21. Fejezet

 ( Hát csak megérkeztem! =D Igyekszem azért hetente hozni, de tényleg nem ígérek semmit. Csak... köszönöm, hogy itt vagytok nekem... :3 <3
 Az az igazság, hogy először ez egy nagyon rövid fejezetnek indult, és az utolsóba akartam mindent belesűríteni. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ketté szedem az utolsó részt, bár így is nagyon hosszú lesz, mert az epilógust nem szeretném külön választani :"D
 Jó olvasást! )





 KyungSoo pov:

 Ébren voltam. Egész végig. Mégsem mozdultam.
 Hallottam, ahogy kibújt a takaró alól, éreztem, amint óvatosan leveszi a karomat a derekáról. Felállt, felöltözött... hallottam a ruhái surrogását, a cipője halk koppanását a padlón, néhány halk sóhaját, majd azt is, ahogy matat valami után. Még éreztem, amikor megsimogatott, és feljebb húzta a takarómat.
 Elment...
 Még percekkel azután, hogy elhagyta a házat sem volt kedvem kinyitni a szemeimet. Továbbra is feküdtem, mozdulatlanul, újra felidézve az imént történtek néhány jelenetét, időnként elmosolyodva a magam ügyetlenségén. Olyan volt az egész, mint valami álom: kéjes hangja visszhangzott a fejemben, ködös tekintetét láttam magam előtt, még éreztem, ahogy kezei a hátamat cirógatják... egy gyönyörű, feledhetetlen álom, olyan, ami talán minden éjszakán kísérteni fog, nehogy elfeledjem a tényt. Ilyen nem lesz többé. Mégis, bármennyire fáj, s még ennél is jobban fog kínozni a jövőben, semmiért sem adnám ezt az egy alkalmat. Azt hiszem, talán könnyebb lesz, ha megőrzöm ezt az emléket, és majd ha nagyon fáj, előveszem, hogy átélhessem újra. Csínján kell bánnom vele - dédelgetem.
 Hogy ne legyen olyan hamar vége.
 Az is megfordult a fejemeben, hogy még így is egészen jól jártam. Tudom, elég béna jelenleg ez az "optimizmus", de... csak azt tudom mondani magamnak, rosszabb lenne, ha félúton LuHan meggondolta volna magát, aztán magamra hagy. Akárhogy is alakulnak a dolgok a jövőben, sosem fogom azt mondani, bár időben abbahagytuk volna: nem hiszem, hogy ha egyszer nekemesett, képes lettem volna elengedni olyan egyszerűen. Nem...
 Felsóhajtottam.
 Hogyan tovább? Sértettnek érzem magam, dühös vagyok és értetlen - így pedig nem lehet beszélgetni. Csak elrontanánk mindent még ennél is inkább, ha holnap megkeresném a suliban, aztán magyarázatot követelnék. Hiába rajongok érte olyan nagyon, ehhez nekem idő kell. Idő... mintha az segítene. Ha nincs valami tisztázva, ha nem tudom levezetni a feszültséget, semmit sem ér a türelem, a napok, melyek nélküle telnek el. Nem tudom... mit csináljak? Egyik megoldás sem jó, beszélnünk kell, de várni is. Tisztázni akarom, de mégsem akarom hallani az igazat. Igazán nem is értem magam... mit várok? Ő mit vár tőlem? Az lenne a legjobb, ha lemondanék róla? Már mióta ez lenne a helyes... viszont ez még nem megy. Ahhoz még túlságosan szeretem, ahhoz tényleg időre van szükségem. Majd talán... egyszer megjön az eszem.
 Nagyot nyelve kinyitottam a szemeimet. Egy pillanatra mintha még láttam volna, hogy itt fekszik mellettem - aztán eltűnt. A gyűrött lepedőt, s egy kis sárga papírt fedeztem fel a helyén:
 "Nos... nem tudom, mit írhatnék. Ezt nem tudom megmagyarázni, ezért azt sem kérhetem, hogy megérts, vagy hogy ne haragudj. Nem is teszem. Csak azt szeretném, hogy tudd, te nem ezt érdemled, keresned kell magadnak egy rendes srácot. Én... én akaratlanul is képes vagyok ilyen gusztustalan dolgokat elkövetni, s hidd el, a legjobb barátom, az "anyám" vagy, szeretlek, de most nem merek majd egy ideig a szemed elé kerülni. Ezt azért ugye megérted...?" - olvastam magamban a sorokat kifejezéstelen arccal, s éreztem, ezzel még rúgott egyet rajtam.
 Szeret? Megértsem? Mást érdemlek?
 Nem. Te ne haragudj rám, Lulu... sajnálom... képtelen vagyok megbocsátani... pedig annyira szeretnék.


 루한 pov:

 Mondanom sem kell, a Xiuminnal való beszélgetés kicsit megnyugtatta a háborgó lelkemet, ahogy máskor is. De mégis, mintha nem lenne rám akkora hatással... talán azért, mert már nem rejtély, ki is ő. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a nyugalom és bölcsesség, azonban valami más, valami megváltozott. Nem tudom megmagyarázni, mi lehet ez, de érzem... érzem a fogalmam sincs, mit. Bár viccesen hangzik, ez a helyzet: tisztában vagyok vele, hogy ki ő, s valószínűleg ezért is tűnt el a varázs. Valahol mélyen még mindig teljes mértékben képes vagyok bízni benne, viszont nem tudom, mit gondoljak róla.
 Nem tudok semmit.
 Amint hazaértem, leültem az ágyamra, hátamat a falnak támasztottam, és csak szótlanul figyeltem a pakolászó Jongint. Persze, megint elmegy... hiszen neki éjszaka kell sportolnia. Én sem mondtam semmit, ő sem beszélt - csak hallgattam a kis zajt, amit a készülődés közben keltett, néha elkaptam egy-egy sajnálkozó pillantást tőle. Sajnálna? Ő? Jongin? Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy valakinek szánalmat kelljen éreznie irántam... én csak hülye vagyok. De az határtalanul.
 Még hallottam az ajtó csapódását, a távolodó lépteket, miután elhagyta a lakást. Az egyre csak halkuló lépések hangja olyan mértékű félelmet idézett a szívemben, amilyet eddig még talán sosem éreztem: az ütemes koppanások mintha egyre ritkábbak lettek volna, egyre halványabbak, Kai elment, de úgy éreztem, valami mégis közeledik. A léptek már teljesen az éjszaka csendjébe vesztek, ekkor azonban újra felerősödtek - mintha az ismét közeledő dobbanások határoznák meg a szívem által vert ritmust, mintha más kezében lenne az életem. Tudtam, ha az a valami most megáll, végem van. Egyedül vagyok. Nincs mellettem senki, senki, aki most segíthetne.
 Ekkor eszembe jutott SeHun. Ott feküdt a kórházban, bőrszíne olyan sápadt volt, hogy szinte beleolvadt a hófehér takaróba. És neki ki segít most? Kire számíthat, ha nem saját magára?
 SeHun mellett lassan kirajzolódott előttem egy másik, kerekebb arc, nagyobb szemekkel, barna hajjal. KyungSoo... Mikor voltak ott neki a szülei, hogy mellette állhassanak a bajban? És én mikor voltam vele...? Ő kiben bízzon?
 Xiumin... neki talán ott van Jongin, de Jonginnak ki segíthet? Ő mindig olyan... magányos, olyan titokzatos, akinek nincs szüksége senkire, aki jól eléldegél egymagában. Én... azt hiszem, rám soha nem számíthatott igazán, s talán ezt ő is tudta...?
 Miért van az, hogy nekem itt volt mindenki, de nekik... nekik senki?
 A koppanások egyre erősödtek, annyira, hogy nem bírtam tovább: a füleimhsz kaptam a kezeimet, s ahogy csak tudtam, befogtam őket. Nem akartam hallani... nem megy! Azonban ez nem ért semmit. Az a valami már az ajtónál járt, éreztem, hogy nincs messze. Meg fog állni... tudom, hogy meg fogja tenni...
 Észre sem vettem, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt, a szívem vadul dörömbölt, táncolva arra a bizonyos ritmusra, amit talán maga a halál diktált neki. A torkomat jeges rémület szorította össze, szinte éreztem, ahogy a fagyos karmok a húsomba mélyednek. Hát itt a vég... ez az ösvényem vége. Most már nincs kiút.
 Ujjaim fájóan a fülemet szorongatva próbálták elállni a hangok útját, próbálták megmenteni az életemet. Azonban a hang nem halkult. Csak közeledett és közeledett, magával hozva a fekete halál sejtelmes szelét. Valóban kirázott a hideg, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, s beengedte volna az éjszaka hűvös levegőjét. Az egész testemet átjárta a hideg, megborzongtam, s összeszorítottam a fogaimat: meddig tart még ez? Miért nem lehet csupán egy pillanat? Egy furcsa, ütéshez hasonló érzés, aztán az örök sötétség. Olyan szép lenne... annyival gyönyörűbb, mint ez.
 A dobbanások hangja most már a szívemből és a folyosóról is egyformán jöttek, olyan volt, mint valami üvöltés - a szám néma sikolyra nyílt, a hang erősödött.
 Üvöltés, inkább állati, mintsem emberi. Szél, vad hurrikán, ami a fülemben süvített, a hangzavarban elveszett sikolyok, segélykérések, melyeket magával visz a káosz a semmibe. Egybemosódott harag és könyörgés, élet és halál összefolyva, zajos éjszaka és tiszta csend egymásba fonódva.
 A szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban, úgy éreztem, még egy pillanat, s kiszakad onnét, fejemben ellentétes érzelmek, egyik fülemben a kecsegtető halál, míg a másikban az üvöltő élet hangja. Hagyjátok abba... kuss legyen már mindenkinek! Elég volt...! Nem akarom hallani...
 ...CSENDET AKAROK A ROHADT ÉLETBS IS!
 Ekkor egy apró ütést éreztem a számon.
 Hirtelen csend lett, annyira, hogy megszédültem tőle. Sípolt a fülem, elhomályosult, majd kiélesedett a látásom... mintha egy rémálomból ébresztettek volna föl.
 Egészen addig fel sem fogtam, mi történt, amíg a számat érő nyomás fel nem erősödött, s végre el nem jutott a tudatomig, mi van a szemeim előtt: két gyönyörű, csillogó szempár a sötétben, olyan közel az enyémhez, mint ezelőtt soha. Ekkor esett le, mi is az a nyomás az ajkaimon, s hogy én még csak nem is kapcsoltam villanyt. Sőt, megkértem Jongint, hogy oltsa el a lámpát.
 Egyikünk sem csukta be a szemeit, még akkor sem, amikor szája lassan mozogni kezdett az enyémen, finoman kóstolgatva azt, akkor sem, mikor nyelve találkozott az enyémmel, táncba hívva ezzel. Engedtem a csábításnak, közelebb bújtam hozzá, úgy, hogy már majdnem az ölében ültem - továbbra is ragyogó tekintetébe bámulva.
 Átjárt az a furcsa nyugalom, nyoma sem maradt már az előbbi izgalomnak, félelemnek, mindent elsöpört a határtalan biztonságérzet, amit nyújtott nekem. De most... mintha sokkal jobban a hatása alá kerültem volna, mint az előbb a tónál. Éreztem a változást, noha fogalmam sem volt róla, mitől van ez. Talán a kialakult helyzet miatt? Nem... most tényleg más. Úgy tűnt, még a szemei is jobban ragyognak, mint eddig, még több nyugalmat és megértést sugároztak felém.
 Mi van veled, LuHan...?
 Lassan elhúzódott, de tekintete fogga tartotta az enyémet. Egy pillanatig még csöndbe burkolóztunk, majd egy jól látható mosoly tűnt fel arcán:
 - Jó kis szappanoperát csináltál az életedből.
 Kijelentésére kissé elpirultam - de ez mégis kinek meglepő egy ilyen lánytól, mint amilyen én is vagyok? Lehajtottam a fejem, s próbáltam makogni neki valamit. De mit...? Igaza van. Teljes mértékben egyet kell értsek vele, mert egy olyan ribanc lett belőlem, hogy azt már tényleg szégyenlem. Olyan... kínos és idegesítő, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha van annyi eszem, hoogy megakadályozzam. Viszont nem volt.
 - Tudom...
 - Most őszintén! "Beleszerettél" SeHunba, ezzel összetörted KyungSoo és a maszkos herceged szívét, kikészítetted Jongint, aztán vigaszt keresve lefeküdtél Soo-val, utána pedig hozzám menekültél, hogy értselek meg. - olyan határtalan kedvességgel beszélt, hogy beleborzongtam. Vagy... talán gúnyolódna? De nem úgy beszél. Összegez, elítél, mégsem teljesen. Mintha csupán egy külső szemlélő lenne, akinek semmi köze a történtekhez, egyszerűen csak elmondja a véleményét. Viszont ez nem így van. Nyakig benne van a dologban, amiért ismételten magamat hibáztathatom. - Nem mondom, szép kis történet.
 - Ezt is tudom... de te ne tudd meg, hányszor ribancoztam már le magam ezért...
 - El lehet azt képzelni, nem is kell mondanod. Nem bántani akarlak, vélemémyt mondtam. És még valamiért jöttem. - itt hagyott egy kis szünetet, mire felpillantottam rá - Félsz. Jobban, mint eddig bármikor. És ha félsz... Én itt vagyok... mindig, emlékszel?
 - Hogy felejthettem volna el? - én is elmosolyodtam, s kicsit megbabonázva néztem rá. Miért nem küld már el a fenébe? Miért nem ítélkezik felettem? - De... miért csinálod ezt?
 - Hogy miért? Nos... a dolog egyik felét már tudod, gondolom.
 - Sejtem. De biztos vagyok benne, hogy nem csak erről van szó. Akkor miről?
 Közelebb hajoltam hozzá, hogy lehúzhassam a maszkját, ő azonban elkapta a kezemet. Mélyen a szemeimbe nézett, miközben a karomat lassan vissza eresztette a combom mellé. Nem veszi le... amint megint csak nem értek. Mi értelme ennek? Hiszen tudom, hogy ő Xiumin, akkor miért? Miért takargatja magát még mindig, amikor már tudom, ki ő? Hol van ebben a logika?
 Értetlenül és kicsit bosszúsan pillantottam rá, mire sóhajtott egy nagyot. Arra számítottam, talán most fog megkezdődni a mese - én pedig végre megtudom, mi ez az egész. Egy szappanopera, amelynek én vagyok a főszereplője... és ő. Ő is ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint én, csupán róla semmit sem tudnak még a nézők. Vagy ők láthattak olyan jeleneteket, amiket én nem? Ők már tudják, mi lehet MinSeok titka? Vajon ez is egy olyan történet, aminek az elejétől kezdve lehet sejteni a végét?
 - Még ne - szólalt meg hirtelen - Le fogom venni, de még várnunk kell.
 - De mire? Miért nem mondod el végre, mi ez az egész? Mi ez a Batmankedés, vagy Zorro, meg aki még maszkot hordott...! Mi ennek az értelme?!
 - Ó, LuHan, ígérem, elmondom! De...
 - De? - összefontam a karjaimat, mintha a tetteim után jogom lenne bármihez is. Mintha én lennék az, akit becsaptak, nem pedig más, mintha én lennék a sértett. Kérdően néztem rá, de reakciója olyan apró lehetett, hogy a sötétben nem láthattam. Erre mit lép?
 - De előbb elvégzem a feladatomat. Félsz, igaz? Én pedig azért vagyok itt, hogy megnyugtassalak.
 Ekkor számomra a semmiből húzott elő egy kendőt, olyasmit, amit ő is hordott:
 - Megnyugtatlak én, de ahhoz be kell kössem a szemedet!
 A szemeim előre meredtek, amikor elkezdett közeledni felém. Eltátottam a szám, próbáltam megszólalni, de egy hang se jött ki a torkomból. Csak figyeltem a fekete kendőt, ami egyre közelebb ért az arcomhoz, míg végül teljesen rá nem simult. Nem láttam többé a szemei gyönyörű csillogását, csak éreztem, ahogy megköti a tarkómon a selymes anyagot, majd végigsimít az arcomon. Egészen a nyakamhoz hajolt, éreztem forró lehelletét a bőrömön:
 - Ne félj... - suttogta - Én mindig itt vagyok...





 ( Azt hiszem, igazából már mindenki várta, hogy kimondjam: Lulu egy ribanc. Vagy tévednék? Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá! *-* )