Silver Wings 3. Fejezet

 Sziasztok!
 Azért írok, hogy bejelentsem, nem lesz több új rész - se a Silver Wingst, se más történetet nem fogok többé folytatni. Ne haragudjatok, nagyon kiakadtam, hogy senki nem volt képes rájönni például a When you're scared... I'm here... értelmére, senki sem vette észre, mi volt a fici lényege. Komolyan, annyira egyértelműen lejött belőle minden az utolsó részben, nem én rejttem el, magát a történet üzenetét nehéz feldolgozni. De senki... jó, egy huszonkét éves lány rájött, megértette, neki nagyon köszönöm, hogy olvasta és véleményt is mondott - nem a blogon - meg persze néha ötletelt is a sztorival kapcsolatban.
 Szóval arra szeretnék kilyukadni, hogy bár igaz, hetedik éve írok, internetre még semmit sem töltöttem fel eddig, csak ezt a kettőt, amit itt láthattok is, ezért új még ez nekem. Rosszul esett és elszomorított a dolog, ezért úgy döntöttem, aki nem akar gondolkodni, az olvasson más ficiket - tele van az internet jobbnál jobb logikátlan, értelmetlen fanfictionokkel.
 Akit pedig véletlenül még ez a kirohanásom után is érdekelné valamelyik történetem, facebookon vagy e-mailben esetleg elküldhetem a fejezeteket, de A BLOG BEZÁRT!!!
 Nyugodtan mondjátok meg, ha egy szemét bunkó vagyok, amiért ezeket csak úgy leírtam nektek, talán igazatok is van, de kiakadtam, és nem tudtam megállni, hogy nem mondjam meg a magamét. Ezért bocsánatot is kérek. Nem tudom mással magyarázni, mint hogy én voltam a naiv, nem a ti hibátok.
 Facebook: Lena Yoshizawa
 E-mail cím: facebookon megadom, ha érdekel még bárkit

Silver Wings 2. Fejezet

  ( Hát íme a második rész!
 Lesz LuHan pov is majd, csak sokkal kevesebb, de elengedhetetlen a történetben. Azt hiszem, kicsit helyenként elsiettem ezt a fejezetet, azt pedig ennél a történetnél is szeretném közölni előre: TABLETRŐL ÍROK, de egyébként szinte hibátlan a helyesírásom. Hibák tényleg azért vannak, mert nem számítógépről írom a szöveget, úgyhogy ezért már most szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől.
 És ismét kevés párbeszéd... :"D nem lesz mindig ilyen, sőt, szinte egyáltalán nem, de ezt így kellett megcsinálnom.
 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!
 Jó olvasást! =D )




Tao pov:

 Arra ébredtem, hogy a szám telement földdel. Ott feküdtem az erdő közepén, a hideg, nedves földön, és hirtelen fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem oda. Tegnap kijöttem sétálni, hazamentem, aztán... nem, nem mentem haza. Itt a probléma. Nem mentem én sehova. Elájultam, vagy nem tudom, mi lehetett, de annyi biztos, hogy el sem indultam a lakásom felé. Csak... csak úgy elfeküdtem itt és aludtam, mert miért ne? Gondoltam - úgyis rég jártam már itt - kicsit több időt töltök itt a fáimmal, meg a bokrokkal, ezért itt ragadtam.
 Biztos is...
 Nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi lehetett az ájulásom oka. Talán az a hang... "Angyal a nevem..."
 Az a fiú... az az angy... ördög! Igen, az ő hangja az utolsó emlékem. "Angyal a nevem ..." Rémlik, hogy követtem, a rózsa, a nyaklánc, a köd... elmenekült, félt... azt hiszem, nem ebben a sorrendben, de valahogy így történhetett az egész. Homályos minden... mint a köd, ami tegnap éjjel leszállt az erdőbe, s most az agyamat lepte el, hogy ne emlékezhessek rá pontosan. Kijöttem ide, sétáltam, aztán megláttam valakit ( vagy valamit ), odamentem valamiért és... itt képszakadás. Látok magam előtt néhány jelenetet, amint rámnéz, ahogy a nyaklánca fényesen világít, ahogy a rózsaszirmokat tépkedi, de semmi más. Beszéltünk egyáltalán? Történt valami? Tudom, hogy elrohant. Miért? Tettem valamit ellene...? Miért félt? Mondták már, mennyire ijesztő tudok lenni, na de ennyire? Így megijedt volna tőlem?
