20. Fejezet

 ( Hát itt vagyok! =D Egy újabb hosszú rész, kissé eltúlozva helyenként... komolyan csak akkor vettem észre, mennyire túlzás az egész, amikor visszaolvastam, úgyhogy ez egy nem tudom hányszor átírt verzió. :/ Remélem, tetszeni fog!
 És mégvalami: mostantól sokkal ritkábban lesz feltöltés - mondhatni, örülök neki, hogy egyáltalán néha tudok majd írni, na meg netezni. Nagyon sokat kell majd tanulnom ebben az évben, ezért egy-két hetente tudok esetleg frissíteni. :(((
 Jó olvasást! )




 LuHan pov:

 Végül megint nem otthon kötöttem ki. A közelben lévő kis tavacska partján ücsörögtem, egy öreg fa tövében. Csendben figyeltem az épphogy hullámzó vizet - amit valójában egyáltalán nem láthattam a sötétben. Itt még lámpák sem voltak, csak messze innét, az úttest mentén, így csak a hold fénye világította meg a környéket. Telihold... olyan szép, fényes. Világossá teszi az éjszaka titkait, felfedi a szél suttogását: elűzi az igazi sötétséget, ami elrejthetne előlem bármit is. A bűntetteket, a hazugságokat, titkokat... az egész fehér kis gömb tisztaságot sugároz, ő maga talán az igazság. Alatta nincs félelem, nincs fekete fátyol, melyet az éj borít magára, eltussolva minden tettét. A hold a színtiszta igazság.
 Elmosolyodtam ezen a gondolatmenetemen, letéptem egy hosszabb fűszálat, s azzal kezdtem el játszani. Ujjaim köré csavartam, csomót kötöttem rá, összehajtogattam... agyon kínoztam, mire végre elszakadt, s a kezemmel együtt visszahullott a földre.
 - Nagyon ki lehetsz készülve. - hallottam meg valaki hangját a hátam mögül. Halk, rekedtes hang, mély, szinte suttogás... meg sem lepődtem rajta. Tudtam, hogy itt lesz. Ő mindig itt van. Egy pszichopata, aki mindenhová követ, és soha nem lehetek benne biztos, hogy jószándékból. Ijesztő, amit művel, mégsem félek tőle, sőt, várom, hogy felbukkanjon. Néha reflexből a hátam mögé nézek, akár iskolában, akár hazafelémenet, hátha meglátom őt valahol, hátha most is figyel. Az első találkozásunk óta mindig magamon éreztem a pillantását, bárhol, bárkivel is voltam éppen: ő itt van. Tudom, hogy mindig itt van. Éppen ezért most is mosolyogva fordultam felé.
 Ő majdhogynem mellettem állt, a fa törzsének támaszkodva, fogalmam sincs, hogy nem hallottam, amikor idejött. Talán tényleg egy nindzsa... vagy csak nagyon elmerengtem a kis holdomon, és nem figyeltem rá. Mindig ez van... mindig hülyeségeken gondolkodom.
 - Hát te még mindig maszkot hordassz? Már tudom, ki vagy, nem kell.
 - De most nem mondanál el nekem mindent, ha ez nem lenne rajtam. Tudom. - bólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Eltűnt a dühös, zavart Xiumin, csak egy nyugodt, magabiztos férfi állt mellettem, aki segíteni akart. Talán... ha jobban megismerném, igazából a maszkja nélkül is ilyen lenne? El tudom ezt képzelni róla. Ő sosem volt titokzatos a suliban, viszont gondoskodó, kedves és türelmes mindig, ahogy most is. Vagy csak akkor mutatja meg igazán ezt az oldalát, amikor kettseben vagyunk? Logikus lenne...
