte egyáltalán nem, de ezt így kellett megcsinálnom.
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!
Jó olvasást! =D )
Tao pov:
Arra ébredtem, hogy a szám telement földdel. Ott feküdtem az erdő közepén, a hideg, nedves földön, és hirtelen fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem oda. Tegnap kijöttem sétálni, hazamentem, aztán... nem, nem mentem haza. Itt a probléma. Nem mentem én sehova. Elájultam, vagy nem tudom, mi lehetett, de annyi biztos, hogy el sem indultam a lakásom felé. Csak... csak úgy elfeküdtem itt és aludtam, mert miért ne? Gondoltam - úgyis rég jártam már itt - kicsit több időt töltök itt a fáimmal, meg a bokrokkal, ezért itt ragadtam.
Biztos is...
Nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi lehetett az ájulásom oka. Talán az a hang... "Angyal a nevem..."
Az a fiú... az az angy... ördög! Igen, az ő hangja az utolsó emlékem. "Angyal a nevem ..." Rémlik, hogy követtem, a rózsa, a nyaklánc, a köd... elmenekült, félt... azt hiszem, nem ebben a sorrendben, de valahogy így történhetett az egész. Homályos minden... mint a köd, ami tegnap éjjel leszállt az erdőbe, s most az agyamat lepte el, hogy ne emlékezhessek rá pontosan. Kijöttem ide, sétáltam, aztán megláttam valakit ( vagy valamit ), odamentem valamiért és... itt képszakadás. Látok magam előtt néhány jelenetet, amint rámnéz, ahogy a nyaklánca fényesen világít, ahogy a rózsaszirmokat tépkedi, de semmi más. Beszéltünk egyáltalán? Történt valami? Tudom, hogy elrohant. Miért? Tettem valamit ellene...? Miért félt? Mondták már, mennyire ijesztő tudok lenni, na de ennyire? Így megijedt volna tőlem?
Áh... úgysem emlékszem pontosan minden részletre - akkor meg mit idegeskedek? Tettek valamit az italomba, amitől így viselkedtem, mást nem tudok elképzelni. Angyalok, ördögök? Nem, ilyenek nem léteznek, egészen biztosan képzelődtem, tényleg rakhattak valamiféle drogot a... a vizembe. A vizembe, amit mégcsak nem is a csapból öntöttem magamnak, hanem megvettem az ásványvizet. Azokban meg legfeljebb baktérium lehetett, amitől nem képzelődnöm, inkább meghalnom kellene.
Úristen... akkor mi történt?!
Végül csak megráztam a fejem, felálltam, s miután sikerült nagyjából levakarnom magamról a sarat, elindultam hazafelé. Az első napom ebben a kicsiny városkában... a munkám miatt kénytelen voltam ideköltözni, ide, ahol gyermekkoromban annyit játszottam. Minden hónapban kétszer eljöttünk ide a szüleimmel, mert itt éltek a nagyszüleim, itt, az isten háta mögött. Kisebb erdő vette körül a települést, az az erdő, ahol ma reggel ébredtem. Sosem felejtem el, mennyit jártunk erre papával... az öreg minden alkalommal kisétált velem, elbaktattunk a kis patakig, s vissza. Mama mindig pörölt ezért papával, nem szerette, hogy itt vagyunk... de én imádtam, mindennél jobban. Van valami varázsa ennek a helynek, egyszerűen nem lehet utálni: beszélgetni, ebédelni a hatalmas fák árnyékában, fürödni a patakban vagy éppen csak a kisebb-nagyobb szikláin ácsorogni fantasztikus érzés. Olyan nyugalom és csend ural mindent, ami tökéletes ellentéte a rohanó városi élet zajának, talán ez is a legjobb benne. Nem kell sietni sehová, nem hallom az autók, a vonatok hangját, csak a lombok susogását és a víz csobogását. Ez a nekem való.
Éppen ezért rettentően örültem, hogy ide kell jönnöm. Persze, a költözés nem kis munkával - na meg pénzszórással - járt, viszont legalább nem albérletben lakom: a nagyszüleim régi házában. Ahogy először beléptem oda, szinte még hallottam, amint papa az újságot lapozza, ahogy mama kinyitja a sütőt... egy pillanatra minden emlékem megelevenedett, hiába már pár éve annak, hogy mindketten meghaltak. Valahogy... mindig érzem a jelenlétüket, de megnyugtat, nem pedig felkavar, mint ahogy azt kellene. Nem... biztonság van abban a lakásban, olyan felbecsülhetetlen értékű nyugalom, hogy kár is lenne ezt itthagyni.
