22. Fejezet +18 ( vége )

  ( Hát csak elérkezett a vége... tényleg, szinte el sem tudom hinni. Nagyon kíváncsi vagyok, ki mire számított a történet befejezésével kapcsolatban, megbtudtalak-e lepni titeket, vagy nem? *-*
 Jó olvasást! )






 LuHan pov:

 - Ne félj... - suttogta- Én mindig itt vagyok...
 A szívem a torkomban dobogott, mikor egyik keze óvatosan besiklott a pólóm alá, hihetetlenül ügyes teknikával kezdve simogatni a felsőtestemet. Megremegtem, amint meleg, nagy tenyere a bőrömhöz ért, finoman kimaszírozva minden feszültséget a testemből. Lehellete még mindig a nyakamat cirógatta, néha meg-meg csókolta az említett testrészemet, néha a fülembe harapott... a szívem már úgy zakatolt, ahogy nem hittem volna, hogy lehetséges.
 Mit csinálok én itt...?
 Ajkai hamarosan áttértek az arcomra, megcsókolta a homlokomat, a szemeimet takaró kendőt, majd végre a számra hajolt. Nyelve azonnal átsiklott a számba, szinte levegőt sem volt időm venni, máris megéreztem forró izmát az enyémnek simulni. Lassan, lustán térképezte föl a szám belsejét, halkan belesóhajtva csókunkba, mikor érezte, hogy ellazul a testem. Kicsit felbátorodva beleültetett az ölébe, kezét kivette a pólóm alól.
 Megsimogatta az arcomat, majd elhúzódott. Hallottam a ruhái suhogását, arra gondoltam, biztosan magát vetkőzteti. Ennek reményében ezúttal én nyúltam felé, hogy megérintsem, de mellkasához érve éreztem, hogy nem vett le semmit. Kezem felkúszott forró nyakához, onnét arcára, s ekkor jöttem rá: a maszkját vette le.
 Ő átkarolta a derekamat, arcát belefektette a tenyereimbe. Vakon simítottam végig rajta, finoman érintettem ajkát, orrát, szemeit, s homlokán is végighúztam kezemet, felfedezve, megismerve minden vonását, minden apró szegletét. Sejmes bőrének érintése megbizseregtette a testemet, s azt hiszem, most bíztam meg benne igazán: igazán, teljesen, véglegesen... éreztem, szükségem van az általa nyújtott biztonságra és nyugalomra, az érintésére, a közelségére, rá. Talán... talán egész idáig nem is vágytam másra, nem is kellett más... csak ez. Biztonság, szeretet, béke. Az a három dolog, amiket csak ő képes nekem megadni.
 Tudtam, hogy a szemeimbe néz, miközben én remegve végigsimítottam hüvelykujjaimmal az arcát, s bár nem láthattam őt, éreztem, hogy pillantása találkozott az enyémmel: felvillant előttem egy kép, nem láthattam ugyan arcát, de a ragyogó szemek az emlékezetembe égtek. Nem értettem, hogy lehet ekkora jelentősége egy ilyen tekintetnek... de nem is kellett. Csak...
 ...vigyázzon rám... maradjon velem...
 Kétségbeesetten karoltam át a nyakát, hogy közelebb húzhassan magamhoz. Szorosan magamhoz öleltem, feje a mellkasomnak nyomódott, de nem törődtem vele. Ő megsimogatta az oldalaimat, nyugtató, édes szavakat súgva a fülembe, aztán nyakamat újabb puszikkal látta el.
 Egy óvatos mozdulattal lehúzta rólam a pólómat, gyengéden végig simogatta az egész felsőtestemet, majd ajkaival a kulccsontomat kezdte csókolgatni. Onnét egyre lejjebb haladt, alhasamra külön gondot fordítva, ami folyton remegett érintésétől. Belepuszilt a köldökömbe, mire halkan felsóhajtottam, majd még egyszer, ezzel újabb és újabb hangokat kicsalva belőlem.