 Nyeltem egyet. Igen, igaza van. Valahogy még mindig nem tudtam megbírkózni a gondolattal, hogy ő az, na nem mintha bárki másban annyira reménykedtem volna. Egyszerűen csak... meglepett a dolog, idő kell, hogy megszokjam, s ugyanúgy tudjak viselkedni vele, ahogy eddig. Nem, ugyanúgy már semmiképpen nem lehet... hiszen a védelmezőm lényegébe véve, s bár nem tudom biztosra, azt hiszem, tényleg szerelmes is.
 Miért nem tudok én valakit viszontszeretni?
 - Akkor elmondod végre, pontosan mire volt jó ez az egész?
 - Most te mesélsz nekem először. Nekem úgyis sokáig fog tartani. -lassan leült mellém, helyezkedett egy kicsit, majd felém fordította az arcát.
 - Mit mondjak...?
 - Ami történt. Látom, hogy baj van, hiszen azért vagyok itt.
 - Aham... még valamiért nem? - elhúztam a szám, de végül elmosolyodtam.
 - Tudod, ha akarok... itt vagyok. Ezt a mondatot egyszer már átköltöttem ilyenné, és nem volt ellenedre. Na, halljam!
 - Hát... nem is tudom, hol kezdjem...
 - SeHunnál. - még mindig kitartóan bámult rám. Nem, nem volt kifejezetten idegesítő, inkább mondanám egyszerűen csak zavarbaejtőnek: úgy éreztem, csak olyasmit tudnék mondani, amit ő már régesrég tud. "SeHunnál"... talán ott volt valahol a szobája közelében? Hallotta, ahogy... ahogy sírtam rajta...?
 Amint újra eszembe jutottak azok a szavak, az a könyörgés, amit nemrég SeHunnak mondtam, kirázott a hideg. A lágy szellő ismét a halál suttogásává változott, tisztán láttam magam előtt a képet, amint megfogom SeHun vállát, s lehajolok hozzá. A hangom távolinak tűnt, tompán csengett, mintha nem is én mondtam volna. Csak az ajtóból néztem végig a jelenetet, látásomat fokozatosan homályosították el a könnyeim - LuHan hamarosan teljesen eltűnt a szemeim elől, egybefolyt a szoba fehérségével, kétségbeesett hangját elnyomta az elmúlás fájdalmas éneke. Vége... talán most már vége...
 Megráztam a fejem. Most nem ez a lényeg. Nem fogok sírni. Nem akarok...
 - Rosszul van, nagyon gyenge... - nyögtem ki végül fojtott hangon - És hamarosan műtéte lesz, de el kellett halasztani... túl veszélyes lenne ilyen állapotában. De... ígyis, úgyis életveszélyes, ha halogatják, az is! Az a szerencsétlen kiszökött a kórházból... tuti, hogy az miatt van most ennyire rosszul! Ha nem ugrál annyit... ha nem...
 Na már miért is gondoltam, hogy végig tudok mondani néhány értelmes mondatot sírás nélkül...?
 Csak annyit vettem észre, hogy lassan elmosódtak előttem a csillagok. A hangom túl halk volt ahhoz, hogy igazán hallani lehessen rajta, mennyire bizonytalan és remegő, talán a mondat végére is érek, ha nem ilyedek meg a könnyeimtől. Némán folytak le az arcomon, sejtem, milyen ijesztő látványt nyújthattam. Nem akarom magam látni... olyan lehetek, mint valami szellem: szinte éreztem, hogy fogy az erőm, tudtam, hogy karikásak a szemeim és sápadt az arcom, mint valami igazi kísértetnek.
 Miután egy darabig nem mondtam semmit, halkan felsóhajtott:
 - Nem fog meghalni. Ha sikerül a műtét, ha nem, szinte biztos, hogy életben marad, hiszen ha annyira veszélyes lenne eltávolítani a tumort, bele sem kezdenének. Persze lehet, hogy így sem sikerül, de a műtét miatt nem fog meghalni.
 - De ha nem sikerül, ha nem is azonnal, de belehalhat. - arcom fájdalmas grimaszba torzult - Miért pont rák...? Miért nem lehet valami kevésbé súlyos...? És miért pont ő?!
 Hirtelen megfogta a vállamat. Összeszorított fogakkal feléfordultam, kérlelően néztem rá, hogy válaszoljon nekem. Hiszen... hiszen ő mindig mindenre tud nekem felelni. Bármiről is van szó, ő mindig talál megoldást, megnyugtat, bíztat, reményt ad. Ha ő nincs, talán tényleg kihalt volna belőlem minden remény: ő csak rámpillant, csak elmondja, hogy számíthatok rá, s úgy hat rám, mint valami drog - azonnal megnyugszom. Valahogy már semmi sem olyan szörnyű, minden probléma megoldható, mindig van kiút bárhonnét, nincs félelem, nincs kétségbeesés vagy kilátástalanság. Mintha egy kendővel mindent eltakarna előlem, az élet minden szennyét, mocskát, elhallgattatja a valóság zaját.
 - Az élet mindig ki fog gáncsolni. Olyan akadályokat állít majd eléd, amiről azt hiszed, képtelen leszel átugrani. De ez csakis rajtad múlik. Ha erős vagy, akkor bízol SeHunban, bízz abban, hogy ő is erős lesz majd, amikor igazán szüksége lesz rá. Ne istennek imádkozz, isten nem létezik, azt csak azok az emberek találták ki, akiknek könnyít az életükön valamelyest, ha azt hiszik, segítséget kapnak valakitől. Valóban talán egyszerűbb túlélni így a mindennapokat, de imádkozással nem mész semmire. SeHunban bízz, mert isten nem fog segíteni. - hangja bár szinte suttogás volt, olyan nyomatékkal ejtette ki őket, hogy beleborzongtam - Nem tudsz mást tenni, mint várni, felkészülni a legrosszabbra, de hinni az ő erejében, az élni akarásában. Tudom, ez a rák ellen édes kevés, de ennyi, amit tehetünk. Ez az ő harca, nem a tiéd, neked az elmúlás gondolatával kell küzdened, mindeközben SeHun mellett állni, mint az igaz barátja. Tudja, hogy milyen sok embernek hiányozna, és hiszem, hogy ő nem adja fel. Bármit is mond, ismerem annyira, hogy ezt biztosra tudjam róla. Tökös srác, ha fejbelőnék, kivenné a golyót és a támadója elé vágná. Ha benne nem vagy képes bízni, akkor legalább bennem tudj! Én soha nem hazudnék neked.
 Kissé eltátottam a számat, észre sem vettem, mennyire idióta arckifejezést vágtam. Hinni... már csak maga a szó is ijesztően hangzik. Hinni... nehéz, túl nehéz ahhoz, hogy sokáig kitartson. Talán igaza van, talán tényleyg nem tehetek mást ezen kívül, mégis annyira nehéz. Csak a gondolat, hogy nem lehetek ott SeHun mellett, hogy harcoljak majd vele, amikor igazán szüksége lesz rá, elborzaszt és megrémiszt: egyedül lesz. Teljesen magára fog maradni, amikor le kell győznie a betegségét, én pedig ki tudja, hol leszek, mikor ő ezt megteszi?
  Áh... túlzok.
 - I-Igen, tudom... - enyhén lehajtottam a fejem, s a pulcsim ujjával kezdtem játszani zavaromban - De aggódom... nagyon.
 - Hidd el, én is. Rendes srác, hiányozna.
 - Honnét ismered?
 - Nos... azt mondtad, szereted őt, nem? - erre odakaptam a fejem - Gondoltam, nem árt, ha megismerem kissé. És túl jó ember.
 - Az... ejnye, valaki egy cseppet sem féltékeny!
 Erre tudtam, hogy elmosolyodik, s a tóra pillantott. Szórakozottnak tűnt, a kezébe vett egy fűszálat és hallottam, ahogy halkan felnevetett.
 - Nem, valóban nem. Nincs miért féltékenynek lennem, elvégre nem vagy belé szerelmes. Ha ezt nemrég ott a parkban elmondom, kinevettél volna, de már te is tudod. Igaz? - ismét rámpillantott, már nem mosolygott, nekem sem volt kedvem hozzá. Tudja... mindent tud. Amilyen észrevétlenül követ, olyan észrevétlenül olvas a gondolataimban is...
 Az arcom megrándult, mintha megütöttek volna. Mert így is éreztem: mit tud még ez az ember rólam? Miért kérdez, amikor mindent tud? Honnét derült ki számára mindez? Mit nem veszek észre... miért nem látom, ha követ?
 Hány titka van még...?
 Megráztam a fejem, de továbbra is megütközve néztem rá:
 - Te ezt meg... ezt... honnét szeded?!
 - Ismerlek. Tudod, hogy ez olyan "szerelem" volt, ami egyáltalán nem lehetett komoly. Mert te viszont nem ismerted őt, így pedig lehetetlen a szerelem. Mindenki tudta ezt rajtad kívül. - kicsit közelebb hajolt - Lefogadom, hogy többet gondoltál rám, mint rá...!
 - Ne-nem igaz! Vagyis...de. Nem teljesen, na! Nem tudom... mindketten fontosak vagytok nekem, de azt hiszem, tényleg nem vagyok szerelmes. Senkibe.
 Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudom, honnét jött ez az érzés, de nem akartam őt megsérteni azzal, hogy megmondom, nem szeretem. Hiszen szeretem, csak... nem úgy. Ahogy SeHunt sem. Én még soha nem voltam szerelmes, fogalmam sincs, milyen. Sok embert kedvelek - többek között Xiumint is - de az egyáltalán nem olyan. Vágyat már éreztem, eléggé sokszor, viszont mást még nem igazán. Egyáltalán jó vagy rossz? Elvégre a szerelem vak - szokták mondani, vagy lgalábbis rohadtul rövid látó. Talán én már az első fának neki mennék?
 - Nem kell mondani...
 - Egyébként... - kezdtem bele kissé bátortalanul - Milyen érzés?
 - Oh, mármint szeretni? Nem tudom, attól függ. Néha jó, néha rossz, egyszer átok, máskor öröm. Olyan... furcsa, igazából megmagyarázhatatlan dolog, ezt át kell élni. Amikor hiányzik a szeretett személy, olyan üres minden, a szivárvány szürke, unalmas az élet, tudod, hogy hiányzik valami. Nehéz elaludni, fáj... és amikor vele vagy, akkor mindennek örülsz. Minden apróságnak, ha csak rádnéz vagy rádmosolyog, ha hallod a hangját... mindegy. Úgyis bármi tetszeni fog, ami vele kapcsolatos. - elmosolyodott, talán épp egy álmatlan éjszakát idézett fel. Megforgatta a kezében a fűszálat, játszott vele, majd elhajította. Ő mindig tudja, amire én gondolok, nekem fogalamam sincs, egyáltalán ki ő. Semmit sem tudok róla, de ő jobban ismer engem, mint én saját magam. Hogy van ez? És mit szeret bennem...? Ezt nem értem.
 - Értem... mit lehet bennem szeretni? - hangom kicsit remegett a nevetéstől, mert el nem tudtam képzelni, mi tetszhet valakinek bennem. Ha egy lánynak bejövök, azt mondom, biztos az arcom miatt. De egy fiúnak...? Lányos vagyok, tudom, de akkor is!
 - Aranyos vagy. Ragaszkodó, kedves, időnként még vicces is. És... furcsa. Nem, nem is a furcsa erre nem ez a megfelelő szó. Inkább...
 - Inkább? - érdeklődve hajoltam közelebb hozzá, s mosolygós arcára néztem. Erre vigyora kiszélesedett, majd csak azt vettem észre, hogy ajkai találkoznak a homlokommal:
 - Inkább buta kislány...!