Új munkatársak, főnökök, ismerősök... mégis valami a régi marad.
Ilyen gondolatokkal kotorásztam a táskámban a lakáskulcsot keresve. Ott álltam már a tornácon, a zárt ajtó előtt. Régi faajtó, megkopott, zöld festéssel... még mama varrta rá a függönyt. Ő mindig varrt vagy sütött, néha esetleg elvette papától az újságot, hogy ne azt olvassa egész nap. Ó igen, mama... ritka jólelkű nő volt, olyan, aki az őrületbe kergeti a férfiakat a folyamatos pörgésével és magas hangjával, aki imádja nézni, ahogy más eszik, s addig töm, amíg rosszul nem leszek a mézédes süteményeitől. Nem is csodálom, hogy papa ha nem olvasott, akkor előle menekült.
Elmosolyodtam, ahogy újabb emlékek töltötték meg minden gondolatomat, el is felejtettem a kulcsot keresgélni közben.
Hallottam, hogy az egyik szomszédom a kertben bóklászik, valószínűleg észre sem véve engem. Tényleg... a másik szomszédommal még nem is találkoztam. Tegnap, amikor megérkeztem, ő nem tartózkodott itthon - azt mondják róla, bogaras a fiatalember, de annyira, hogy nyár közepén is kesztyűben, pulcsiban ül otthon egész nap vagy fest a kertben.
Ezen én is kissé meglepődtem, bár azt hiszem, ez a vénasszonyok pletykája... ki tudja? Lehet, hogy egyszer látták őt túl melegen öltözve, s azóta ezt mondják. El tudom képzelni róluk... kifogtam a legfantasztikusabb öregasszonyt szomszédomnak: képes nekem elmesélni az egész életét, aztán kezdi előröl. Mégiscsak van átka ennek a helynek...
Fejemet csóválva vettem ki végre a táskámból a kulcsot, s már nyitottam is volna az ajtót, akkor azonban észrevettem valamit. Vagyis... valakit.
Felpillantottam, egyenesen a még ismeretlen szomszédom kertje felé. Egy széket láttam, benne egy huszonéves fiút, kezében rajztáblát, ecseteket. És valóban... fehér kesztyűt hordott, magas nyakú, kötött, szintén fehér pulóvert, hosszú nadrággal és sportcipővel.
Beteg ez az ember...?
Arcát is figyelni kezdtem. Szép, hatalmas barna szemeinek csillogása még ilyen távolról is tisztán látható volt, arcának finom, lányos vonásai csodálkozásra késztettek: ez... ez biztosan férfi? Vagy félreértettem volna az öregasszony szavait...? Mert... cseppet sem hasonlít férfira, sőt, határozottan kislány. Olyan... olyan kis barbie babás, fehér bőrű, vékonyka lány, aki házifeladat gyanánt festeget valamit a szülei kertjében, nehogy másnap a tanító néni megharagudjon rá.
Oh, igen... hatással van rám ez a környék. Csak ilyen marhaságokra tudok gondolni...!
Félmosollyal az arcomon arra gondoltam, talán meg kéne ismerkednünk, elvégre egymás mellett fogunk élni. Lehet, ha megszólal majd, a hangja is vékony és magas lesz, mint egy nőnek? Érdekes lehet egy ilyen emberrel: ki tudja? Talán minden reggel órákig igazítja a sminkjét, hetente fodrászhoz jár, bőrápoló krémekre költi minden pénzét, s a házban szoknyában, topban járkál...
Nem. Hülye vagyok. Csak nem túl férfias külsejű, ennyi.
Felpillantott rám.
A tekintetünk találkozott, a kezében megállt az ecset. Pont úgy, ahogy az én szívem is megállt egy másodpercre...
Őzike, érdeklődő szemek, fehér bőr, lányos vonások, vékony test... és mégvalami: a nyaklánc.