 Áh... úgysem emlékszem pontosan minden részletre - akkor meg mit idegeskedek? Tettek valamit az italomba, amitől így viselkedtem, mást nem tudok elképzelni. Angyalok, ördögök? Nem, ilyenek nem léteznek, egészen biztosan képzelődtem, tényleg rakhattak valamiféle drogot a... a vizembe. A vizembe, amit mégcsak nem is a csapból öntöttem magamnak, hanem megvettem az ásványvizet. Azokban meg legfeljebb baktérium lehetett, amitől nem képzelődnöm, inkább meghalnom kellene.
 Úristen... akkor mi történt?!
 Végül csak megráztam a fejem, felálltam, s miután sikerült nagyjából levakarnom magamról a sarat, elindultam hazafelé. Az első napom ebben a kicsiny városkában... a munkám miatt kénytelen voltam ideköltözni, ide, ahol gyermekkoromban annyit játszottam. Minden hónapban kétszer eljöttünk ide a szüleimmel, mert itt éltek a nagyszüleim, itt, az isten háta mögött. Kisebb erdő vette körül a települést, az az erdő, ahol ma reggel ébredtem. Sosem felejtem el, mennyit jártunk erre papával... az öreg minden alkalommal kisétált velem, elbaktattunk a kis patakig, s vissza. Mama mindig pörölt ezért papával, nem szerette, hogy itt vagyunk... de én imádtam, mindennél jobban. Van valami varázsa ennek a helynek, egyszerűen nem lehet utálni: beszélgetni, ebédelni a hatalmas fák árnyékában, fürödni a patakban vagy éppen csak a kisebb-nagyobb szikláin ácsorogni fantasztikus érzés. Olyan nyugalom és csend ural mindent, ami tökéletes ellentéte a rohanó városi élet zajának, talán ez is a legjobb benne. Nem kell sietni sehová, nem hallom az autók, a vonatok hangját, csak a lombok susogását és a víz csobogását. Ez a nekem való.
 Éppen ezért rettentően örültem, hogy ide kell jönnöm. Persze, a költözés nem kis munkával - na meg pénzszórással - járt, viszont legalább nem albérletben lakom: a nagyszüleim régi házában. Ahogy először beléptem oda, szinte még hallottam, amint papa az újságot lapozza, ahogy mama kinyitja a sütőt... egy pillanatra minden emlékem megelevenedett, hiába már pár éve annak, hogy mindketten meghaltak. Valahogy... mindig érzem a jelenlétüket, de megnyugtat, nem pedig felkavar, mint ahogy azt kellene. Nem... biztonság van abban a lakásban, olyan felbecsülhetetlen értékű nyugalom, hogy kár is lenne ezt itthagyni.
 Új munkatársak, főnökök, ismerősök... mégis valami a régi marad.
 Ilyen gondolatokkal kotorásztam a táskámban a lakáskulcsot keresve. Ott álltam már a tornácon, a zárt ajtó előtt. Régi faajtó, megkopott, zöld festéssel... még mama varrta rá a függönyt. Ő mindig varrt vagy sütött, néha esetleg elvette papától az újságot, hogy ne azt olvassa egész nap. Ó igen, mama... ritka jólelkű nő volt, olyan, aki az őrületbe kergeti a férfiakat a folyamatos pörgésével és magas hangjával, aki imádja nézni, ahogy más eszik, s addig töm, amíg rosszul nem leszek a mézédes süteményeitől. Nem is csodálom, hogy papa ha nem olvasott, akkor előle menekült.
 Elmosolyodtam, ahogy újabb emlékek töltötték meg minden gondolatomat, el is felejtettem a kulcsot keresgélni közben.
 Hallottam, hogy az egyik szomszédom a kertben bóklászik, valószínűleg észre sem véve engem. Tényleg... a másik szomszédommal még nem is találkoztam. Tegnap, amikor megérkeztem, ő nem tartózkodott itthon - azt mondják róla, bogaras a fiatalember, de annyira, hogy nyár közepén is kesztyűben, pulcsiban ül otthon egész nap vagy fest a kertben.
 Ezen én is kissé meglepődtem, bár azt hiszem, ez a vénasszonyok pletykája... ki tudja? Lehet, hogy egyszer látták őt túl melegen öltözve, s azóta ezt mondják. El tudom képzelni róluk... kifogtam a legfantasztikusabb öregasszonyt szomszédomnak: képes nekem elmesélni az egész életét, aztán kezdi előröl. Mégiscsak van átka ennek a helynek...
 Fejemet csóválva vettem ki végre a táskámból a kulcsot, s már nyitottam is volna az ajtót, akkor azonban észrevettem valamit. Vagyis... valakit.
 Felpillantottam, egyenesen a még ismeretlen szomszédom kertje felé. Egy széket láttam, benne egy huszonéves fiút, kezében rajztáblát, ecseteket. És valóban... fehér kesztyűt hordott, magas nyakú, kötött, szintén fehér pulóvert, hosszú nadrággal és sportcipővel.
 Beteg ez az ember...?
 Arcát is figyelni kezdtem. Szép, hatalmas barna szemeinek csillogása még ilyen távolról is tisztán látható volt, arcának finom, lányos vonásai csodálkozásra késztettek: ez... ez biztosan férfi? Vagy félreértettem volna az öregasszony szavait...? Mert... cseppet sem hasonlít férfira, sőt, határozottan kislány. Olyan... olyan kis barbie babás, fehér bőrű, vékonyka lány, aki házifeladat gyanánt festeget valamit a szülei kertjében, nehogy másnap a tanító néni megharagudjon rá.
 Oh, igen... hatással van rám ez a környék. Csak ilyen marhaságokra tudok gondolni...!
 Félmosollyal az arcomon arra gondoltam, talán meg kéne ismerkednünk, elvégre egymás mellett fogunk élni. Lehet, ha megszólal majd, a hangja is vékony és magas lesz, mint egy nőnek? Érdekes lehet egy ilyen emberrel: ki tudja? Talán minden reggel órákig igazítja a sminkjét, hetente fodrászhoz jár, bőrápoló krémekre költi minden pénzét, s a házban szoknyában, topban járkál...
 Nem. Hülye vagyok. Csak nem túl férfias külsejű, ennyi.
 Felpillantott rám.
 A tekintetünk találkozott, a kezében megállt az ecset. Pont úgy, ahogy az én szívem is megállt egy másodpercre...
 Őzike, érdeklődő szemek, fehér bőr, lányos vonások, vékony test... és mégvalami: a nyaklánc.
 Azonnal beugrott, mi történt tegnap éjjel, újra láttam magam előtt angyalom arcát, a fénylő testét, s még vakítóbb nyakékét. Egy kis ezüst pillangó... bár ilyen távolságból nem láthattam tisztán, de biztos voltam benne, hogy ugyanazt az ékszert viseli.
 A kulcs abban a pillanatban visszapottyant a kezemből a táskámba, lábiam pedig maguktól indultak a szomszéd ház felé. Bolond vénasszonyok... furcsa? Mi a furcsa ebben az "emberben"? Hisz... nem is ember...!
 Megálltam a kerítés előtt, tekintetemet egy pillanatra sem levéve a fiúról. Láttam rajta az ijedtséget és a tehetetlenséget, valahol mintha értetlenség is csillogott volna hatalmas szemeiben. Olyan... olyan emberinek tűnt most, de egyben angyalinak? Ördöginek? Valami megmagyarázhatatlan dolog ez, nem tudom, hogyan írhatnám le. A teste teljesen olyan, mint egy átlagos halandóé, a tekintetében van valami, amit képtelem vagyok definiálni. Furcsa, ismeretlen ragyogás, talán tudás... a pillantása nem volt annyira ártatlan, tehetetlen, mint ahogy azt elsőre gondoltam róla: lányos, gyenge kisfiúnak tűnik, azonban a szemeiben ott volt az ész, a bátorság, a határozottság - holott tudom, most fél. Látom az arcán.
 Nem értem...
 - Ön lenne az új szomszéd? Örülök, hogy látom! - szólalt meg végül, mikor már megelégelte a szobrozásomat a kapuja előtt. Lassú, nyugodt léptekkel kezdett közeledni felém, arcáról eltűntek az érzelmek. Kinyitotta a kaput, s meghajolt - LuHan vagyok.
 - Huang ZiTao - én is meghajoltam, hogy ne legyek tiszteletlen, de legszívesebben azonnal kérdőre vontam volna. Igen... csak volt ezzel egy kis probléma: miért lenne már nekem ehhez jogom? Mégis hogy gondolom azt, hogy letámadom azzal, láttam tegnap este az erdőben "természetfeletti dolgot művelve"? Az lenne belőle, hogy visszaküldene a nagyvárosba, és teljesmértékben igaza lenne. De akkor miért vagyok én egyáltalán itt? Mit fogok most mondani? - Örülök a találkozásnak.
 - Nos... mint látja, elfoglalt vagyok, ráadásul hamarosan mennem kell dolgozni, úgyhogy majd még beszélünk!
 Illedelmesen megint meghajolt, majd már csukta is volna be kaput, én azonban haboztam. Megállítsam? Kifaggassam? Hagyjam az egészet? Lehet, hogy nem is ő volt? Lehet, hogy csak álmodtam az egészet...? És ha esetleg tényleg vele is találkoztam, akkor meg mit érdekel engem? Semmi közöm nekem ahhoz, hogy mit keresett tegnap ő ott. Nem történt semmi olyasmi, amiért jogom lenne kérdezősködni.
 Igazából nem is értettem, mit akarok én tudni. 'Miért' akarom én egyáltalán tudni.
 - Várjon! - szóltam utána mégis. A teste egy pillanatra megfeszült, majd erőtt vett magán, és mosolyogva megfordult. - Én... azt hiszem, önnel találkoztam tegnap éjjel az erdőben, igaz?
 - Igen. Elég sokan mennek ki oda esténként sétálni a városból.
 - Ezt megértem - bólintottam - De azt hiszem, akkor is mondta már a nevét... vagy valami becenév lehetett? Ne haragudjon, nem emlékszem pontosan rá, elismételné? - kérdeztem, s úgy éreztem, nyertem. Erre mit mondhatna?
 Azon kaptam magam, hogy kissé elmosolyodtam - mindig ezt csinálom, ha nyert ügyem van, de ezt most tiszteletlenségnek éreztem. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, ekkor azonban hirtelen bevágódott előttem a kapu:
 - Menjen szépen vissza a házába - mondta mosolyogva - játssza a hülyét, mint mindenki más. Semmi köze a tegnapihoz, rosszkor volt rosszhelyen, ennyi. Fogadjon meg egy tanácsot! Ha itt akar élni, fogja be a fülét, törődjön a saját dolgával, vagy megbánja!

Silver Wings 1. Fejezet

 ( Hát akkor íme az első fejezet!
 Eredetileg azonnal a kis éjszaka mászkálós kölköm szemszögéből akartam írni a dolgokat, de úgy döntöttem, az erdős jeleneteket majd mindig így, E/3-ban fogom megoldani. Nem tudom, jó ötlet volt-e, mindenesetre így tudtam jól megírni X'D
 Felkészülni! Én az éééletben nem írtam még ilyen nyálas szőrcsomót ilyen giccses tájleírással, párbeszéd kb nulla, úgyhogy komolyan szedje össze magát mindenki, mert a fejezet végére el fognak folyni a szoba falai... xDD
 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, na meg, hogy szerintetek melyik párost választottam. OwO
 Nagy nehezen sikerült eldöntenem, hogy kik legyenek, de ez itt nem derül ki... X'D oké, mielőtt totál elvenném mindenki kedvét...
 Jó olvasást! >< )





 Köd telepedett a vidékre. Nem átláthatatlanul sűrű, a fiú inkább csak egy fehér fátyolhoz tudta volna hasonlítani. Fátyolhoz, mely nem jelentett akadályt a telihold fényének: ezüstben fürdött az erdő, a fák lombjai fakó színbe öltöztek, olyan volt, mint egy festmény. Olyan mű, melyet egy kéz egyetlen, de tökéletes ecsetvonással szürkévé festett, ragyogóvá, mintha nem is valóságos lenne. Álomszerű, túl gyönyörű ahhoz, hogy földi dolog lehessen. Megvilágította a fiú útját, megcsillant a leveleken lévő harmatcseppeken, amik itt-ott megérintették a lábát. Mint a gyémántok - talán most fentről is úgy látszik, hogy csillagok ragyognak ezen az ösvényen?
 Végetért a keskeny ösvény. Ritkásan, de vízcseppekktől fénylő bokrok, magsabb fák állták útját, magsabb volt itt már a fű is. Mintha sűrűbb is lenne a köd - vagy ez csak a fény lenne? Nem tudhatta. Sohasem látta még ilyennek a teliholdat, úgy érezte, ez talán nem is csak a hold világa. Mintha... mintha természetfeletti, csodálatos jelenség lenne, amely ezüstbe vonta az egész tájat, eltakarva az éjszaka sötétje elől ezt a helyet, gyönyörűvé varázsolva mindent körülötte.
 Tovább sétált, el a bokrok mellett, figyelve a leveleken lévő, apró gyémántokat, felnézve a magas fák elérhetetlen lombjaira. Lassan, szinte hangtalanul járt, talán attól félt, elrontja ezt a csodát maga körül. A csodát, ami igazából még meg sem jelent.
 A levegő fülledt volt, s talán csak a képzelete játszott vele, de rózsaillatot érzett: az illattól, a melegtől sűrű levegő megtöltötte a tüdejét, amint lassan beszívta azt, úgy érezte, mintha szirup lenne. Fullasztó, azonban valamiképp mégis édes. Emlékezett rá, hogy vannak rózsabokrok a közelben, de sohasem érezte még, hogy ennyire tömény lenne az illatuk. Mindig elvegyült az erdő jellegzetes szagával, csak nagyon halványan lehetett néhol érzékelni, ritkán tudta elválasztani a környéket uraló más illatoktól. És most mégis... mintha csak ez az egy növény nyílna mindenütt.
 Mikor végre levette szemeit a bokrokról és előre pillantott, hirtelen megtorpant. Már majden elért a kis patakhoz, azonban ekkor meglátott ott valakit: az egyik nagyobb, itt-ott mohás sziklának dőlve állt ott egy fiú. Kezében tartott valamit, amit ő nem láthatott pontosan, de rózsának vélte. Aztán lehullott a virágról egy szirom. Majd még egy, s még egy.
 Az ismeretlen fiú rövid haja is mintha ragyogott volna, bőre hófehérnek látszott, szemei megcsillantak, akárcsak a nyakában lévő nyaklánc. Az utóbbi fénylett a legjobban, szinte vakító kis pont volt az idegen nyakán, ami felülmúlta az eddig látottakat, s kezdett egyre inkább biztossá válni, hogy csak álmodik. De hiszen hogy is lehetne ez valóság?
 Tovább figyelte az ismeretlen fiút, érezte, hogy összeszorul a gyomra... gyönyörű volt. Varázslatos, egyszerűen hihetetlen, s még így, a sötétben is gyönyörűnek találta az idegent. A vékonyka testét, hófehér bőrét, csillagként ragyogó szemeit... egészen megbabonázta a látvány, s tudta, közelebb kell mennie. Ismeretlen érzés volt ez számára, furcsa, de erőszakos, követelőző vágy, hogy megérintse a pataknál álló fiút, valami visszautasíthatatlan erő, ami a testébe költözött, s átvette fölötte az irányítást: a lábai szinte maguktól indultak, halkan, észrevétlenül közeledett a fiú felé.
 Mi ütött belé? Folyamatosan ez a kérdés visszhangzott a fejében, de a józan esze hiába ellenkezett, a teste megállíthatatlanul haladt előre, nem törődve az agya figyelmeztetéseivel. Csak őt látta maga előtt, a holdfényben fürdő alakját, finom ujjait, melyek lassan tépkedték a rózsaszirmokat, hatalmas szemeit, amik olyan békésen meredtek a kezében tartott virágra, hogy a fiú egészen beleborzongott: de hiszen ő ezt nem is láthatja... nincs annyira közel hozzá, hogy ezeket észrevehesse, bármennyire is világos van. Akkor mégis hogy...?
 Görcsbe rándult a gyomra, ahogy az idegen letépett egy újabb szirmot, majd vékony ujjaival simogatni kezdte a selymes felületét, letörölve a kis vízcseppeket róla. Aztán óvatosan a nyakláncához emelte. A fiú látta, amint a kis szirom egy pillanatra felvillan, s az ékszer érintésétől hirtelen eltűnik.
 Nem... ez... ez tényleg nem evilági lény... ő... ő egy... angyal... egy gyönyörű angyal...
 Egész testében megremegett, amikor végre előlépett az utolsó őt elrejtő bokor mögül, s már csak néhány méterre állt az angyalától. Szinte el sem hitte, hogy eddig nem vette őt észre, hiszen biztosan zörgött, miközben közeledett felé, az idegen fiú azonban tényleg nem is sejtette, hogy van itt valaki rajta kívül: úgy tűnt, mintha egyfajta extázisban lenne, amiből csak most ébredt föl, hogy valaki kilépett elé. Felnézett rá, szemei hirtelen rémültséget tükröztek, a rózsafejet is kiejtette a kezéből.
 A fiú óvatosan közelebb lépett az angyala felé, kezeit védekezően maga elé emelte, hogy tudassa a rémült fiúval, nem akarja bántani. Nagyon lassan haladt felé, szinte még ő maga is megijedt attól a halálrarémült arctól, amiről képtelen volt levenni a szemeit. Olyan esetlennek, olyan gyengének tűnt, hogy legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy szorosan átölelje és megnyugtassa azzal, ő mindig itt van neki.
 De mi ez az érzés? Miért akarja megérinteni, miért akar vigyázni rá? Hiszen... hiszen csak most látta először...
 Egészen közel ért hozzá, már csupán néhány centiméter lehetett köztük, amikor megállt. Egy fél fejjel magasabb volt angyalánál, aki hatalmas szemekkel bámult fel rá, fejét kissé hátrabillentette, hogy biztosan fellásson támadója szeméig, akiben ismét ismeretlen érzések kavarogtak. Megérezte a fiú édes illatát, ami megintcsak a rózsára emlékeztette őt, de valahol mintha méz és a tenger is jelen lett volna benne. Látta, hogy közelről is úgy ragyog, mint ahogy távolról azt megfigyelhette, a bőre ugyanolyan fehér, szemei ugyanolyan csillogóak, azonban most a vakítóan fényes nyakláncát is jobban látta: egy kis ezüst pillangó. Tekintete az idegen fiú ajkaira tévedt, melyek enyhén szétnyílva, hivogatóan mutogatták magukat neki, s ahogy azokat a telt, hibátlan párnákat figyelte, érezte, hogy akaratlanul is ráharap a sajátjára. Hogy lehet valaki ilyen... ilyen gyönyörű?
 Lassan leguggolt, közben szemeit továbbra is angyala tekintetébe fúrva, mintha csak attól félne, ha egy pillanatra nem figyel rá, eltűnik előle. Kezébe vette a földön lévő, megcsonkított rózsafejet, majd újra felegyenesedett: felé nyújtotta, s vágyakozva nézte a fiú finom kezét, amint óvakodva elvette tőle a virágot, vigyázva, hogy a bőrük még véletlenül se érhessen össze.
 Akkora bűn lenne őt megérintenie?
 Ismét belenézett a szemeibe, amikből mintha már kezdett volna eltűnni a félelem. Átvette a helyét a könyörgés, amit nem tudott megmagyarázni. Könyörögne? Neki? Miért?
 Aztán azok a gyönyörű szemek újra megteltek rettegéssel, még nagyobbra nyitotta őket félelmében, ahogy a fiú megbabonázva emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcát. Ujjai remegni kezdtek, amint megérezte a testéből áradó melegséget, azonban mielőtt valóban érezhette volna őt, az angyal hihetetlen gyorsasággal elsiklott előle és már el is rohant tőle.
 A fiú szinte még fel sem fogta, mi történt, csak annyit észlelt, hogy eltűnt az a jóleső melegség, a bódító illat elhalványult, a varázslat megtört, s ijedtség kerítette őt hatalmába: mi van, ha elveszíti? Ha nem látja többé?
 Rohanni kezdett az elbűvölő teremtmény után, a pulzusa ugrásszerűen megemelkedett. Csak az járt a fejében, hogy mit csinál, ha elveszíti? Ha nem jön vissza ide többé?
 Hallotta angyalának lépteit, hallására támaszkodva követte őt, mígnem felfedezte a fiú alakját a távolban, ahol egy nagyobb bozótos megállásra kényszerítette. Nem keresett más kiutat, nem próbált meg menekülni, csak lassan megfordult, ismét békés tekintettel figyelve a felé loholó fiút. Azonban ahogy közeledett angyala felé, úgy lett előtte egyre erősebb az ezüstös hold fénye, már szinte csak a fehérséget látta maga körül. Eltűntek a sötét árnyak, lassan a növényzet körvonalai is, minden fényben úszott, az ismeretlen fiú is hamarosan eltűnt előle.
 - Várj meg! - kiáltotta kétségbeesetten, majd a futástól kimerülve megállt, és lehajtott fejjel zihált. Teljes kimerültséget érzett, holott nem ment annyit, hogy ez lehetséges legyen. Vagy mégis? Nem figyelt erre, csak rohant az angyala után... az álma után. Mert most hirtelen úgy érezte, az a csodálatos teremtmény nem más, mint egy szép álom, csak képzelet, amiért hiába küzd, sohasem érheti el. Mégis próbálkozott... - Miért tűnsz el? Nem bántalak... legalább a nevedet mondd meg!
 Reményvesztetten felsóhajtott és összerogyott a rátörő fáradtságtól. Igen, ez most már egész biztosan csak egy álom. Csak azokban érez ilyen kimerültséget, ilyen tehetetlenséget és beletörődést, valóságban nincs ilyesmi. Képtelenség...
 Ekkor azonban hirtelen megszólalt egy lágy, nyugodt hang, amiről akaratlanul is bevillant az agyába egy kép, amint az a csodálatos lény arcát belefekteti az ő tenyerébe, s óriási szemeivel őt figyeli. Kedvesen, szeretettel néz rá egy végtelennek tűnő pillanatig, majd megérinti az arcát simogató kezet: puha, selymes bőre borzongásra készteti a fiút, ismét összeszorul a gyomra, amikor érzi, hogy ujjaik lassan összekulcsolódnak... alig értette meg, mit mondott neki a fiú, hangja visszhangzott a fejében, amitől szédülni kezdett. Selymes, simogató hang... olyan, amelyet az örökkévalóságig tudna hallgatni:
 - Angyal a nevem...




 ( Most aztán félek... TwT na? Hogy tetszett? Eltúloztam? Nagyon nyálas lett? Nagyon vészes a szóismétlés? Túl lányos az "angyalkám"? Hányingerkeltően giccses lett? >< Totál összezavart mindenkit? <3 )