 Beletúrtam a hajába, míg ő fenekembe markolva állított térdre maga előtt, hogy testem minden pontját könnyedén elérje. Megsimogatta a combjaimat, aztán lehúzta magáról a felsőt, hogy én is hozzáférjek. Tenyereim megállás nélkül siklottak fel-le szálkás testén, néha öntudatlanul rámarkolva a vállára, vagy kicsit jobban megnyomva azt. Sejmes bőre szinte égette az enyémet, ő a hasamat csókolta, én a nyakát simogatva kényeztettem.
 Keze óvakodva combomról a csípőmre, onnét még előbbre kúszott, finoman kőrözve nadrágom jól látható dudorán. Halkan nyöszörögni kezdtem, de ő nem elégedett meg ennyivel: lehúzta a cipzárt, majd kínzó lassúsággal az alsómat is. Ajkaival belsőcombjaimat járta be, apró puszikat, nyálcsíkokat hagyva rajta, ügyesen kikerülve azt a helyet, ami mindennél jobban vágyott már az érintésére.
 Végül közelebb toltam arcához a csípőmet, s tudtam, hogy elmosolyodik. Megcirógatta a csípőmet, majd végre teljesítette a néma kérésemet: hihetetlenül idegtépően lassú tempóban tűntem el szájában centiről-centire, éreztem, szétrobbanok, ha tovább húzza az időt. Majd nyelve mozogni kezdett, komótos tempóban körbejárva egész hosszomat.
 Nem tudtam már, hogy az élvezettől, vagy a kíntól nyögtem, amikor nyelvét fogai váltották fel, de időt sem hagyott a felismerésre. Elhajolt tőlem, kezeit elvette a testemről, s hallottam, amint a saját nadrágjával bajlódik. Nem telt egy percbe sem, és megéreztem magamban első ujját, ahogy óvakodva kőrözött vele a bejáratomnál. Aztán finoman belém tolta, először csak az első ujjpercéig, majd kicsi, ismerkedtető köröket téve beljebb hatolt.
 Második ujját már nehezebben viseltem - felszisszentem a fájdalomtól, amire ő azonnal megállt.
 Nem sokkal később ujjait férfiassága váltotta fel, lassan, fájdalmasan hatolt belém, minden előkészítés ellenére is. Összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy egyre mélyebbre döfött, majd fájdalmasan felnyögtem, amikor egy határozott mozdulattal tövig löke magát bennem.
 - F-Fáj... - nyöszörögtem, mire ő megcsókolta az arcomat, és simogatni kezdte a hátamat. Kezei bódítóan maszíroztak, behunytam a szemeimet a fájdalomtól és élvezettől egyszerre.
 - El fog múlni. Megígérem neked... - suttogta.
 Mikor kicsit már szoktam méreteit, megmozdultam ölében, jelezve, mozoghat bennem. Értve a célzást megfogta a derekamat, majd először ő kezdett el engem mozgatni addig, amíg fel nem vettem a ritmust, és kőröztem a csípőmmel magamtól is. Kezeit jobban rászorította a derekamra, amikor felgyorsultam, s egyre tempósabban húzódott ki, aztán merült el újra bennem.
 Hátravetettem a fejem az élvezettől, ahogy eltalálta bennem az érzékeny pontokat, egyre gyorsabban mozogtam, hogy minél többször érezhessem őt mélyen magamban.
 Felnyögött, mikor csípőmmel lassan kőrözni kezdtem az ölében, kezeivel közelebb rántott magához, ezzel ha lehet, még mélyebbre nyomva magát bennem. Erre belőlem is felszakadt egy jóleső, elnyújtott nyögés, lábaimat összekulcsoltam a dereka körül. Éreztem, nincs már messze a beteljesülés... a gyönyör kapuja, melyen vele együtt akartam átlépni - csak vele, senki mással. Nem akartam mást, mint az ő karjaiba ernyedni, az ő gyönyörű szemeibe nézni, hallgatni a pihegését, miközben egymást öleljük.
 Felsikkantottam, amikor hirtelen rámarkolt merevedésemre. Azt hiszem, ő is érezhette már, nem sokáig bírjuk már, ezért tempósan maszírozni kezdett. Belekapaszkodtam a nyakába, s aprókat nyögve mozogtam még az eddiginél is gyorsabban.
 Belemarkoltam a vállába, míg ő a combomba karmolt...
 ... felsikoltottam, mikor megint megnyomta a prosztatámat, ő a nyakamba harapott...
 ... ismét magamba fogadtam, mire akaratlanul is rászorított merevedésemre...
 ... a két kéjes kiáltás egyszerre hangzott fel...
 Éreztem, amint forró magja teljesen beterít, s ugyanebben a pillanatban azt is, hogy a hasfalamra élvezek. Lihegve borultam rá, fejemet erőtlenül a vállára fektettem, bágyadtan mosolyogva hallgattam a pihegését. Pár pillanat múlva ledőlt velem az ágyra, betakart minket, s hátulról átkarolt.
 Még éreztem, ahogy leveszi rólam a kendőt, ad egy puszit a nyakamra. Még inkább hozzábújtam, majd teljesen elsötétült előttem minden.
 Mert ő megint elérte, hogy nyugodtan, biztonságban alhassak - ezúttal mellette. Elmosolyodtam a gondolatra még álmomban is: "Ha félsz...Én itt vagyok..."


 Lassan kinyitottam a szemeimet.
 Még talán hét óra sem volt, de a kívételesen napos decemberi reggelen már betűztek a szobámba az első meleg napsugarak. Olyan volt, mintha tavasz lenne: csupán a madarak csicsergése hiányzott, és a redőny az ablakomról. Hát ezért van világos... még csak a redőnyt sem húztam le alvás előtt.
 Elmosolyodtam, noha ezen inkább bosszankodnom kellett volna. Láttam, hogy kint leesett a hó, legalábbis a lakás közelében lévő fa hófehér ágai ezt bizonyították. Tél van... milyen furcsa is ez. Úgy érzem, mintha tavasz lenne - kora tavasz, amikor még hűvösek a reggelek, de már érezni lehet a meleg közeledtét. Békés, kedves, élettel teli tavasz...
 Éreztem, ahogy a mögöttem fekvő keze megmozdul a derekamon. Mosolyom kiszélesedett, s egy lusta mozdulattal felé fordultam, hogy láthassam MinSeok arcát.
 Amint rápillantottam, félig kinyitott szemeim a duplájára tágultak, elégedett mosolyom pedig azonnal lefagyott az arcomról: nem Xiumin feküdt mellettem. Ó, nem ő...
 Egy barna bőrű, kócos hajú, csillogó szemű fiú volt mellettem, barna tincsei rakoncátlanul belelógtak arcába, nagy szemei bánatosan méregettek - ekkor jutott eszembe hirtelen minden olyan emlék, amik már oly régen leleplezték őt. És én egyszer sem vettem észre...
 A maszk az ágyon, hogy mindent tud rólam, hogy mindig előttem ért haza, hogy utálja KyungSoo-t... és mással is utalt erre: "Ígérd meg, hogy bármi is derül ki arról az álruhás idegenről... szeretni fogod. Bármit mond, nem ítéled el. Meg fogod őt érteni! Tett érted eleget... nem is tudod, mennyit." - hát erre gondolt?
 És tudtam. Az elejétől kezdve tudtam, hogy csak neki van esélye, mégis másban hittem. SeHun és Xiumin nem is ismert, KyungSoo soha nem tette volna meg ezt, Kris alapból kizárható. Csak ő maradt. Tudnom kellett volna... mégis, az egyetlen lehetséges személyt teljes mértékben kizártam. Itt volt előttem... végig itt volt.
 Nyeltem egy nagyot, s még mindig meglepődve, teljesen értetlenül néztem a szemeibe: mivel fogja ezt magyarázni? Kell-e egyáltalán nekem bármiféle magyarázat?
 Biztos, hogy hallani akarom...?
 - Jongin... - nyögtem fájdalmasan, mire ő felsóhajtott. Láttam, hogy keresi a szavakat, hogy mindent meg akar magyarázni, de nem tudja megtenni. Próbált valamit kitalálni, szemein látszott a válaszomtól való félelme. Valójában... én is féltem tőle. Nem tudhattam, mit fogok hallani tőle, fogalmam sem volt róla, mit fogok majd tenni.
 - LuHan, én... - egy pillanatra elnézett rólam, de aztán újra összeforrt a tekintetünk - 'Beteg' vagyok, LuHan... én... én skizofrén vagyok.
 - Mi vagy...?
 Eltátottam a számat. Kai... Kai skizofrén?! Hogy az istenbe nem tudtam erről...? Itt él mellettem!
 Idegesen kerestem most már én is a szavakat. Mi az, hogy a lakótársa ilyesmiről nem tud...? De a legjobb barátja, vagyis... "szerelme" vagyok!
 Annyira ki akartam akadni, hogy az már szinte fájt. Ordítani akartam vele, beverni a képét, elhordani a fenébe, kitölteni a mérgem rajta... mégis a torkomra fagyott a szó. Csak tátogtam, olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint eddig soha. Hát ez lett vége... még üvölteni sem tudok azzal, akivel most a legeslegjobban szeretnék - akkor mire vagyok képes?
 - És ez most... melyik éned? - nyögtem ki végül egy nagyot nyelve.
 - Ez a normális... normális Jongin, vagy hogy mondjam. És a "vicces" az egészben az, hogy ez a Jongin rettentően utálta a melegeket, a kezdetektől fogva. És a kezdetektől fogva szerelmes volt beléd... - kínjában halkan felnevetett, s talán még egy kósza könnycseppet is felfedeztem a szemében - Utáltalak téged és KyungSoo-t is. Őt... őt azért is, mert meleg, aztán pedig azért is, mert téged szeret. Ezért gyűlölöm annyira... lecsapott a gyengepontomra. Igazából néhány napja, hogy sikerült kibékülnöm nagyjából a ténnyel, hogy buzi vagyok, s hogy a buzik is emberek. Nagyon nehezen tudtam ezt elfogadni, viszont a másik énem... ő túl toleráns, túl megértő és segítőkész, amilyen én valójában nem vagyok. Őt nem tudtam elnyomni, pedig nagyon szerettem volna. Nagyon sokáig sikerült, ezért nem évek óta követlek mindenhová, csak mostanában. A két énem pont az ellentéte egymásnak... utáltam magam, amiért éjszakánként egy nyálas herceg vagyok, nappal pedig... nappal egyszerűen Jongin. És azt is utáltam, hogy a maszkos herceget szereted, engem pedig nem.
 Itt tartott egy kis szünetet, félénken rámpislogott, én pedig csak letaglózva hallgattam a szöveget. Meleg... skizofrén... az a fiú, akiről azt hittem, ismerem, egy olyan ember, akit valójában senki sem ismer igazán. Talán még ő maga sem tud kiigazodni az "énjein". Holott én évek óta mellette élek, mindenhol vele vagyok, barátok vagyunk, mindent tudunk egymásról. De... hogy szerethet, hogy bízhat bennem, ha pint nekem nem mondta ezeket el? Milyen szerelem az, ahol nem bíznak a másikban?
 Skizofrén... beteg. Beteg, viszont még így is annyival okosabb, mint én, vagy mint bárki más a vele azonos korúak közül. Mi lett volna, ha előbb elárulja? Ugyanez...
 De akkor is, miért kellett eddig húzni, amikor már úgyis teljesen mindegy? Erre semmilyen félelem nem adhatna okot...!
 - Xiuminnal együtt ballagtunk el általánosból, azóta a legjobb barátom. Csak neki beszéltem erről... ezért segített nekem. Kicsit pipa rám, mert lényegébe véve meg kellett tanulnia a személyiségemet, hogy meg tudjon nyugtatni téged, és elterelje rólam a gyanút. Ő ezért nem csókolt meg soha, meg is öltem volna érte mondjuk. - egy újabb keserű mosoly - Nem mertem orvoshoz menni. Nem tudom elfogadni, hogy... én... beteg vagyok, LuHan. Nem vagyok normális. Meg tudod ezt nekem bocsátani? Kutakodtam SeHun után, utánad... hogy veled legyek. A másik énemet nem tudom irányítani, általában éjszaka előjön, és azért vagyok ilyen. De... mindketten beléd szerettünk, és én is tudok gondoskodó lenni...
 Újabb szünet, menteni próbálta a helyzetét. Bár én még mindig teljesen megsemmisülten néztem rá, ő úgy csinált, mintha emberrel beszélne. Mintha érteném, amit mond. Értettem is, éppen csak nem akartam elhinni...
 Azt hiszi, ha azt az énét szeretném, akkor a "másik" Jongint nem?
 - Követtelek, mindig figyeltelek, ezért tudtam mindig segíteni. Volt ugyan, hogy nem mondtam el valamit, nehogy leleplezzem magam, például az első beszélgetésünkkor a parkban. Elmondtam, hogy Jongin miért utálja annyira Soo-t, csak... csak azt nem, hogy baráti szeretetnél többről van szó. Azt, hogy nem szereted SeHunt, kilogikáztam, KyungSoo-tól távol tartottalak, Xiumint gyanúba kevertem... bármit, csak ne bukjak le. Tudtam, hogy legfeljebb haverként gondolsz rám, ezért sikerült főként megbékélnem a másik énemmel. Őt szereted, és így veled lehettem. Emlékszel, volt, hogy akkor is még "ő" beszélt hozzád, amikor már itthon tettettem, hogy alszom. - fájdalmasan megrándult egy izom az arcán, s hangja elhalkult - Lulu... nem tudok orvoshoz menni... nem megy... és nem akarom, hogy utálj. Őt... őt, a maszkost ugye szereted...? Ha engem nem is, őt szereted, ugye?
 - Jongin...
 Még mindig képtelen voltam értelmesen reagálni. Nem... ez sok nekem egyszerre. Annyi mindent próbált megmagyarázni, annyi kérdésemre kaptam meg a választ, hogy igazán talán még el sem jutott az egész a tudatomig.
 Beteg... skizofrén... szeret engem... követ... kémkedik utánam... de utálja a melegeket... Xiumin nem is volt soha a maszkos...
 De én úgy feküdtem le valakivel, hogy abban a tudatban éltem, MinSeokkal teszem. Vele... a maszkos herceggel. Azzal, aki valójában soha nem is érzett irántam semmit, csak segített a skizofrén barátjának, akinek mindkét énje belém szerelmes... és nem mer orvoshoz menni. Követ, mindent tud rólam és arról, akiket szeretek, mindenkit elüldöz mellőlem, aki meleg... őrült.
 Őrült, de nem mer orvoshoz menni...
 Újra szólásra nyitottam a számat, kezemmel a takarót szorongattam, szemeimbe tehetetlen könnyek gyűltek. Ez az ember átesett mellettem egy háborún, olyan lelki háborún, amiről én, a szerelme még csak nem is tudhatott. Egy pillanat alatt megváltozott, megnyílt előttem, s az álarc lehullott... az álarc, amiről fogalmam sincs, volt-e bármi köze az igazi Jongin személyiségéhez. És... ezt is miattam. Már megint miattam...
 Dühömben még erősebben szorítottam a fehér anyagot, lehajtottam a fejemet, s összeszorítottam a fogaimat. Mit tegyek most? Mégis mi az istent mondjak ennek a szerencsétlennek?! Mit lehet erre reagálni?!
 - Jongin... - nem tudom, hanyadjára ejtettem ki a nevét, de nem is érdekelt. Csak mondj már valamit, a rohadt életbe...!
 Hallottam, hogy nyelt egyet, s bár nem néztem fel, tudtam, hogy engem figyel. Várja az ítéletét... de én nem tudtam ránézni. Nem ment... nem is annyira rá, inkább magamra voltam rettentő dühös, a helyzetünkre, a tehetetlenségre.
 A tehetetlenségre, amely már annyiszor megtalált életemben. Tehetetlen vagyok SeHunnal, KyungSoo-val és most Jonginnal szemben is - tehát az egész életemmel szemben. Hiszen... nincs itt a családom, hogy velük legyek, hogy ők töltsék be a hétköznapjaimat. Nekem egy pót anyám van, egy szobatársam, és egy olyan szerelmem, aki iránt nem tudom, mit is érzek pontosan. Nekem... nekem ők a család, az élet, de mindent elrontottam. Minden kapcsolatomat velük, észre sem vettem a problémáikat, pedig annyira egyértelműek voltak, hogy az már kínos. És mégis... ez vagyok én.
 - Én... én tudom, hogy nem szeretsz, de... kérlek, mondj valamit! Bármit! Tudom, undorító dolgot tettem most azzal, hogy... hogy lefeküdtem veled, tudom, milyen önző dolog volt, de tudtam, hogy elveszítelek, ha rájössz, ki vagyok, és... - nem fejezte be a mondatot. Nem is lett volna értelme.
 Vettem egy mély levegőt.
 Mindent te rontottál el, LuHan. Ez a mindig határozott, érett, magabiztos fiú miattad lett ilyen. Most nem állhatsz le nyafogni, öngyilkosságot tervezni, magadat sajnáltatni. MOST cselekedni kell, hogy talán még helyrehozhass valamit.
 Szappanopera? Ó igen... ez teljes mértékben az. Nincs is erre jobb szó.
 - Nem tudom, mit gondoljak. - emeltem fel a fejem végül, s fájdalmas szemeibe pillantottam - Nem szeretlek, nem vagyok szerelmes senkibe. Senkibe... de ezt te is tudod. Ez túl sok nekem, és nem mondom, hogy nem tudnálak szeretni, de adj időt hozzá! Ez nekem így nem megy... azzal is alig tudtam megbírkózni, hogy Xiumin a maszkos, erre kiderül, hogy mégsem. A többiről meg ne is beszéljünk...!
 Bólintott egy aprót, s mintha talán valami reménysugarat véltem volna felfedezni a szemeiben - de lehet, ezt is csak beképzeltem, mint a könnyeit. Nem tudok már semmit...
 Hirtelen előre lendültem, és megragadtam a vállát. Arcára döbbenet ült ki, de nem foglalkoztam vele. Nem ez most a lényeg. Hiszen... hiszen itt mindenki beteg. Mindenki...
 - Jongin - néztem határozottan azokba a gyönyörű szemekbe - Nem tudom, mi lesz velünk. De orvoshoz fogunk menni. Együtt...

                                                                                             ***

 - Szóval így történt - szólalt meg a történet végén SeHun. Ujjait összefonta, s könyökén megtámaszkodott a sötétbarna asztalon, tekintete a semmibe meredt. Ez történt volna körülötte? És ő ebből semmit sem vett észre?
 Nagy levegőt véve a páciensei felé fordult, egyenként végigpillantott mind a hármon. LuHan, Kai, KyungSoo... az utóbbit szinte nem is ismerte. De soha nem gondolta volna, hogy a betegségéből felépülve, pszichológusként velük fog először találkozni ebben az irodában. Milyen furcsa sors is ez... nevetni tudott volna rajta, de szájíze keserű volt, annyira, hogy képtelen volt mosolyogni.
 Jongin skizofrén, LuHan és Soo érzelmileg labilis... és ha jobban belegondol, ő maga is beteg. Volt. Ő felépült, de vajon meg tud gyógyítani majd másokat? A lelki sebek nem olyanok, mint egy sérülés a testen. Nem.
 Minden keserűsége ellen elmosolyodott: itt mindenki beteg. Mindenki.
 - Hadd vágjam már ki őket, a rohadt életbe! Végeztél velük, basszus kulcs?! Meddig tart még?! Takarodjon mindenki a fenébe! - a kiáltás jól hallható volt a szomszéd szobából, aztán egy puffanás is. Biztos megint földhöz vágott valamit.
 - Nyugalom, YiFan, hamarosan távoznak az urak! - majd újra a páciensei felé fordult - Khm... elnézést kérek, csak az aszissztensem, nos... gond van az idegeivel, ha fogalmazhatok így.
 Ó igen. Itt mindenki beteg.
 Még egyszer végignézett a türelmesen hallgató betegein. Kai ült középen, arca nyugalmat sugárzott, csupán keze szorongatta görcsösen a szék karfáját, mellette kétoldalt pedig LuHan és KyungSoo. LuHan arca inkább tűnt kissé meglepettnek és megszeppentnek, míg a másik meg sem próbálta leplezni érzelmeit: határtalan kétségbeesés és félelem volt Soo szemeiben, olyan, amivel egy kezdő pszichológus még nem is találkozhatott.
 - Tehát skizofrén. Mit gondol a másik énjéről...

                                                                                              ***

 Xiumin az ajtónak támaszkodva hallgatta barátai szavait. Arcára keserédes mosoly ült ki, ahogy kipillantott az ablakon: sütött a nap. Leesett ugyan már az első hó, de gyönyörűen ragyogtak be mindent a korai napsugarak. Igen, mintha tavasz lenne... csodálatos tavaszi délelőtt, csipognak a madarak, ébred a természet. Vége a fagynak, a rideg komorságnak, a hideg napoknak, eljött az újjászületés ideje.
 Ujjászületés...?
 A fény mintha felerősödött volna, bearanyozta az egész folyosót. Xiumin mégsem fordult el az ablaktól, szemei elé tette a kezét, hogy ne kelljen hunyorognia a vakító fényességtől...





 ( Asszem sírok... T__________T Az első hosszabb yaoim és ajjjj... nem tudom, mit írhatnék. Olyan... rossz, amikor tudod, hogy leírtad az utolsó mondatot, és egyszerűen nincs folytatás. Írni akarod, mindennél jobban, de mégsem megy. Vége van, nincs tovább.
 ÉS EZ K*RVA ROSSZ!!! T__________T
 Nos... köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta, annak is, aki írt, annak is, aki nem. Szeretném még Nonót is megemlíteni, akinek igazából helyes volt az elmélete - mint ugye kiderült - és nem Xiumin volt a maszkos. Anyám... el se hiszem, hogy tényleg rájöttél! :-) De ha te nem vagy, talán be sem fejezem - szinte az egyetlen olvasóm, aki mindig írt nekem, és ezért nagyon hálás vagyok.
 Neeem hiszem el, hogy vége van...! T_______T
 És ugye ígértem egy másik ficit is... ez pedig a Silver Wings lesz, aminek hamarosan feltöltöm a prológusát, csak hadd gyászoljam egy kicsit most ezt a történetet, jó? Aki ír, tudja, milyen érzés most ez - hogy is van a mondás?
 Elfelejtettem, ki mondta, s hogy hogy van szószerint, ezért nem teszem idézőjelbe, és ugye a szerzőt sem tudom feltüntetni :"D :
 Ha befejezel egy regényt, az olyan, mintha kivinnéd a saját gyereked a kertbe, és főbe lőnéd.
 Hát egyet értek...
 Még egyszer nagyon köszönöm, hogy olvastátok, nem is tudom elégszer elmondani : <3 <3 <3 )