Azonnal beugrott, mi történt tegnap éjjel, újra láttam magam előtt angyalom arcát, a fénylő testét, s még vakítóbb nyakékét. Egy kis ezüst pillangó... bár ilyen távolságból nem láthattam tisztán, de biztos voltam benne, hogy ugyanazt az ékszert viseli.
A kulcs abban a pillanatban visszapottyant a kezemből a táskámba, lábiam pedig maguktól indultak a szomszéd ház felé. Bolond vénasszonyok... furcsa? Mi a furcsa ebben az "emberben"? Hisz... nem is ember...!
Megálltam a kerítés előtt, tekintetemet egy pillanatra sem levéve a fiúról. Láttam rajta az ijedtséget és a tehetetlenséget, valahol mintha értetlenség is csillogott volna hatalmas szemeiben. Olyan... olyan emberinek tűnt most, de egyben angyalinak? Ördöginek? Valami megmagyarázhatatlan dolog ez, nem tudom, hogyan írhatnám le. A teste teljesen olyan, mint egy átlagos halandóé, a tekintetében van valami, amit képtelem vagyok definiálni. Furcsa, ismeretlen ragyogás, talán tudás... a pillantása nem volt annyira ártatlan, tehetetlen, mint ahogy azt elsőre gondoltam róla: lányos, gyenge kisfiúnak tűnik, azonban a szemeiben ott volt az ész, a bátorság, a határozottság - holott tudom, most fél. Látom az arcán.
Nem értem...
- Ön lenne az új szomszéd? Örülök, hogy látom! - szólalt meg végül, mikor már megelégelte a szobrozásomat a kapuja előtt. Lassú, nyugodt léptekkel kezdett közeledni felém, arcáról eltűntek az érzelmek. Kinyitotta a kaput, s meghajolt - LuHan vagyok.
- Huang ZiTao - én is meghajoltam, hogy ne legyek tiszteletlen, de legszívesebben azonnal kérdőre vontam volna. Igen... csak volt ezzel egy kis probléma: miért lenne már nekem ehhez jogom? Mégis hogy gondolom azt, hogy letámadom azzal, láttam tegnap este az erdőben "természetfeletti dolgot művelve"? Az lenne belőle, hogy visszaküldene a nagyvárosba, és teljesmértékben igaza lenne. De akkor miért vagyok én egyáltalán itt? Mit fogok most mondani? - Örülök a találkozásnak.
- Nos... mint látja, elfoglalt vagyok, ráadásul hamarosan mennem kell dolgozni, úgyhogy majd még beszélünk!
Illedelmesen megint meghajolt, majd már csukta is volna be kaput, én azonban haboztam. Megállítsam? Kifaggassam? Hagyjam az egészet? Lehet, hogy nem is ő volt? Lehet, hogy csak álmodtam az egészet...? És ha esetleg tényleg vele is találkoztam, akkor meg mit érdekel engem? Semmi közöm nekem ahhoz, hogy mit keresett tegnap ő ott. Nem történt semmi olyasmi, amiért jogom lenne kérdezősködni.
Igazából nem is értettem, mit akarok én tudni. 'Miért' akarom én egyáltalán tudni.
- Várjon! - szóltam utána mégis. A teste egy pillanatra megfeszült, majd erőtt vett magán, és mosolyogva megfordult. - Én... azt hiszem, önnel találkoztam tegnap éjjel az erdőben, igaz?
- Igen. Elég sokan mennek ki oda esténként sétálni a városból.
- Ezt megértem - bólintottam - De azt hiszem, akkor is mondta már a nevét... vagy valami becenév lehetett? Ne haragudjon, nem emlékszem pontosan rá, elismételné? - kérdeztem, s úgy éreztem, nyertem. Erre mit mondhatna?
Azon kaptam magam, hogy kissé elmosolyodtam - mindig ezt csinálom, ha nyert ügyem van, de ezt most tiszteletlenségnek éreztem. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, ekkor azonban hirtelen bevágódott előttem a kapu:
- Menjen szépen vissza a házába - mondta mosolyogva - játssza a hülyét, mint mindenki más. Semmi köze a tegnapihoz, rosszkor volt rosszhelyen, ennyi. Fogadjon meg egy tanácsot! Ha itt akar élni, fogja be a fülét, törődjön a saját dolgával, vagy megbánja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése