Jah, van egy új ötletem... az éjjel jött az isteni szikra, és végre sikerült magamban teljesen összerakni a már régóta tervezett történetemet, ezért úgy döntöttem, gyorsan meg is osztom veletek. Na meg, ha nem jönne össze az öt vélemény a When you're scared... I'm here-re, akkor rögtön legyen mit írni. Mit szóltok? =D
Óh, igen, és a rossz hír... először arra gondoltam, hogy majd a következő fejezethez írt kommentemben közlöm ezt, de aztán leesett: egyáltalán nem biztos, hogy lesz új fejezet. Szóval inkább most mondom:
A tabletem kezd nagyon morcos lenni, van egy olyan érzésem, hogy nem bírja sokáig. Ezért csak abban bízom, jogy hamarosan tényleg meglesz a laptopom - árától függ - és akkor még a helyesírásom se lesz ilyen pocsék, mint tabról. :3
DE! Ha egyszercsak nem lesz feltöltés, nem válaszolok a véleményekre, és én magam sem írok kritikát senkinek, az nem azért lesz, mert nem akarok foglalkozni ezekkel, hanem mert nem tudok. Nem leszek elérhető, úgyhogy ne tessék megsértődni! X'D Viszont, ha egyszer meglesz az új gépem, akkor nem tudok majd Hyun Seung Jangként írni, ahogy eddig, szóval linkelem is majd az oldalt, ahová MAJD a tabom halála után fogom a frisseket felrakni.
A történet pedig, amit eredetileg is írni akartam, ugye xD :
A párossal egyelőre tanácstalan vagyok, de lehetséges a HanSoo, XiuKai, XiuTao, XiuHan, KrisBaek, TaoHan, KrisHan, XiuLay és a XiuBaek. :3
Nem is olyan kevés, mi? Mindenesetre, még gondolkodom rajtuk, örülnék, ha elmondanátok a véleményeteket, kinek mi tetszene! =D Írok egy oldalt, mire elérünk a normális bevezetőhöz...-.-"
Tehát:
( mivel nincs meg a páros, a domináns hím "Y" a hímnős, tehát a gyengébb fél pedig "X" lesz )
Y - szokásához híven - egy átlagos csütörtök este is sétálni indul. Rengeteg jó és rossz emlék köti őt ahhoz az erdőhöz, ahová minden nap sötétedés után elmegy, éppen ezért látogat el oda rendszeresen. Éjszaka az erdőben - merész gondolat, de nem szokott senkivel és semmivel találkozni, ezért cseppet sem félt, ám ezen az átlagosnak látszó napon mégsem így lesz: észrevesz valakit. Valakit, aki az egész életét megváltoztathatja... egy... angyal...?
Azonban az angyalnak hitt fiú elmenekül. És Y nem is sejti, hol fog vele újra összefutni... és hogy ezzel a találkozással mi fog még kiderülni...
Műfaj: romantikus, misztikus, sötét, + a hétköznapok ><
Figyelmeztetések: yaoi, az író haragja
Korhatár: +19
Szóóóval kissé bugyuta lett a bevezető, mert túl hosszú lett volna leírni azt, amit eredetileg ia terveztem. Bonyolult, összetett, én meg senkit nem akartam fárasztani, na! Úgyhogy, ha érdekelne valakit, az kérem, jelezze! ;)
2014. július 29., kedd
2014. július 25., péntek
14. Fejezet
( MEGMAGYARÁZOM! Minden közbejött : a nyaralás, a horgászás, na meg az ihlethiány is. :/ Kevesebbet voltam a gépem közelében, kevesebbet is írtam, de én azért nagyon örülök, hogy a Nonónak szánt one shotot is sikerült megírnom és feltöltenem. Igyekeztem ezt a fejezetet is viszonylag hosszúra írni - mondhatni kárpótlásnak szántam - és most mondanék valamit, ami miatt lehet engem utálni. =D Mindenki felkészült?
HA EHHEZ A FEJEZETHEZ NEM KAPOK LEGALÁBB ÖT EMBERTŐL VÉLEMÉNYT, NINCS TÖBBÉ FOLYTATÁS!
Jó olvasást! ;) )
KyungSoo pov :
Láttam, mennyire összetört. Látszott, mennyire próbál erősnek mutatkozni, mégis az ellenkező hatást érte el vele : olyan volt, mint egy kisgyerek, akit otthagytak a szülei egy bevásárlóközpontban. Magányos, rémült, szeretethiányos, és akárkibe belekarol, akit észrevesz a közelében. És ezúttal én lennék az, aki mellett a menedéket kereste. Nem mondom, meglepett, hogy nem rázott le - ami mostanában igen kedvelt tevékenysége - hanem elfogadta a segítségemet. Arra számítottam, hogy teljesen magába akar fojtani minden bánatot, és inkább keseredik meg, mintsem hogy egyszer jól kisírja magát, aztán utána könnyebben vegye az akadályokat. Persze, nem sírt, csak nézett rám a nagy, szomorú őzike szemeivel, majd megölelt. Nem tudnám megmondani, meddig ültünk így, néma csendben, egymást ölelve, de már éreztem, hogy kezdek fázni : csupán egy farmerben és egy dzsekiben voltam a hideg ellenére, ezért hamar dideregni kezdtem. Reméltem, hogy talán nem veszi észre, azonban egy idő után elhúzódott, s szégyenlősen mosolyogva kért bocsánatot, hogy hagyott volna megfagyni.
Mivel nem akart hazamenni, arra gondoltam, esetleg "becserkészhetném", hogy akkor aludjon nálam. Nem, semmilyen perverz gondolatom nem támadt - ami mostanság nagy kincsnek számít - csak szerettem volna, ha velem marad. Az iskolában került, a tanulásban se nagyon kért már segítséget, szabadidejében SeHunnál volt a kórházban... mikor találkoznánk? Éreztem, hogy az az egy mosdós jelenet mindent meg fog változtatni, de azt nem, hogy ennyire... ha össze is futunk, mindig csak bocsánatot kér, amit részben arra ért, hogy siet és el kell mennie, részben pedig arra, amit velem művel. De én nem haragszom rá. Fáj, persze, mégis meg tudom érteni. Minden összeesküdött ellene : már csak az, hogy Jonginnal él egyrakáson, borzalmas, de egyelőre nemrég jött rá, hogy meleg, erre én szerelmet vallok neki. Most pedig akit szeret, kórházban van, olyan betegséggel, amit egyáltalán nem biztos, hogy túlél. Haragudnom kellene...? Lehet. Mégsem teszem, időnként még magam sem értem, miért.
Végül belement, s bejött hozzám.
Felvetettem az ötletet, hogy nézzünk meg egy filmet, mivel egyikünk sem igazán akart aludni. Na meg láttam, hogy eléggé zavarban van, amiért nálam alszik, a kapuból majdnem visszafordult, de én berángattam. Ha már idáig elhívtam, nehogy már meggondolja magát... talán önző vagyok, de azt hiszem, annyit megérdemlek, hogy egyszer mellettem aludjon. Semmi mást nem kérek, csak... olyan nagy dolog?
- De akkor írok Jonginnak, hogy nem megyek haza...
- Oké. Mit szeretnél megnézni? Vígjáték, akciófilm, vagy milyet? - kérdeztem, s kutakodni kezdtem a filmek között. Hallottam, ahogy a telefonján pötyögött valahol a hátam mögött, gondolom, sms-t írt annak a bunkónak. De ha be mer szólni miatta...
- Nekem teljesen mindegy. Ha csak bekapcsolod a tévét és kinézel valami sorozatot, azt is szívesen nézem. Azért remélem, Jongin nem fog kiakadni...
- Az kéne még. Túl sok olyan dologba szól bele, amihez semmi köze. - mormogtam kissé dühösen, hogy az az ember a téma.
- T-Tessék? Honnét veszed?
- Annyira azért ismerem... tudod, hogy nem a szívem csücske. Egyszerűen csak... csak idegesít a jelenléte, meg úgy mindene.
- Jaj, te is tudod, milyen rendes is tud lenni. - hangja engesztelővé vált, s hallottam, hogy közelebb lépett. Gyengéden tette egyik kezét a vállamra, amitől hirtelen megborzongtam. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott is ez nekem : a barátság, a szeretet... minden. Érthető, hisz az elmúlt időben nem is igazán érintkeztünk... sőt, egyáltalán nem. Már ott, a padon ülve sem akartam őt elengedni, de most valamiért az érzés még erősebbé vált, s nagyon nehezen tudtam csak neki ellenállni. - Nagyon jó barát, egyszerűen csak... nehezen enged közel magához másokat.
- Igen, meg annyi haverja van, hogy rossz nézni... egyiküket sem engedi közel magához?
- Úgy igazán barátai nincsenek. Én egyelőre magamról, meg Xiuminről tudok... de nem beszélhetnénk valami másról? Úgysem értjük meg egymást ebben...
- Ez tény - fordultam felé, mire a kezét levette a vállamról - Szóval? Vígjáték?
- Benne vagyok!
Mosolyogva ültünk le a kanapéra, miután elindítottam a filmet. Furcsálltam, hogy nem kapott az üzenetére választ, de aztán azzal sem törődtem : itt van. Végre itt van, és most csak ez számít. Remegve gondoltam arra, hogy velem fog aludni... annyiszor képzeltem már el, milyen lenne az ő szuszogását hallani, testének melegét érezni, s úgy elaludni. Leírhatatlan boldogsággal töltött el, hogy magam mellett tudhatom, biztonságban, még ha csak erre a rövid időre is. Egyszerűen...már csak maga a tudat, hogy figyelhetem őt álmában, hogy mellettem fekszik... kimondhatatlan.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Csak üzenetet kapott, de olyan hangos volt, mint a fene...
" Bocsi, vendégem volt, nem tudtam írni... gyere haza! MOST!
Jongin"
Nem akartam elolvasni, de amint megnyitotta az üzenetet, nem bírtam ki, hogy titokban ne lessek oda. Bár ne tettem volna...
Nem hiszem el, hogy ez az ember mire nem képes...! Mi az, hogy csak úgy már el sem döntheti, mit csinál?
Kezdtem mérges lenni. Sosem bírtam Kait, de most kihúzta a gyufát : soha nem tud békén hagyni? Vagy gúnyol és bunkó, vagy ez... teljesen megnolondult?! Vagy ennyire nem akarná, hogy LuHannal legyek...? De annak meg mi értelme? Ő nem meleg, örüljön neki, de engem hagyjon békén! Akkor van velem, amikor akar, és most akar. Akkor meg?
"Baj van?
LuHan"
"Halálra izgultam magam, te szerencsétlen! Gyere haza!"
"Miért nem hívtál?"
"Mert azon mindig kiakadsz... Come home, little boy!"
Erre LuHan nem írt vissza.
Kis elégedettséggel töltött el, hogy nem foglalkozik Jonginnal, féloldalas mosolyra húztam a szám. Tartottam tőle, hogy esetleg képes lesz elmenni, de az üzenetei megnyugtattak : itt marad velem.
Most újabb csörömpölés :
- Ember, szerinted jókedvemből mondtam, hogy gyere haza?!
- Ismét kérdem, baj van, Jongin?
- Az, úgyhogy emeld fel azt a szaftos seggedet, és indulj haza! Itthon majd megtudod...
- Most nem tudod elmondani?
- Várlak! - letette.
LuHan pov :
Megijedtem Jongin hangjától. Nem hívna haza csak azért, mert mondjuk magára öntötte a teáját, és most fáj a forró víztől a bőre. Mondhatnám úgy is, hogy leszarja, mikor hol vagyok, kivel, és mit csinálok. Tehát baj van, ebben egészen biztos voltam. Ő nem szokott ideges lenni, nem szokott különösebben aggódni értem, vagy ha mégis, akkor nem mutatja, ezért minden lehetőség megfordult a fejemben : betörtek? Megsérült? Fogva tartják? Rosszul van? Felgyulladt a lakás? Meghalt valaki?
Nem, ez hülyeség. Biztos nem ilyen komoly a baj... de a semmiért meg nem hívna!
Bocsánatkérően néztem KyungSoo-ra, majd felpattantam a kanapéról. Láttam rajta, hogy ez most nagyon rosszulesik neki, ezért egy pillanatig haboztam : biztos el kell nekem mennem? Létezik egyáltalán olyan probléma, amit Jongin ne tudna egyedül megoldani...? Nem, mennem kell. Hívott, és a barátom, ráadásul még együtt is lakunk, természetes, hogy azonnal ugrom! Hiszen a barátom, vagy nem? Igen, úgy, ahogy KyungSoo is...
- Bocsáss meg...! Mennem kell. Majd egyszer bepótoljuk, jó?
- Persze... - elmosolyodott, s kikísért.
Én előtte mentem, és nem is akartam megfordulni. Valahogy nem akaródzott látni az arckifejezését, mert tudtam, hogy eléggé megbánthattam most ezzel. Már megint... nem akarok neki fájdalmat okozni, és mégis minden alkalommal sikerül... nem elég, hogy megcsókoltam, azóta folyamatosan kerülöm, lerázom, mosr meg szintén itthagyom. El tudom képzelni, mire gondolhat most... fogalmam sincs, hogy rám, vagy Jonginra haragszik jobban, de azt hiszem, talán jobb is, ha nem tudom. Egyik sem lenne jó, Kaijal alapból utálják egymást és valljuk be, velem is megromlott a kapcsolata egy kicsit. Kicsit... a legjobb barátom, lényegébe véve az anyám, persze, hogy nem akartam ezt. Mégis... mégis sikerült, hiába a nem akarás, mostanában mindent elrontok, s mindenkivek összeveszek. Hát Jongin is... vele is civakodtunk az utóbbi időben egy párszor, például a mostaniból is valószínűleg az lesz.
Jézusom, nagyon nem szeretnék hazaérni...!
- Szia - mondtam halkan, s egy pillanatra elgondolkoztam. Majd mielőtt elbátorodtam volna, hozzáhajoltam és egy gyors puszit adtam az arcára. Szégyenlősen elmosolyodtam, aztán már ott sem voltam.
- Szia...
Biztos nem akarok ezek után Soo szemébe nézni... komolyan, a problémáimmal mindenkit kicsinálok magam körül : KyungSoo-t azzal, hogy SeHunt szeretem, Jongint azzal, hogy... őt mindennel. Amikor hazaérek, őt találom otthon, így minden feszültséget rajta vezetek le, akármilyen kis hülyeségről van is szó. A batmanemre meg aztán mindent rázúdítok, tényleg nem tudom, miért hallgat meg állandóan. Már én magam is utálom ezt a kislányos viselkedésemet, hát még más...
Megborzongtam, ahogy kicsit feltámadt a szél. Volt rajtam ugyan kabát, mégis kirázott a hideg : eszembe jutott hirtelen mégvalami. Valami, ami nem is olyan rég történt, ezen az úton...
Bevillant a fejembe néhány emlékkép, amint még pislákol egy lámpa fénye, amint meglátok egy szőke srácot. Aztán egy ütés. Még egy s még egy, már nem látok semmit a szemembe került homoktól. Érzem, ahogy belém rúg, hallom, hogy mond valamit, de nem értem egy szavát sem. Csak próbálok valahogy mozogni, legalább összegörnyedni, hogy ne tudja a gyomorszájamat rugdosni, ami már így is kapott eleget. Hányingerem volt, s tudtam, el fogok ájulni.
Aztán csak egy csillogó szempárt láttam magam előtt, egy megnyugtató hangot hallottam : "Ha félsz... Én itt vagyok..."
Hirtelen megtortpantam.
Nem, nem akarom újra átélni!
Ekkor észrevettem, hogy egy villanyoszlop közelében állok, aminek lámpája már alig pislákol. A bokrok, a fák, a földút... minden ugyanolyan, mint akkor...
Éreztem, hogy a fejembe tódul a vér, hogy akaratlanul is kimeresztem a szemeimet. A légzésem felgyorsult, a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, a kezeim remegni kezdtek. Nem... nem történik meg mégegyszer... tudom, hogy nem! Rémülten ide-oda kapkodtam a tekintetemet, nemlétező árnyakat láttam mindenütt, lépteket hallottam, mintha közeledne valaki. Nem láttam senkit, mégis éreztem, hogy figyelnek. Valaki, akinek nem szabadna látnia, valaki, akinek nem kellene itt lennie... de itt van. Tudom.
Hátráltam egy lépést, mintha csak kaptam volna egy ütést. Szédülni kezdtem, remegni, s éreztem, hamarosan elájulok. Megint... ugyanaz a félelem, ugyanaz a zavarodottság, a látásom elhomályosul... minden összemosódott előttem, mint amikor a festéket elkenik a lapon. A színek összefolytak, az alakok kivehetetlenek, s éreztem, ahogy egy nemlétező örvány lassan magába szippant, mígnem teljesen elsötétült minden.
Nem hallottam egyetlen hangot sem, semmit sem láttam, nem éreztem semmit, úgy tűnt, egy sötét, hangszigetelt szobába zártak. Nem tudtam mozdulni, fogalmam sem volt, hol lehetek, egyszerűen csak... voltam, de nem tudom, egyáltalán minek.
Ilyen lenne meghalni? Csupán létezek a semmiben?
Ekkor éreztem, hogy valaki felemel. Aztán azt, hogy felültet, s a hátam nekiütközik valaminek. Valami kemény anyagnak, ami megtart, s kényelmes is. Magához húzott, a fejem nekidőlt valaminek. Lassan ringatni kezdett, apró, halk dobbanásokat hallottam... mintha hintán lettem volna, a testem előre-hátra himbálózott, óvatosan, nyugtatóan, ahogy egy anya ringatja a gyermekét. Igen, most már egészen biztos, hogy meghaltam. Ilyen nyugalom az életben nem lehet... vagy mégis? Hiszen az ember a halála után nem gondolkodhat, tehát még élnem kell. De akkor miért nem emlékszem semmire, miért nem látok semmit? Élet és halál között... meg a fenét! Hogy lenne már ilyen?! Vagy itt, vagy ott - ez logikus. És mivel gondolkodom - bár elég felesleges dolgokon - ezért életben kell legyek, hiszen az agyam dolgozik. Aha... akkor miért nem látok és hallok rendesen?! Miért nem tudok mozogni?!
Próbáltam kinyitni a szemeimet, de olyan erőtlen lettem, hogy még ez sem sikerült. Nem mozdulhatok, nem láthatok, hallhatok... csak a sötétség van körülöttem. Se hideg, se meleg, se jó, se rossz... nincs is ennél rosszabb érzés. Olyan nincs, hogy "semmi", de olyan, hogy üres, van. És azt hiszem, az üres a legborzasztóbb érzés ezen a világon...
Ez, amiben most vagyok.
Hirtelen abbamaradt a ringatózás. Megálltam a végtelen ürességben, az alig hallható dobbanások eltűntek, minden megszűnt. Na ez a semmi... aztán erős fényességet pillantottam meg : a szemeim lassan felnyíltak, a testem enyhén megrándult, a fülemből mintha egy adag vattát húztak volna ki, hogy normálisan hallhassak.
Egy ajtó volt előttem. Egy félig kitárt ajtó, ahonnét egy magas fiú lépett elő. Barnás bőr, szem, haj... olyan ismerős... Jongin?
A fény miatt az engem tartó valami mintha megrándult volna : felpillantottam, s ekkor állt össze a kép. Én egy férfi karjaiban voltam, egy fekete ruhás, maszkos férfi karjaiban, aki a fény miatt azonnal elfordította a fejét. Esélyem sem volt akár csak a magasságát megtippelni, ugyanis azonnal szobatársamhoz lökött, amint kinyílt az ajtó, majd csak sietős lépteinek zaját hallottam.
A fejem még most sem tisztult ki igazán, hirtelen eszembe sem jutott, hogy kerülhettünk ebbe a szituációba, csak azt tudtam, hogy Kai látta őt, a megmentőmet, aki megint segített nekem. Amikor már azt mondtam, nincs rá szükségem, akkor eljött, hogy mindezt megcáfolja, s a karjaiban hozzon hazáig. És most leleplezhettem volna...
A mellkasom Jonginnak ütődött, próbált megtartani, de majdnem hátraestünk mindketten. Még láttam a mérhetetlen döbbenetet a szemeiben, a rémületet, a teljes értetlenséget, s valahol talán dühöt is.
- Jongin... - nyögtem, azonban ő amint leültetett a földre, kirohant az ajtón. - Jongin...
( Nah, hogy tetszett? =D Szerintem a LuHan pov kicsit el lett sietve... de most nagyon kíváncsi vagyok, ki mit szól!!! :3 )
HA EHHEZ A FEJEZETHEZ NEM KAPOK LEGALÁBB ÖT EMBERTŐL VÉLEMÉNYT, NINCS TÖBBÉ FOLYTATÁS!
Jó olvasást! ;) )
KyungSoo pov :
Láttam, mennyire összetört. Látszott, mennyire próbál erősnek mutatkozni, mégis az ellenkező hatást érte el vele : olyan volt, mint egy kisgyerek, akit otthagytak a szülei egy bevásárlóközpontban. Magányos, rémült, szeretethiányos, és akárkibe belekarol, akit észrevesz a közelében. És ezúttal én lennék az, aki mellett a menedéket kereste. Nem mondom, meglepett, hogy nem rázott le - ami mostanában igen kedvelt tevékenysége - hanem elfogadta a segítségemet. Arra számítottam, hogy teljesen magába akar fojtani minden bánatot, és inkább keseredik meg, mintsem hogy egyszer jól kisírja magát, aztán utána könnyebben vegye az akadályokat. Persze, nem sírt, csak nézett rám a nagy, szomorú őzike szemeivel, majd megölelt. Nem tudnám megmondani, meddig ültünk így, néma csendben, egymást ölelve, de már éreztem, hogy kezdek fázni : csupán egy farmerben és egy dzsekiben voltam a hideg ellenére, ezért hamar dideregni kezdtem. Reméltem, hogy talán nem veszi észre, azonban egy idő után elhúzódott, s szégyenlősen mosolyogva kért bocsánatot, hogy hagyott volna megfagyni.
Mivel nem akart hazamenni, arra gondoltam, esetleg "becserkészhetném", hogy akkor aludjon nálam. Nem, semmilyen perverz gondolatom nem támadt - ami mostanság nagy kincsnek számít - csak szerettem volna, ha velem marad. Az iskolában került, a tanulásban se nagyon kért már segítséget, szabadidejében SeHunnál volt a kórházban... mikor találkoznánk? Éreztem, hogy az az egy mosdós jelenet mindent meg fog változtatni, de azt nem, hogy ennyire... ha össze is futunk, mindig csak bocsánatot kér, amit részben arra ért, hogy siet és el kell mennie, részben pedig arra, amit velem művel. De én nem haragszom rá. Fáj, persze, mégis meg tudom érteni. Minden összeesküdött ellene : már csak az, hogy Jonginnal él egyrakáson, borzalmas, de egyelőre nemrég jött rá, hogy meleg, erre én szerelmet vallok neki. Most pedig akit szeret, kórházban van, olyan betegséggel, amit egyáltalán nem biztos, hogy túlél. Haragudnom kellene...? Lehet. Mégsem teszem, időnként még magam sem értem, miért.
Végül belement, s bejött hozzám.
Felvetettem az ötletet, hogy nézzünk meg egy filmet, mivel egyikünk sem igazán akart aludni. Na meg láttam, hogy eléggé zavarban van, amiért nálam alszik, a kapuból majdnem visszafordult, de én berángattam. Ha már idáig elhívtam, nehogy már meggondolja magát... talán önző vagyok, de azt hiszem, annyit megérdemlek, hogy egyszer mellettem aludjon. Semmi mást nem kérek, csak... olyan nagy dolog?
- De akkor írok Jonginnak, hogy nem megyek haza...
- Oké. Mit szeretnél megnézni? Vígjáték, akciófilm, vagy milyet? - kérdeztem, s kutakodni kezdtem a filmek között. Hallottam, ahogy a telefonján pötyögött valahol a hátam mögött, gondolom, sms-t írt annak a bunkónak. De ha be mer szólni miatta...
- Nekem teljesen mindegy. Ha csak bekapcsolod a tévét és kinézel valami sorozatot, azt is szívesen nézem. Azért remélem, Jongin nem fog kiakadni...
- Az kéne még. Túl sok olyan dologba szól bele, amihez semmi köze. - mormogtam kissé dühösen, hogy az az ember a téma.
- T-Tessék? Honnét veszed?
- Annyira azért ismerem... tudod, hogy nem a szívem csücske. Egyszerűen csak... csak idegesít a jelenléte, meg úgy mindene.
- Jaj, te is tudod, milyen rendes is tud lenni. - hangja engesztelővé vált, s hallottam, hogy közelebb lépett. Gyengéden tette egyik kezét a vállamra, amitől hirtelen megborzongtam. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott is ez nekem : a barátság, a szeretet... minden. Érthető, hisz az elmúlt időben nem is igazán érintkeztünk... sőt, egyáltalán nem. Már ott, a padon ülve sem akartam őt elengedni, de most valamiért az érzés még erősebbé vált, s nagyon nehezen tudtam csak neki ellenállni. - Nagyon jó barát, egyszerűen csak... nehezen enged közel magához másokat.
- Igen, meg annyi haverja van, hogy rossz nézni... egyiküket sem engedi közel magához?
- Úgy igazán barátai nincsenek. Én egyelőre magamról, meg Xiuminről tudok... de nem beszélhetnénk valami másról? Úgysem értjük meg egymást ebben...
- Ez tény - fordultam felé, mire a kezét levette a vállamról - Szóval? Vígjáték?
- Benne vagyok!
Mosolyogva ültünk le a kanapéra, miután elindítottam a filmet. Furcsálltam, hogy nem kapott az üzenetére választ, de aztán azzal sem törődtem : itt van. Végre itt van, és most csak ez számít. Remegve gondoltam arra, hogy velem fog aludni... annyiszor képzeltem már el, milyen lenne az ő szuszogását hallani, testének melegét érezni, s úgy elaludni. Leírhatatlan boldogsággal töltött el, hogy magam mellett tudhatom, biztonságban, még ha csak erre a rövid időre is. Egyszerűen...már csak maga a tudat, hogy figyelhetem őt álmában, hogy mellettem fekszik... kimondhatatlan.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Csak üzenetet kapott, de olyan hangos volt, mint a fene...
" Bocsi, vendégem volt, nem tudtam írni... gyere haza! MOST!
Jongin"
Nem akartam elolvasni, de amint megnyitotta az üzenetet, nem bírtam ki, hogy titokban ne lessek oda. Bár ne tettem volna...
Nem hiszem el, hogy ez az ember mire nem képes...! Mi az, hogy csak úgy már el sem döntheti, mit csinál?
Kezdtem mérges lenni. Sosem bírtam Kait, de most kihúzta a gyufát : soha nem tud békén hagyni? Vagy gúnyol és bunkó, vagy ez... teljesen megnolondult?! Vagy ennyire nem akarná, hogy LuHannal legyek...? De annak meg mi értelme? Ő nem meleg, örüljön neki, de engem hagyjon békén! Akkor van velem, amikor akar, és most akar. Akkor meg?
"Baj van?
LuHan"
"Halálra izgultam magam, te szerencsétlen! Gyere haza!"
"Miért nem hívtál?"
"Mert azon mindig kiakadsz... Come home, little boy!"
Erre LuHan nem írt vissza.
Kis elégedettséggel töltött el, hogy nem foglalkozik Jonginnal, féloldalas mosolyra húztam a szám. Tartottam tőle, hogy esetleg képes lesz elmenni, de az üzenetei megnyugtattak : itt marad velem.
Most újabb csörömpölés :
- Ember, szerinted jókedvemből mondtam, hogy gyere haza?!
- Ismét kérdem, baj van, Jongin?
- Az, úgyhogy emeld fel azt a szaftos seggedet, és indulj haza! Itthon majd megtudod...
- Most nem tudod elmondani?
- Várlak! - letette.
LuHan pov :
Megijedtem Jongin hangjától. Nem hívna haza csak azért, mert mondjuk magára öntötte a teáját, és most fáj a forró víztől a bőre. Mondhatnám úgy is, hogy leszarja, mikor hol vagyok, kivel, és mit csinálok. Tehát baj van, ebben egészen biztos voltam. Ő nem szokott ideges lenni, nem szokott különösebben aggódni értem, vagy ha mégis, akkor nem mutatja, ezért minden lehetőség megfordult a fejemben : betörtek? Megsérült? Fogva tartják? Rosszul van? Felgyulladt a lakás? Meghalt valaki?
Nem, ez hülyeség. Biztos nem ilyen komoly a baj... de a semmiért meg nem hívna!
Bocsánatkérően néztem KyungSoo-ra, majd felpattantam a kanapéról. Láttam rajta, hogy ez most nagyon rosszulesik neki, ezért egy pillanatig haboztam : biztos el kell nekem mennem? Létezik egyáltalán olyan probléma, amit Jongin ne tudna egyedül megoldani...? Nem, mennem kell. Hívott, és a barátom, ráadásul még együtt is lakunk, természetes, hogy azonnal ugrom! Hiszen a barátom, vagy nem? Igen, úgy, ahogy KyungSoo is...
- Bocsáss meg...! Mennem kell. Majd egyszer bepótoljuk, jó?
- Persze... - elmosolyodott, s kikísért.
Én előtte mentem, és nem is akartam megfordulni. Valahogy nem akaródzott látni az arckifejezését, mert tudtam, hogy eléggé megbánthattam most ezzel. Már megint... nem akarok neki fájdalmat okozni, és mégis minden alkalommal sikerül... nem elég, hogy megcsókoltam, azóta folyamatosan kerülöm, lerázom, mosr meg szintén itthagyom. El tudom képzelni, mire gondolhat most... fogalmam sincs, hogy rám, vagy Jonginra haragszik jobban, de azt hiszem, talán jobb is, ha nem tudom. Egyik sem lenne jó, Kaijal alapból utálják egymást és valljuk be, velem is megromlott a kapcsolata egy kicsit. Kicsit... a legjobb barátom, lényegébe véve az anyám, persze, hogy nem akartam ezt. Mégis... mégis sikerült, hiába a nem akarás, mostanában mindent elrontok, s mindenkivek összeveszek. Hát Jongin is... vele is civakodtunk az utóbbi időben egy párszor, például a mostaniból is valószínűleg az lesz.
Jézusom, nagyon nem szeretnék hazaérni...!
- Szia - mondtam halkan, s egy pillanatra elgondolkoztam. Majd mielőtt elbátorodtam volna, hozzáhajoltam és egy gyors puszit adtam az arcára. Szégyenlősen elmosolyodtam, aztán már ott sem voltam.
- Szia...
Biztos nem akarok ezek után Soo szemébe nézni... komolyan, a problémáimmal mindenkit kicsinálok magam körül : KyungSoo-t azzal, hogy SeHunt szeretem, Jongint azzal, hogy... őt mindennel. Amikor hazaérek, őt találom otthon, így minden feszültséget rajta vezetek le, akármilyen kis hülyeségről van is szó. A batmanemre meg aztán mindent rázúdítok, tényleg nem tudom, miért hallgat meg állandóan. Már én magam is utálom ezt a kislányos viselkedésemet, hát még más...
Megborzongtam, ahogy kicsit feltámadt a szél. Volt rajtam ugyan kabát, mégis kirázott a hideg : eszembe jutott hirtelen mégvalami. Valami, ami nem is olyan rég történt, ezen az úton...
Bevillant a fejembe néhány emlékkép, amint még pislákol egy lámpa fénye, amint meglátok egy szőke srácot. Aztán egy ütés. Még egy s még egy, már nem látok semmit a szemembe került homoktól. Érzem, ahogy belém rúg, hallom, hogy mond valamit, de nem értem egy szavát sem. Csak próbálok valahogy mozogni, legalább összegörnyedni, hogy ne tudja a gyomorszájamat rugdosni, ami már így is kapott eleget. Hányingerem volt, s tudtam, el fogok ájulni.
Aztán csak egy csillogó szempárt láttam magam előtt, egy megnyugtató hangot hallottam : "Ha félsz... Én itt vagyok..."
Hirtelen megtortpantam.
Nem, nem akarom újra átélni!
Ekkor észrevettem, hogy egy villanyoszlop közelében állok, aminek lámpája már alig pislákol. A bokrok, a fák, a földút... minden ugyanolyan, mint akkor...
Éreztem, hogy a fejembe tódul a vér, hogy akaratlanul is kimeresztem a szemeimet. A légzésem felgyorsult, a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, a kezeim remegni kezdtek. Nem... nem történik meg mégegyszer... tudom, hogy nem! Rémülten ide-oda kapkodtam a tekintetemet, nemlétező árnyakat láttam mindenütt, lépteket hallottam, mintha közeledne valaki. Nem láttam senkit, mégis éreztem, hogy figyelnek. Valaki, akinek nem szabadna látnia, valaki, akinek nem kellene itt lennie... de itt van. Tudom.
Hátráltam egy lépést, mintha csak kaptam volna egy ütést. Szédülni kezdtem, remegni, s éreztem, hamarosan elájulok. Megint... ugyanaz a félelem, ugyanaz a zavarodottság, a látásom elhomályosul... minden összemosódott előttem, mint amikor a festéket elkenik a lapon. A színek összefolytak, az alakok kivehetetlenek, s éreztem, ahogy egy nemlétező örvány lassan magába szippant, mígnem teljesen elsötétült minden.
Nem hallottam egyetlen hangot sem, semmit sem láttam, nem éreztem semmit, úgy tűnt, egy sötét, hangszigetelt szobába zártak. Nem tudtam mozdulni, fogalmam sem volt, hol lehetek, egyszerűen csak... voltam, de nem tudom, egyáltalán minek.
Ilyen lenne meghalni? Csupán létezek a semmiben?
Ekkor éreztem, hogy valaki felemel. Aztán azt, hogy felültet, s a hátam nekiütközik valaminek. Valami kemény anyagnak, ami megtart, s kényelmes is. Magához húzott, a fejem nekidőlt valaminek. Lassan ringatni kezdett, apró, halk dobbanásokat hallottam... mintha hintán lettem volna, a testem előre-hátra himbálózott, óvatosan, nyugtatóan, ahogy egy anya ringatja a gyermekét. Igen, most már egészen biztos, hogy meghaltam. Ilyen nyugalom az életben nem lehet... vagy mégis? Hiszen az ember a halála után nem gondolkodhat, tehát még élnem kell. De akkor miért nem emlékszem semmire, miért nem látok semmit? Élet és halál között... meg a fenét! Hogy lenne már ilyen?! Vagy itt, vagy ott - ez logikus. És mivel gondolkodom - bár elég felesleges dolgokon - ezért életben kell legyek, hiszen az agyam dolgozik. Aha... akkor miért nem látok és hallok rendesen?! Miért nem tudok mozogni?!
Próbáltam kinyitni a szemeimet, de olyan erőtlen lettem, hogy még ez sem sikerült. Nem mozdulhatok, nem láthatok, hallhatok... csak a sötétség van körülöttem. Se hideg, se meleg, se jó, se rossz... nincs is ennél rosszabb érzés. Olyan nincs, hogy "semmi", de olyan, hogy üres, van. És azt hiszem, az üres a legborzasztóbb érzés ezen a világon...
Ez, amiben most vagyok.
Hirtelen abbamaradt a ringatózás. Megálltam a végtelen ürességben, az alig hallható dobbanások eltűntek, minden megszűnt. Na ez a semmi... aztán erős fényességet pillantottam meg : a szemeim lassan felnyíltak, a testem enyhén megrándult, a fülemből mintha egy adag vattát húztak volna ki, hogy normálisan hallhassak.
Egy ajtó volt előttem. Egy félig kitárt ajtó, ahonnét egy magas fiú lépett elő. Barnás bőr, szem, haj... olyan ismerős... Jongin?
A fény miatt az engem tartó valami mintha megrándult volna : felpillantottam, s ekkor állt össze a kép. Én egy férfi karjaiban voltam, egy fekete ruhás, maszkos férfi karjaiban, aki a fény miatt azonnal elfordította a fejét. Esélyem sem volt akár csak a magasságát megtippelni, ugyanis azonnal szobatársamhoz lökött, amint kinyílt az ajtó, majd csak sietős lépteinek zaját hallottam.
A fejem még most sem tisztult ki igazán, hirtelen eszembe sem jutott, hogy kerülhettünk ebbe a szituációba, csak azt tudtam, hogy Kai látta őt, a megmentőmet, aki megint segített nekem. Amikor már azt mondtam, nincs rá szükségem, akkor eljött, hogy mindezt megcáfolja, s a karjaiban hozzon hazáig. És most leleplezhettem volna...
A mellkasom Jonginnak ütődött, próbált megtartani, de majdnem hátraestünk mindketten. Még láttam a mérhetetlen döbbenetet a szemeiben, a rémületet, a teljes értetlenséget, s valahol talán dühöt is.
- Jongin... - nyögtem, azonban ő amint leültetett a földre, kirohant az ajtón. - Jongin...
( Nah, hogy tetszett? =D Szerintem a LuHan pov kicsit el lett sietve... de most nagyon kíváncsi vagyok, ki mit szól!!! :3 )
Figyelj már rám!
( Éééés meghoztam a one shotot!!! :3 El se hiszem, hogy sikerült... komolyan. Sokáig húztam vele az időt, és igazából ezt ma sikerült kitalálnom. Az eredeti tefv egy sátorozós lett volna, de tényleg az utolsó mondatoknál akadtam el, úgyhogy ezt két-három óra alatt írtam meg. >< Hosszabbra sikeredett, mint a másik, egyrészt azért, mert ezzel sokkal többet késtem, másrészt meg majd úgyis kiderül a történetből. =D Szóval akkor...
Ezt küldöm a kis Nonókámnak, aki mindent figyelembe véve nyomoz a titokzatos hercegem után, halált megvető bátorsággal tippel rá, és mitöbb, időnként még ő ad nekem ötletet ahhoz, hogy hogyan tereljem el a gyanút mégjobban az igazi maszkosról! ;) <3 <3 <3 )
- Chulieeeee-ee-eee! - hangzott fel HongKi már-már irritálóan magas hangja, ahogy a mellette fekvő nevét énekelte.
Azonban HeeChul oda se figyelt rá: úgy tett, ahogy eddig, halál nyugodtan olvasgatta a könyvét az ágyon, szeme se rebbent, amikor a fiú integetni, ugrálni, nyüszögni, kiabálni, énekelni kezdett neki. Mint egy nagy gyerek... egy kicsit nem foglalkoznak vele, és máris megőrül. Igen, egyrejobban kezdte azt érezni, hogy HongKi egy csintalan gyerek, akinek ha nem adják oda a játékát, azonnal világvége riadót fúj. Azonban ezzel akadt némi probléma : az imént említett "játék" maga HeeChul volt. Ő pedig nem szeret játszani.
- Hjaj, legalább figyelj már rám! Minek olvasod azt a könyvet? Te mindig csinálsz valamit... de mindent nélkülem...! - maradt abba hirtelen a nyüszítése. Helyette felkönyökölt a párnára, s durcásan nézett HeeChul arcára. Aki persze nyugodtan lapozgatott tovább... - Miért vagy ilyen?
- Milyen vagyok?
- Gonosz... és szótlan.
- A "gonosz" és a "szótlan" jelenti nálad az "elfoglalt"-at?
- De legalább beszélsz. - sóhajtott a fiú. Legalább beszél... de mostanában azt is egyre kevesebbet. Mindig csak olvas, főz, alszik, vagy nincs otthon. Jóformán hozzá se szól, legfeljebb egy köszönés, vagy helyzetjelentés erejéig. Ja, igen, meg a lepattintás... az már nagyon jól megy neki.
- Eddig is beszéltem, nem?
- Igen. "Szia... Jó éjszakát... Kérsz enni? Aludj... Majd jövök... Hagyjál... Olvasok... Mi bajod van?" Ez aztán a tartalmas beszélgetés! - elhúzta a száját. Vajon HeeChul egyáltalán felfogja, amit mond, vagy még a válaszokat is abból a könyvből olvassa ki?
- Mindig akkor akarsz valamit, amikor olvasok.
- Mert te mindig olvasol! Vagy alszol... akkor meg nincs szívem felébreszteni...
- Vagy félsz, hogy kinyúvasztanálak, mi?
- Határozottan gonosz vagy... mi bajod mostanában? - jobb ötlet híján fejét HeeChul karjának döntötte, s behunyta a szemeit. Hallotta a lapok surrogását, a fiú halk lélegzetvételeit, odafigyelt minden apró mozdulatára. Csakhogy nem csinált semmit... érdekes könyv lehet, ha nem tud elszakadni tőle. De ő mindent elolvas... az összes könyv érdekes lenne? Vagy csak HeeChul túl igénytelen... egyáltalán mi a címe? Azt sem tudta. Nem foglalkozott vele, csak nyaggatta a fiút, hogy tegye már le a kezéből, és ne antiszockodjon naphosszat.
Kicsit hozzádörzsölte a fejét a másikhoz, de semmi reakció : mintha megint lapozott volna, de semmi más.
- HeeChul...? - szólalt meg halkan újra, a szemeit még mindig nem nyitotta ki. Minek...? Úgyis csak olvas tovább, nem fog ránézni. Csak tudná, mi ez a "nem foglalkozom veled" mostanában...
- Hm?
- Asszem, be kell valljak valamit.
- Mondjad! De ha kiderül, hogy te szartál az alomba a macska helyett...!
- Mi...? Ezt meg honnét veszed? - pislogott fel nevetve HongKi. Tekintete még mindig nem találkozott a fiújéval, de nem is számított másra. Hangja unott volt és monoton, gépies, ezért tudta, hogy tovább olvas, viszont meglepte, hogy viccelt. És valahol mélyen ennek is nagyon örült. Haladás, talán egyszer leteszi azt a könyvet...
- Csak vicceltem. Na, mondjad!
- Hát... tudod...
- Aham...
- Nos... - szégyenlősen elmosolyodott, s most valamiért mégis örült, hogy HeeChul olvasott, nem pedig őt figyelte - Szerintem... kanos vagyok... de úgy nagyon.
- Mindig az vagy, mit kell ezen bevallani?
Az unott hang hallatán HongKi arcáról eltűnt az a kis mosoly is. Már megint... megint szinte meg sem hallja, amit mond neki! Mi az, hogy "...mindig az vagy..."?! Nem is... csak... napi szinten. De mostanában nem is foglalkozott vele, vagy "elfoglalt" vagy pedig "fáradt" volt. Tehát vagy aludt, vagy olvasott... akkor mit vár? Hogy minden gond nélkül élje ezt túl?
- Mióta nem szexeltem, basszus!?
- Nem régóta...
- Anyám, neked meg mi bajod van? Impotens vagy?!
- Nem.
- Jah, tényleg, csak elfoglalt... az mindjárt más. - fejét visszaejtette a fiú karjára, s kétségbeesett arccal meredt a takaróra. Tuti impotens... mi más baja lehetne? Vagy depressziós? Mitől? Arról tudna, hogyha valami ilyen problémája lenne. Mindent elmondanak egymásnak, tehát ez végülis kizárható. Igen... impotens.
- Pontosan.
- Akkor sem értelek. - suttogta maga elé. Ki kell találnia valamit... legalábbis, kellene. De mit? Mindennel próbálkozott : kedveskedéssel, piszkálássál, nyugtonhagyással, duzzogással, mégsem jött be semmi. Csak azt érte el vele, hogy kezdte egyre rosszabbul érezni magát, és saját magában kereste a hibát. Mintha HeeChul állítólagos elfoglaltsága fekete felhőként lebegett volna felette, aztán amint hozzászólt a fiúhoz, az eső szakadni kezdett a felhőből, elmosva minden próbálkozását. Mit tehetett volna? Várt. Egészen a mai napig, mert ma reggel szinte hányingere támadt, ahogy meglátta HeeChult, kezében azzal az átkozott könyvvel. Ezért megint a piszkáláshoz folyamodott, ami természetesen most sem aratott sikert, csak a fiút idegelte vele. Bár nem mutatott feszültséget, HongKi sejtette, hogy nagyon idegesítheti őt, így mégtovább hergelte : hátha az fog segíteni, hogy leüvölti a fejét, aztán megint normális lesz.
Hát nem jött össze...
- Én sem értem, miért vagy mindig kanos...
- Az érthetőbn, mint a te őrültséged.
- Tudod mit? Maradjunk annyiban, hogy igazad van. - most kezdene ideges lenni?
HongKi felkapta a fejét, pedig a hangja cseppet sem változott. Rá akarja hagyni az egészet és nem foglalkozni vele... most kéne teljesen kihúzni a gyufát? Vagy azzal csak mégjobban elrontana mindent? Nem meri... jobb HeeChulnál nem átlépni a határt. Nem látta őt még igazán mérgesnek, talán ezért is tartott tőle annyira. Jobb lenne békénhagyni...? De akkor eddig minek nyüszített itt mellette?
Felsóhajtott, s mégegyszer felpillantott a fiúra. Mihez kezdjen?
Végül hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte :
- Aludhatok rajtad...?
HeeChul kissé elmosolyodott a bátortalan kérdésen, de aztán újra elmerült a könyvében:
- Persze... mindig rajtam alszol.
- Akkor jó. - halványan mosolyogva felkúszott a fiú hátára, aki így nehezen tudta már csak könyökén tartani magát. Ezt HongKi is nagyon jól tudta, ezért még fészkelődött is egy kicsit, hogy az alatra fekvő végül teljesen kinyúljon az ágyon. Terve nem vált be, mert a fiú csak morgott egyet, kicsit fészkelődött, aztán nyugodtan olvasott tovább. HongKi kedve szerint fetrenghetett rajta, sejtette, hogy HeeChult csak az érdekli, hogy kiolvassa azt a könyvet, nem pedig az, hogy addig a szöszi mit művel rajta. El is mosolyodott a gondolatra, hogy mi mindent csinálhatna vele, hogy végre kiverje a fejéből azt a hülye könyvet. Hol kezdje?
Mégszélesebb vigyorral az arcán nyúlt az alatta lévő oldalához. Lassan elkezdte cirógatni egyik kezével, miközben lassan a nyakába fújtatott. Igen, ez az ő gyengepontja... ami azonnal meg is mutatkozott : a nyaka enyhén libabőrös lett, ezzel hízelegve HongKinak, hogy folytassa a tevékenységét. Ismét fújtatott egyet, majd félénk, apró puszikat hintett az imént említett bőrfelületre. Lusta mosollyal az arcán figyelte, ahogy HeeChulon újra és újra borzongás fut végig, keze lassan átvándorolt oldaláról a vállaira, majd a mellkasára is. Közben ajkaival már kissé bebújt a fölsője alá, hogy végigcsókolgathassa a fiú vállait is, ujjai egy pillanatra szintén betekintést nyertek a pólója alá: párszor végigsimított meztelen mellkasán is. Ez volt az a pont, ahol HeeChulból minden akarata ellenére felszakadt egy hangos sóhaj.
HongKi ha lehet, most mégjobban elvigyorodott, s engedve a kísértésnek, tenyerét áthelyezte a fiú hátára. Ehhez kissé fel kellett emelkednie, de amint keze ismét utat talált a fölsője alá, ez már nem is érdekelte. Minden centimétert végigcirógatott többször is, közben gyengéden harapdálta az alatta fekvő fülét, egészen addig, amíg abból elő nem tört az első igazi, élvezettel teli nyögés.
Ekkor egyik kezével végigsimítva a fiú egész testét, lekúszott a combjáig, először csak ott simogatta, majd lassan, nagyon lassam rámarkolt HeeChul megmerevedett tagjára. Erre az felhördült, HongKi pedig élvezettel hallgatta a hangját: már ezért is megérte az egész. Imádta a kéjes hangjait hallani, mégha legtöbbször nem is ő volt fölül, akkor is. Csak maga a tudat, hogy ezeket a reakciókat ő válthatja ki belőle...
Óvatosan elkezdte maszírozni ott lent a fiút,'amire annak egész teste megfeszült. Mégsem reménytelen... ennek örömére gyorsabban kezdett el mozogni, s csak kis híja volt, hogy ne nyúljon saját magához is. Basszus... nem szerette, amikor ennyire türelmetlen. Pláne, hogy mostanában HeeChul nem is nagyon foglalkozott vele, ez a probléma kezdett egyre nagyobb lenni.
Hirtelen rászorított a keménnyé duzzadt tagra. A fiú kiejtette kezéből a könyvet, s hangos nyögésétől zengett az egész ház. HongKi ajkaiba harapva folytatta a kényeztetést, már várta, hogy párja mikor fordul meg. Azért csinálta ezt az egészet, hogy HeeChul végül önként simuljon hozzá, ne ő kényszerítse még arra is. Érdemes egyáltalán erre várnia...?
Még végig sem gondolta, amikor az allatta fekvő mozogni kezdett, s egy gyors rántással váltott a pozíciójukon. HongKi bágyadtan mosolyogva süppedt bele a párnába, karjait a másik felé nyújtva, aki készségesen belesimult az ölelésébe. Lehúzta a szöszi fölsőjét, majd először a nyakához hajolt, hogy azt lepje el csókjaival. A fiú édesen sóhajtozott alatta, kezeivel HeeChul hátát simogatva, míg az egész felsőtestét bejárva hagyott rajta apró piros foltokat. Kissé megszívta az érzékeny bőrt a hasán is, gyengéden harapdálta, egészen a nadrágjáig. Ott megállt, lágyan elmosolyodott, s végül csak levette magáról is a pólót. Tényleg, a póló... HongKi ezt el is felejtette, egyszerűen benyúlt alá, ahelyett, hogy levette volna róla.
Aztán behunyt szemekkel tűrte, amint a rajta fekvő kihámozta őt a nadrágjából, majd az alsójából is. Itt egy kis szünet következett. Nem nézett fel, érezte magán HeeChul pillantását, de akkor sem. Sejtte, hogy csak végignéz rajta egy párszor, aztán elkezdi tágítani. Szükség is lesz rá ilyen sok kihagyás után... ekkor azonban szemei tágra nyíltak, szája néma kiáltásra húzódott. Az érzés, ahogy egy másodperc alatt eltűnt HeeChul szájában... először csillagokat látott, majd tekintete ködössé vált, amint halkan nyögdécselni kezdett a másik nyelve munkálkodására. Együtt rándult a fiú nyelvének minden mozdulatával, egyreinkább kezdett megszűnni a külvilág, csak a forróság, és HeeChul maradt számára...
- Akkor kifejtenéd, hogy miért kellett ezt csinálni heteken keresztül? - kérdezte, miközben cicásan hozzábújt a másik mellkasához. Álmosan felpislogott rá, tekintete találkozott HeeChul félig nyitva tartott szemeivel.
- Persze. - nem folytatta.
- Igeeen?
- Hadd szedjem összemagam... már félig aludtam, te... - halkan morogva megdörzsölte a szemeit, aztán bágyadtan pislogott le a szöszire. Oké... rendesen kicseszett vele az elmúlt hetekben, ezt el kell ismernie...
- Szóval?
- Tanultam.
- MIT?! - tűnt el azonnal minden álmosság a fiú szemeibeől, s kissé fel is emelkedett HeeChulról. M-Mit csinált...? "Tanult"? Heteken keresztül?! Mire? Ilyen sokat?! És ő miért nem tud róla? Elvileg együtt élnek... vagy nem?! Dolgozó ember, nem valami diák, hogy tanulnia kelljen!
Mérgesen nézett rá, szemei villámokat szórtak, ellentétben a fiú békés tekintetével. Látszott, hogy ha nem mond semmit, hamarosan tényleg elalszik.
- Tanultam. Hogy megfeleljek azon a hülye vizsgán, meg dolgoztam, hogy meg tudjam írni a jelentésem. Elég régóta élünk együtt ahhoz, hogy ezekre emlékezz... semmi időm nem volt, az meg, hogy piszkáltál, mégjobban felhúzta az agyam, persze, hogy aztán meg már azért nem foglalkoztam veled. - lágyan elmosolyodott, s összeborzolta a szöszi haját - Úgyhogy ez az időszak minden évben szépen meg lesz simételve!
- Na neeem!!!
( Remélem, tetszett annak ellenére, hogy milyen kis suta lett... :3 <3 )
Ezt küldöm a kis Nonókámnak, aki mindent figyelembe véve nyomoz a titokzatos hercegem után, halált megvető bátorsággal tippel rá, és mitöbb, időnként még ő ad nekem ötletet ahhoz, hogy hogyan tereljem el a gyanút mégjobban az igazi maszkosról! ;) <3 <3 <3 )
- Chulieeeee-ee-eee! - hangzott fel HongKi már-már irritálóan magas hangja, ahogy a mellette fekvő nevét énekelte.
Azonban HeeChul oda se figyelt rá: úgy tett, ahogy eddig, halál nyugodtan olvasgatta a könyvét az ágyon, szeme se rebbent, amikor a fiú integetni, ugrálni, nyüszögni, kiabálni, énekelni kezdett neki. Mint egy nagy gyerek... egy kicsit nem foglalkoznak vele, és máris megőrül. Igen, egyrejobban kezdte azt érezni, hogy HongKi egy csintalan gyerek, akinek ha nem adják oda a játékát, azonnal világvége riadót fúj. Azonban ezzel akadt némi probléma : az imént említett "játék" maga HeeChul volt. Ő pedig nem szeret játszani.
- Hjaj, legalább figyelj már rám! Minek olvasod azt a könyvet? Te mindig csinálsz valamit... de mindent nélkülem...! - maradt abba hirtelen a nyüszítése. Helyette felkönyökölt a párnára, s durcásan nézett HeeChul arcára. Aki persze nyugodtan lapozgatott tovább... - Miért vagy ilyen?
- Milyen vagyok?
- Gonosz... és szótlan.
- A "gonosz" és a "szótlan" jelenti nálad az "elfoglalt"-at?
- De legalább beszélsz. - sóhajtott a fiú. Legalább beszél... de mostanában azt is egyre kevesebbet. Mindig csak olvas, főz, alszik, vagy nincs otthon. Jóformán hozzá se szól, legfeljebb egy köszönés, vagy helyzetjelentés erejéig. Ja, igen, meg a lepattintás... az már nagyon jól megy neki.
- Eddig is beszéltem, nem?
- Igen. "Szia... Jó éjszakát... Kérsz enni? Aludj... Majd jövök... Hagyjál... Olvasok... Mi bajod van?" Ez aztán a tartalmas beszélgetés! - elhúzta a száját. Vajon HeeChul egyáltalán felfogja, amit mond, vagy még a válaszokat is abból a könyvből olvassa ki?
- Mindig akkor akarsz valamit, amikor olvasok.
- Mert te mindig olvasol! Vagy alszol... akkor meg nincs szívem felébreszteni...
- Vagy félsz, hogy kinyúvasztanálak, mi?
- Határozottan gonosz vagy... mi bajod mostanában? - jobb ötlet híján fejét HeeChul karjának döntötte, s behunyta a szemeit. Hallotta a lapok surrogását, a fiú halk lélegzetvételeit, odafigyelt minden apró mozdulatára. Csakhogy nem csinált semmit... érdekes könyv lehet, ha nem tud elszakadni tőle. De ő mindent elolvas... az összes könyv érdekes lenne? Vagy csak HeeChul túl igénytelen... egyáltalán mi a címe? Azt sem tudta. Nem foglalkozott vele, csak nyaggatta a fiút, hogy tegye már le a kezéből, és ne antiszockodjon naphosszat.
Kicsit hozzádörzsölte a fejét a másikhoz, de semmi reakció : mintha megint lapozott volna, de semmi más.
- HeeChul...? - szólalt meg halkan újra, a szemeit még mindig nem nyitotta ki. Minek...? Úgyis csak olvas tovább, nem fog ránézni. Csak tudná, mi ez a "nem foglalkozom veled" mostanában...
- Hm?
- Asszem, be kell valljak valamit.
- Mondjad! De ha kiderül, hogy te szartál az alomba a macska helyett...!
- Mi...? Ezt meg honnét veszed? - pislogott fel nevetve HongKi. Tekintete még mindig nem találkozott a fiújéval, de nem is számított másra. Hangja unott volt és monoton, gépies, ezért tudta, hogy tovább olvas, viszont meglepte, hogy viccelt. És valahol mélyen ennek is nagyon örült. Haladás, talán egyszer leteszi azt a könyvet...
- Csak vicceltem. Na, mondjad!
- Hát... tudod...
- Aham...
- Nos... - szégyenlősen elmosolyodott, s most valamiért mégis örült, hogy HeeChul olvasott, nem pedig őt figyelte - Szerintem... kanos vagyok... de úgy nagyon.
- Mindig az vagy, mit kell ezen bevallani?
Az unott hang hallatán HongKi arcáról eltűnt az a kis mosoly is. Már megint... megint szinte meg sem hallja, amit mond neki! Mi az, hogy "...mindig az vagy..."?! Nem is... csak... napi szinten. De mostanában nem is foglalkozott vele, vagy "elfoglalt" vagy pedig "fáradt" volt. Tehát vagy aludt, vagy olvasott... akkor mit vár? Hogy minden gond nélkül élje ezt túl?
- Mióta nem szexeltem, basszus!?
- Nem régóta...
- Anyám, neked meg mi bajod van? Impotens vagy?!
- Nem.
- Jah, tényleg, csak elfoglalt... az mindjárt más. - fejét visszaejtette a fiú karjára, s kétségbeesett arccal meredt a takaróra. Tuti impotens... mi más baja lehetne? Vagy depressziós? Mitől? Arról tudna, hogyha valami ilyen problémája lenne. Mindent elmondanak egymásnak, tehát ez végülis kizárható. Igen... impotens.
- Pontosan.
- Akkor sem értelek. - suttogta maga elé. Ki kell találnia valamit... legalábbis, kellene. De mit? Mindennel próbálkozott : kedveskedéssel, piszkálássál, nyugtonhagyással, duzzogással, mégsem jött be semmi. Csak azt érte el vele, hogy kezdte egyre rosszabbul érezni magát, és saját magában kereste a hibát. Mintha HeeChul állítólagos elfoglaltsága fekete felhőként lebegett volna felette, aztán amint hozzászólt a fiúhoz, az eső szakadni kezdett a felhőből, elmosva minden próbálkozását. Mit tehetett volna? Várt. Egészen a mai napig, mert ma reggel szinte hányingere támadt, ahogy meglátta HeeChult, kezében azzal az átkozott könyvvel. Ezért megint a piszkáláshoz folyamodott, ami természetesen most sem aratott sikert, csak a fiút idegelte vele. Bár nem mutatott feszültséget, HongKi sejtette, hogy nagyon idegesítheti őt, így mégtovább hergelte : hátha az fog segíteni, hogy leüvölti a fejét, aztán megint normális lesz.
Hát nem jött össze...
- Én sem értem, miért vagy mindig kanos...
- Az érthetőbn, mint a te őrültséged.
- Tudod mit? Maradjunk annyiban, hogy igazad van. - most kezdene ideges lenni?
HongKi felkapta a fejét, pedig a hangja cseppet sem változott. Rá akarja hagyni az egészet és nem foglalkozni vele... most kéne teljesen kihúzni a gyufát? Vagy azzal csak mégjobban elrontana mindent? Nem meri... jobb HeeChulnál nem átlépni a határt. Nem látta őt még igazán mérgesnek, talán ezért is tartott tőle annyira. Jobb lenne békénhagyni...? De akkor eddig minek nyüszített itt mellette?
Felsóhajtott, s mégegyszer felpillantott a fiúra. Mihez kezdjen?
Végül hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte :
- Aludhatok rajtad...?
HeeChul kissé elmosolyodott a bátortalan kérdésen, de aztán újra elmerült a könyvében:
- Persze... mindig rajtam alszol.
- Akkor jó. - halványan mosolyogva felkúszott a fiú hátára, aki így nehezen tudta már csak könyökén tartani magát. Ezt HongKi is nagyon jól tudta, ezért még fészkelődött is egy kicsit, hogy az alatra fekvő végül teljesen kinyúljon az ágyon. Terve nem vált be, mert a fiú csak morgott egyet, kicsit fészkelődött, aztán nyugodtan olvasott tovább. HongKi kedve szerint fetrenghetett rajta, sejtette, hogy HeeChult csak az érdekli, hogy kiolvassa azt a könyvet, nem pedig az, hogy addig a szöszi mit művel rajta. El is mosolyodott a gondolatra, hogy mi mindent csinálhatna vele, hogy végre kiverje a fejéből azt a hülye könyvet. Hol kezdje?
Mégszélesebb vigyorral az arcán nyúlt az alatta lévő oldalához. Lassan elkezdte cirógatni egyik kezével, miközben lassan a nyakába fújtatott. Igen, ez az ő gyengepontja... ami azonnal meg is mutatkozott : a nyaka enyhén libabőrös lett, ezzel hízelegve HongKinak, hogy folytassa a tevékenységét. Ismét fújtatott egyet, majd félénk, apró puszikat hintett az imént említett bőrfelületre. Lusta mosollyal az arcán figyelte, ahogy HeeChulon újra és újra borzongás fut végig, keze lassan átvándorolt oldaláról a vállaira, majd a mellkasára is. Közben ajkaival már kissé bebújt a fölsője alá, hogy végigcsókolgathassa a fiú vállait is, ujjai egy pillanatra szintén betekintést nyertek a pólója alá: párszor végigsimított meztelen mellkasán is. Ez volt az a pont, ahol HeeChulból minden akarata ellenére felszakadt egy hangos sóhaj.
HongKi ha lehet, most mégjobban elvigyorodott, s engedve a kísértésnek, tenyerét áthelyezte a fiú hátára. Ehhez kissé fel kellett emelkednie, de amint keze ismét utat talált a fölsője alá, ez már nem is érdekelte. Minden centimétert végigcirógatott többször is, közben gyengéden harapdálta az alatta fekvő fülét, egészen addig, amíg abból elő nem tört az első igazi, élvezettel teli nyögés.
Ekkor egyik kezével végigsimítva a fiú egész testét, lekúszott a combjáig, először csak ott simogatta, majd lassan, nagyon lassam rámarkolt HeeChul megmerevedett tagjára. Erre az felhördült, HongKi pedig élvezettel hallgatta a hangját: már ezért is megérte az egész. Imádta a kéjes hangjait hallani, mégha legtöbbször nem is ő volt fölül, akkor is. Csak maga a tudat, hogy ezeket a reakciókat ő válthatja ki belőle...
Óvatosan elkezdte maszírozni ott lent a fiút,'amire annak egész teste megfeszült. Mégsem reménytelen... ennek örömére gyorsabban kezdett el mozogni, s csak kis híja volt, hogy ne nyúljon saját magához is. Basszus... nem szerette, amikor ennyire türelmetlen. Pláne, hogy mostanában HeeChul nem is nagyon foglalkozott vele, ez a probléma kezdett egyre nagyobb lenni.
Hirtelen rászorított a keménnyé duzzadt tagra. A fiú kiejtette kezéből a könyvet, s hangos nyögésétől zengett az egész ház. HongKi ajkaiba harapva folytatta a kényeztetést, már várta, hogy párja mikor fordul meg. Azért csinálta ezt az egészet, hogy HeeChul végül önként simuljon hozzá, ne ő kényszerítse még arra is. Érdemes egyáltalán erre várnia...?
Még végig sem gondolta, amikor az allatta fekvő mozogni kezdett, s egy gyors rántással váltott a pozíciójukon. HongKi bágyadtan mosolyogva süppedt bele a párnába, karjait a másik felé nyújtva, aki készségesen belesimult az ölelésébe. Lehúzta a szöszi fölsőjét, majd először a nyakához hajolt, hogy azt lepje el csókjaival. A fiú édesen sóhajtozott alatta, kezeivel HeeChul hátát simogatva, míg az egész felsőtestét bejárva hagyott rajta apró piros foltokat. Kissé megszívta az érzékeny bőrt a hasán is, gyengéden harapdálta, egészen a nadrágjáig. Ott megállt, lágyan elmosolyodott, s végül csak levette magáról is a pólót. Tényleg, a póló... HongKi ezt el is felejtette, egyszerűen benyúlt alá, ahelyett, hogy levette volna róla.
Aztán behunyt szemekkel tűrte, amint a rajta fekvő kihámozta őt a nadrágjából, majd az alsójából is. Itt egy kis szünet következett. Nem nézett fel, érezte magán HeeChul pillantását, de akkor sem. Sejtte, hogy csak végignéz rajta egy párszor, aztán elkezdi tágítani. Szükség is lesz rá ilyen sok kihagyás után... ekkor azonban szemei tágra nyíltak, szája néma kiáltásra húzódott. Az érzés, ahogy egy másodperc alatt eltűnt HeeChul szájában... először csillagokat látott, majd tekintete ködössé vált, amint halkan nyögdécselni kezdett a másik nyelve munkálkodására. Együtt rándult a fiú nyelvének minden mozdulatával, egyreinkább kezdett megszűnni a külvilág, csak a forróság, és HeeChul maradt számára...
- Akkor kifejtenéd, hogy miért kellett ezt csinálni heteken keresztül? - kérdezte, miközben cicásan hozzábújt a másik mellkasához. Álmosan felpislogott rá, tekintete találkozott HeeChul félig nyitva tartott szemeivel.
- Persze. - nem folytatta.
- Igeeen?
- Hadd szedjem összemagam... már félig aludtam, te... - halkan morogva megdörzsölte a szemeit, aztán bágyadtan pislogott le a szöszire. Oké... rendesen kicseszett vele az elmúlt hetekben, ezt el kell ismernie...
- Szóval?
- Tanultam.
- MIT?! - tűnt el azonnal minden álmosság a fiú szemeibeől, s kissé fel is emelkedett HeeChulról. M-Mit csinált...? "Tanult"? Heteken keresztül?! Mire? Ilyen sokat?! És ő miért nem tud róla? Elvileg együtt élnek... vagy nem?! Dolgozó ember, nem valami diák, hogy tanulnia kelljen!
Mérgesen nézett rá, szemei villámokat szórtak, ellentétben a fiú békés tekintetével. Látszott, hogy ha nem mond semmit, hamarosan tényleg elalszik.
- Tanultam. Hogy megfeleljek azon a hülye vizsgán, meg dolgoztam, hogy meg tudjam írni a jelentésem. Elég régóta élünk együtt ahhoz, hogy ezekre emlékezz... semmi időm nem volt, az meg, hogy piszkáltál, mégjobban felhúzta az agyam, persze, hogy aztán meg már azért nem foglalkoztam veled. - lágyan elmosolyodott, s összeborzolta a szöszi haját - Úgyhogy ez az időszak minden évben szépen meg lesz simételve!
- Na neeem!!!
( Remélem, tetszett annak ellenére, hogy milyen kis suta lett... :3 <3 )
2014. július 9., szerda
Miért...?
( Hááát egy kicsit hosszabbat terveztem, amiben két menet lett volna, de aztán így sikerült. És FOGALMAM SINCS, hogy kinek kell ott felül lennie, mivel nem ismerem a párost, ezért én SungMint gondoltam először a domináns hímnek. Aztán, hogy mi lett belőle... ;)
Szóval ezt eommának, Kirichannak!!! *w* <3 <3 <3 )
- Eressz be! - mondta szelíden Sungmin, és kicsit megkopácsolta az ajtót. Nem igaz, hogy ez a nagy gyerek nem képes beengedni őt... mi baja van ennek az embernek mindig?
- Nem...
- Tae... mi bajod?
- Nem akarlak itt látni. Egyedül akarok lenni.
- Miért?
- Mert nem óhajtom a társaságodat élvezni.
- És azt miért?
- Mert nem kívánok veled egy légtérben lenni.
- Miért?
- Mert nem szeretnék egy helyiségbe kerülni veled.
- Miért?
- Befognád? Kifogyott a szókincsem, ember... hagyjál békén!
- Miért...? - sóhajtott reménytvesztve a fiú, s a hátát nekitámasztotta az ajtónak. Minden hétvégén eljátszották ezt, de mostanában egyre sűrűbben. Mi ütött belé? Idővel mindig beengedte őt a szobába, de sohasem mondta el, mi baja. Sejtette, hogy most sem lesz ez másként, bár már kezdte nagyon unni : ilyenkor Taeha leüll az ágyára, félig magára húzza a takarót, és egy hatalmas macival a kezében mered a semmibe. Az is megfordult már a fejében, hogy talán depressziós, viszont akkor miért csak szombatonként? Mostantól szombat tizenhárom van péntek helyett?
Sóhajtott egy újabbat :
- Azért még ma beengedsz?
- Nem. Hagyjál.
- Talán ha egyszer elmondod, mi bajod van...
- De én NEM akarom elmondani.
- Miért?
- Mert mégszegényebb a szókincsed, mint nekem...
- Ne csodálkozz. Sosem ment az irodalom. Te legalább abból jó lehettél.
- Aham... megbuktam... kétszer is...
- Tae... most ez nem lényeg. Beengetsz?
- Iie... no, ani, nem, milyen nyelven mondjam még?
- Édes, egyetlen drága TaeHám! Beengetsz, vagy berúgom az ajtót!
- Húha...! Taekwondo mancus ráizgult a fabútorokra! Hmm... finom lakk, micsoda fénye van! Határozottan izgató!
- Te nem vagy normális... - bármennyire is próbált komoly maradni, halkan felnevetett. Nem normális... ha annyira kétségbe lenne esve a kicsi Sungmin, már rég betörte volna az ajtót, és nem azért, hogy egy bútort fektessen meg.
- Miért? Ne mondd, hogy nem tetszik!
- Az tetszene, ha most beengednél szépen, aztán felőlem lefektethetlek, de hagyjuk ki az ajtót, légyszíves!
- Hallod, drágám...? A cuki fiúnak nem kellesz... szomorú. De sebaj, megoldjuk, hogy mindegy legyen neki, mibe rakja, okés? - hangja hirtelen megváltozott, határozottan incselkedővé vált, mintsem mérgessé, vagy kétségbeesetté. Hallatszott, ahogy felkel az ágyról, majd durván nekiesik az ajtónak. Sungmin arra gondolt, valószínűleg a hátát vágta neki, s úgy áll most, ahogy ő is. El is mosolyodott, aztán várta TaeHa nagy tervét, hogy mégis mit akarhat, de csak nem hallott semmit. Semmit, mintha a fiú csak támaszkodna az ajtón, nem csinálva az égvilágon semmi érdekeset. Tehát a türelmét akarja próbára tenni, mint eddig? Arra ugyan nem fog felizgulni... maximum akkor, ha napokig nem jön ki onnan, és tényleg kénytelen lesz mondjuk egy dinnyét... áááh, ha ilyenekre gondol, elég lesz egy perc is, hogy előkeresse azt a dinnyét!
Megrázta a fejét és tovább várt. Valami kis motoszkálást ugyan hallott, de biztos volt benne, hogy a fiú nem mozdult el az ajtó mellől, mert közvetlenül onnét jöttek a zajok. Halk, tényleg alig észrevehető motoszkálás... aztán észrevette, hogy TaeHa egyre hangosabban veszi a levegőt, szuszogott, mint álmában szokott. Aztán a szuszogás lihegéssé fajult, a mozgás gyorsult, az is hangosabbá vált.
Ez most... most tényleg...
Érezte, hogy a fejébe tódul a vér, szemei elkerekedtek a döbbenettől. Maga elé képzelte az élvezkedő arcot... ezt nem gondolhatja komolyan! Képes lenne maszturbálni, nagyjából öt centire tőle?!
Elhangzott az első kéjes nyögés, és a fiú körmeivel végigkarcolta az ajtót. Talán véletlen, de SungMin füle mellett húzta végig a kezét, s ahogy csípője hátrarándult szintén az ajtónak, SungMin is kénytelen volt lökni egyet. Ágyékát elöntötte a forróság, bizseregni kezdett, a szája kiszáradt... tudta, hogy már az sem lehet messze, hogy ott lent láthatóbb jelei is legyenek szenvedésének... egyszer ez az ember fogja őt megölni!
Egyre sűrűbben kellett nyelnie, miközben hallgatta TaeHa szapora nyögéseit, és valóban érezte, ahogy most már megkeményedik.
Szinte öntudatlanul rántotta le magáról a farmert, amint elhangzott az első igazi kéjkiáltás. Itt már nem bîrta tovább, letolta az alsóját is, majd azonnal meredező férfiasságára markolt. Egy jóleső nyögés hagyta el ajkait, amint lükető tagját végre nem a nadrágja szorította. Ütemesen kezdett el mozogni, TaeHa nyögéseivel párhuzamosan.
Úgy tűnt, a másik fiút nem zavarja, hogy SungMin is nagyon élvezi a helyzetet, szégyentelenül nyögdécselt tovább, miközben csípőjük szinte egyszerre ütődött neki az ajtónak.
SungMin kezének mozgása fokozatosan gyorsult, végül már őrült tempóban húzogatta a bőrt, érezte, hogy nincs messze a gyönyör kapuja. Aztán TaeHa felkiáltott... ő pedig egy utolsó erős rántással a kezébe élvezett. Ideje sem volt felfogni, mi történt, csak megérezte tenyerén forró magját, s lassan lecsúszott a földre. Még mindig lihegett, a keze ragadt, a szemeit is alig bírta nyitva tartani. És ha belegondol, hogy ez TaeHával mégjobb szokott lenni...
Mosolyogva konstantálta, hogy az ajtó túloldalán lévő is édesen piheg. Hátradöntötte a fejét, hallgatva TaeHa szuszogását, s tudta, a fiú mindjárt ajtót nyit : egy ilyen után egyikük sem szeretett volna egyedül pihengetni, sokkal inkább egymás karjaiban, kényelmesebb pózban, a kényelmesebb ágyukban. Tényleg, de hideg a föld... csak most tűnt fel neki igazán.
A zár kattant. Az ajtó nyitva.
- Tae... miért zárkózol be...? - kérdezte halkan.
- Csak... csak olvastam egy fanfictiont... és... aish, olyan szomorú!!! Nem hiszem el, hogy ez lett a vége... és Kirichan azt írta, hogy nem folytatja...! É-én nem tudtam napirendre térni a dolgok felett és... - itt hangja hirtelen elcsuklott, érződött, milyen nehezen szánta rá magát, hogy ezt elmondja - és LuHan meghalt... Lay egyedül maradt... a vidámparkban... nem bírom feldolgozni, értsd már meg!
Szóval ezt eommának, Kirichannak!!! *w* <3 <3 <3 )
- Eressz be! - mondta szelíden Sungmin, és kicsit megkopácsolta az ajtót. Nem igaz, hogy ez a nagy gyerek nem képes beengedni őt... mi baja van ennek az embernek mindig?
- Nem...
- Tae... mi bajod?
- Nem akarlak itt látni. Egyedül akarok lenni.
- Miért?
- Mert nem óhajtom a társaságodat élvezni.
- És azt miért?
- Mert nem kívánok veled egy légtérben lenni.
- Miért?
- Mert nem szeretnék egy helyiségbe kerülni veled.
- Miért?
- Befognád? Kifogyott a szókincsem, ember... hagyjál békén!
- Miért...? - sóhajtott reménytvesztve a fiú, s a hátát nekitámasztotta az ajtónak. Minden hétvégén eljátszották ezt, de mostanában egyre sűrűbben. Mi ütött belé? Idővel mindig beengedte őt a szobába, de sohasem mondta el, mi baja. Sejtette, hogy most sem lesz ez másként, bár már kezdte nagyon unni : ilyenkor Taeha leüll az ágyára, félig magára húzza a takarót, és egy hatalmas macival a kezében mered a semmibe. Az is megfordult már a fejében, hogy talán depressziós, viszont akkor miért csak szombatonként? Mostantól szombat tizenhárom van péntek helyett?
Sóhajtott egy újabbat :
- Azért még ma beengedsz?
- Nem. Hagyjál.
- Talán ha egyszer elmondod, mi bajod van...
- De én NEM akarom elmondani.
- Miért?
- Mert mégszegényebb a szókincsed, mint nekem...
- Ne csodálkozz. Sosem ment az irodalom. Te legalább abból jó lehettél.
- Aham... megbuktam... kétszer is...
- Tae... most ez nem lényeg. Beengetsz?
- Iie... no, ani, nem, milyen nyelven mondjam még?
- Édes, egyetlen drága TaeHám! Beengetsz, vagy berúgom az ajtót!
- Húha...! Taekwondo mancus ráizgult a fabútorokra! Hmm... finom lakk, micsoda fénye van! Határozottan izgató!
- Te nem vagy normális... - bármennyire is próbált komoly maradni, halkan felnevetett. Nem normális... ha annyira kétségbe lenne esve a kicsi Sungmin, már rég betörte volna az ajtót, és nem azért, hogy egy bútort fektessen meg.
- Miért? Ne mondd, hogy nem tetszik!
- Az tetszene, ha most beengednél szépen, aztán felőlem lefektethetlek, de hagyjuk ki az ajtót, légyszíves!
- Hallod, drágám...? A cuki fiúnak nem kellesz... szomorú. De sebaj, megoldjuk, hogy mindegy legyen neki, mibe rakja, okés? - hangja hirtelen megváltozott, határozottan incselkedővé vált, mintsem mérgessé, vagy kétségbeesetté. Hallatszott, ahogy felkel az ágyról, majd durván nekiesik az ajtónak. Sungmin arra gondolt, valószínűleg a hátát vágta neki, s úgy áll most, ahogy ő is. El is mosolyodott, aztán várta TaeHa nagy tervét, hogy mégis mit akarhat, de csak nem hallott semmit. Semmit, mintha a fiú csak támaszkodna az ajtón, nem csinálva az égvilágon semmi érdekeset. Tehát a türelmét akarja próbára tenni, mint eddig? Arra ugyan nem fog felizgulni... maximum akkor, ha napokig nem jön ki onnan, és tényleg kénytelen lesz mondjuk egy dinnyét... áááh, ha ilyenekre gondol, elég lesz egy perc is, hogy előkeresse azt a dinnyét!
Megrázta a fejét és tovább várt. Valami kis motoszkálást ugyan hallott, de biztos volt benne, hogy a fiú nem mozdult el az ajtó mellől, mert közvetlenül onnét jöttek a zajok. Halk, tényleg alig észrevehető motoszkálás... aztán észrevette, hogy TaeHa egyre hangosabban veszi a levegőt, szuszogott, mint álmában szokott. Aztán a szuszogás lihegéssé fajult, a mozgás gyorsult, az is hangosabbá vált.
Ez most... most tényleg...
Érezte, hogy a fejébe tódul a vér, szemei elkerekedtek a döbbenettől. Maga elé képzelte az élvezkedő arcot... ezt nem gondolhatja komolyan! Képes lenne maszturbálni, nagyjából öt centire tőle?!
Elhangzott az első kéjes nyögés, és a fiú körmeivel végigkarcolta az ajtót. Talán véletlen, de SungMin füle mellett húzta végig a kezét, s ahogy csípője hátrarándult szintén az ajtónak, SungMin is kénytelen volt lökni egyet. Ágyékát elöntötte a forróság, bizseregni kezdett, a szája kiszáradt... tudta, hogy már az sem lehet messze, hogy ott lent láthatóbb jelei is legyenek szenvedésének... egyszer ez az ember fogja őt megölni!
Egyre sűrűbben kellett nyelnie, miközben hallgatta TaeHa szapora nyögéseit, és valóban érezte, ahogy most már megkeményedik.
Szinte öntudatlanul rántotta le magáról a farmert, amint elhangzott az első igazi kéjkiáltás. Itt már nem bîrta tovább, letolta az alsóját is, majd azonnal meredező férfiasságára markolt. Egy jóleső nyögés hagyta el ajkait, amint lükető tagját végre nem a nadrágja szorította. Ütemesen kezdett el mozogni, TaeHa nyögéseivel párhuzamosan.
Úgy tűnt, a másik fiút nem zavarja, hogy SungMin is nagyon élvezi a helyzetet, szégyentelenül nyögdécselt tovább, miközben csípőjük szinte egyszerre ütődött neki az ajtónak.
SungMin kezének mozgása fokozatosan gyorsult, végül már őrült tempóban húzogatta a bőrt, érezte, hogy nincs messze a gyönyör kapuja. Aztán TaeHa felkiáltott... ő pedig egy utolsó erős rántással a kezébe élvezett. Ideje sem volt felfogni, mi történt, csak megérezte tenyerén forró magját, s lassan lecsúszott a földre. Még mindig lihegett, a keze ragadt, a szemeit is alig bírta nyitva tartani. És ha belegondol, hogy ez TaeHával mégjobb szokott lenni...
Mosolyogva konstantálta, hogy az ajtó túloldalán lévő is édesen piheg. Hátradöntötte a fejét, hallgatva TaeHa szuszogását, s tudta, a fiú mindjárt ajtót nyit : egy ilyen után egyikük sem szeretett volna egyedül pihengetni, sokkal inkább egymás karjaiban, kényelmesebb pózban, a kényelmesebb ágyukban. Tényleg, de hideg a föld... csak most tűnt fel neki igazán.
A zár kattant. Az ajtó nyitva.
- Tae... miért zárkózol be...? - kérdezte halkan.
- Csak... csak olvastam egy fanfictiont... és... aish, olyan szomorú!!! Nem hiszem el, hogy ez lett a vége... és Kirichan azt írta, hogy nem folytatja...! É-én nem tudtam napirendre térni a dolgok felett és... - itt hangja hirtelen elcsuklott, érződött, milyen nehezen szánta rá magát, hogy ezt elmondja - és LuHan meghalt... Lay egyedül maradt... a vidámparkban... nem bírom feldolgozni, értsd már meg!
2014. július 8., kedd
13. Fejezet
( I-Igen, Soo pov nem lesz, de a következőben bepótolom! A one shotok pedig... nem vicc, kb tíz mondat hiányzik a HeeChul + HongKis ficiből, a másik kész van, úgyhogy vagy ma este, vagy holnap délelőtt töltöm fel őket. -.-" Igyekszem nem ihlethiányban szenvedni többé! Viszont megpróbáltam nektek hosszú fejezetet írni - a KyungSoo pov hiánya ellenében - szóval remélem sikerült! =D
Jó olvasást! )
LuHan pov :
Aranyosan szuszogott. Hibátlan arca még így, álomvilágában is gondterheltnek tűnt, komolynak, mint mindig. Sehol egy apró mosoly, nem tátotta el a száját, csak feküdt a hátán, s tökéletes, de falfehér arca megijesztett. Tudtam, hogy alapból is hófehér bőre van, most valahogy mégis megrémisztett a látvány : mintha mégsápadtabb lenne. Annyira, hogy azonnal görcsberándult a gyomrom, amint először rápillantottam. Nem lehet, hogy ő egészséges, és csak én álmodom? Van rá esély?
Bármit megadnék érte, ha most felébredhetnék, s az ő mosolygós arcát látnám magam előtt, amint azt mondja, "Azt hittem, ma már fel sem ébredsz! Fél dél van, LuHan!"
Ehelyett azonban csak én ültem itt mellette, nem volt sem dél, én sem aludtam, SeHun sem mosolygott. Ugyan, hova gondolok már...?
Felsóhajtottam, s körbepillantottam. Fehér betegágy, fehér székek, függönyök, ablakkeretek, falak, lámpa, asztal... minden olyan hófehér volt, hogy kirázott tőle a hideg. Ez lenne a nyugalom? Erre van szüksége egy betegnek, hogy felépüljön? Erre? A fehér a tisztaságot, de a halált is jelképezi. Egyszerűen... utálom. Cseppet sem nyugtat meg, sőt, inkább ideges leszek tőle, főleg most, hogy SeHun is itt van, ugyanilyen sápadt színben. Még mindig nem tudom elhinni...
A kisasztalon lévő virágra pillantottam, amit én hoztam neki. Piros, sárga és lila. Nem illik ebbe az egyhangúságba, ami a kórházban uralkodik, feltűnő, mintha nem oda való lenne. Ahh... ha túl sokat gondolkozom ezen, még átfestem az egész épületet!
- Hát te...? - hallottam meg halk, rekedt hangját. Rögtön odakaptam a fejem :
- Felébredtél? Hogy érzed magad?
- Tehát, hogyhogy itt vagy? - húzta el a száját, amire elmosolyodtam. Bunkó, de a lényeg, hogy a hangja a régi, úgy reagál, ahogy mindig. Legalább ez rendben van, és ez egyelőre mindennél többet jelent.
Csak gyógyulj meg...
- Gondoltam, tanítás után meglátogatlak. Barátok vagyunk, nem? Még szép, hogy bejöttem hozzád!
- Akkor egész jól vagyok, köszönöm. Hányások, meg ilyenek vannak még csak, nem vészes különösebben...
- Oh... hozzak valamit inni? Vagy enni kérsz? - kérdeztem gyorsan, mert a hányásról az jutott eszembe, hogy innia kell, hiszen valószínűleg így elég sok víz távozott a szervezetéből, és ennie kell, mert gondolom nem csak folyadék jött ki belőle. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy akkor meg visszajön minden, és ezért most nem akar sem enni, sem inni.
Felmordult :
- Jaj, anyámék is ha bent vannak, mindig tömni akarnak... könyörgöm, csak te ne!
- O-Oké, csak kérdeztem! - emeltem magam elé a kezeimet, védekezésképpen - De egyébként semmi baj? Tényleg nincs szükséged semmire?
- Nincs, kösz. Mondjuk... néha jó lenne olvasgatni, vagy valami, hiszen gondolni kell a jövőre is! Ki tudja, mikor fogok meghalni, addig nem szeretnék unatkozni!
Erre hirtelen megmerevedtem.
"Meghalni...?"
Rémülten néztem rá, szemeim elkerekedtek, s azt hiszem, a számat is kissé eltátottam : ő már... ő már felkészült...? Annyira komolyan mondta, hogy nem hinném, hogy csak viccelt. SeHun ilyesmivel nem szokott viccelni... soha! Soha nem szórakozik komoly dolgokkal! Akkor most...?
Nem. Biztos mégiscsak viccelt...
- M-Mi van...? Nem fogsz meghalni, ezzel ne is szórakozz!
- LuHan! Beteg vagyok. Rákos. Tudod, mit jelent ez a szó? Ha nem jön össze a terápia, nem húzom sokáig. Vagy ha mégis tovább bírom, mint kellene, akkor meg szenvedni fogok a maradék időmben. Most mondjam azt magamnak, hogy biztosan túlélem? Hogy én képes vagyok rá? Mi ez? Szappanopera, LuHan? Már csak valami titkos hódoló kéne, aki itt bőgne felettem...
Erélyes hangjára elhallgattam. Utálom ezt az embert... nem lehet vele vitatkozni. És a legrosszabb mégis az, hogy nem is tudnék, pedig annyira szeretnék, hogy az már fáj... titkos hódoló? Nem. Az a bizonyos imádód nem akar feletted sírni... gondolj rá! Mit fog csinálni, ha te meghalsz? Most is önző módon csak magára gondol, s ha te elmész, akkor is magát fogja sajnáltatni.
Ahogy most is.
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen arcot vágna, ha szerelmet vallanék neki? Egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy szórakozzak valamin, azonban muszáj volt egy kicsit mosolyognom. Amolyan keserédes arckifejezés lehetett, amint megláttam magam előtt a döbbent arcát. Azt hiszem, saját kézzel vetne véget az életének, mintsem hogy engem kelljen csókolgatnia... vagy csak kinevetne, s megszakítanánk minden kapcsolatot, viszont még az is jobb lenne, mint az, hogy itt hal meg, úgy, hogy nem tehettünk érte semmit. Rohadtul nem fog számítani, hogy segítettünk-e, vagy sem, ha egyszer elmegy, de mégis... ez a baj. Hogy nem tehetünk semmit. Sem én, sem a szülei, sem senki, csak az orvosokban bízhatunk, akik annyi beteget öltek már meg figyelmetlenség miatt, és ugyanennyit mentettek is meg. De akkor kiben bízzunk? Csak SeHun az egyetlen, akiben lehet bízni, az orvosokban nem.
De ha ő beletörődött...?
- Akkor is! Küzdj, SeHun, és ne hagyd el magad! - éreztem a gombócot a torkomban, mégis próbáltam határozottnak tűnni.
- De...
- Szánalmas. Az. Feladnád? Hiszen még semmi sincs veszve, ember! Ez rajtad is múlik, értsd már meg! Akármit csinálhatnak veled az orvosok, ha te nem akarsz felépülni!
Végül csak hazakeveredtem. Nehezen szakadtam el SeHuntól, nagyon szerettem volna ott lenni mellette, de tudtam, hogy nem lehet. Neki is pihennie kell, a szülei is akartak vele beszélni, nekem pedig tanulnom kéne, ráadásul Jonginnak sem mondtam, hogy ilyen sokáig odaleszek. Így másfél órát töltöttem csak a kórházban, utána kénytelen voltam hazamenni, ahol Kai nagyban dolgozott a konyhában.
- Szia - köszöntem.
- Szia! Azt hittem már, mellette éjszakázol! Komolyan, látod te, hány óra?
- Hagyjál már, nem vagyok jó passzban... - mormogtam vissza, s bementem a szobánkba, hogy átöltözzek. Ledobtam az ágyamra az ingemet a nyakkendőm után, s úgy éreztem, képes lennék még arra is, hogy templomba járjak, ha most megjelenne előttem valami, amit nyugodtam szétverhetnék. Egyszerűen... nem voltam szomorú, csak mérges. De az nagyon. Annyira, hogy tényleg bármit szét tudtam volna ütni, ami az utamba kerül.
- Jó jó, bocsánat... megértem.
Többet nem is beszélt. Igazából hálás voltam neki, amiért csendben maradt, mert valahogy egyáltalán nem volt kedvem senki társaságához SeHunén kívül. Le akartam feküdni az ágyamra egy jó kis zuhany után, aztán holnap reggelig ki sem kelni belőle. Úristen, iskola... hogy fogok én oda bemenni? Az is csak SeHunra emlékeztet, meg úgy minden. Az ágyam, az iskola, a hülye szőke hajam, a csend, a tanulás...
Oké... félek! Félek, a fenébe is! Akkor hol vagy?! Most szükségem van rád, hallasz?! Hol vagy?! Mindig ki tudod őt verni a fejemből... akkor segíts!
Idegesen túrtam a hajamba, s olyan hirtelen pördültem meg, hogy egész beleszédültem.
És akkor megpillantottam valamit Jongin ágyán.
Valami fekete, behatárolhatatlan formályú anyagot. Odamentem, hogy megnézhessem, mi az : felemeltem, s úgy tűnt, egy egyszerű, de vastag kendő. Olyan, amit az ember akár a feje köré is tekerhet, elrejtve ezzel kilétét bárki elől... érintése ismerős volt, selymes, fényes anyag. Olyan, mint...
"Hát ezért nem vagy itt...?" - ezért. Mert a maszkod az én kezemben van. Te pedig... te pedig itt vagy, mindig is itt voltál. Mindig...
A kezem megremegett, ott volt benne a bizonyíték, az agyam azonban folyamatosan kifogásokat gyártott : miért lenne már ő? Mi értelme lenne? Ő nem szerelmes belém. Ő hetero, ez egészen biztos. Tudom, hogy nem ő... de akkor... akkor mi ez? Egész idáig Jongin volt az? Itt élt mellettem, de nem vettem észre? Hogy nem?! Hiszen itt volt az orrom előtt... végig itt volt, annyira egyértelműen, hogy az már kínos. Hogy tudott így átverni, amikor egymás mellett élünk? Egyáltalán hogy lehetséges ez? Sohasem láttam még ezt a kendőt nála... nem szoktam mások cuccai közt túrkálni, de volt már rá példa, hogy megtettem, amikor a szennyest pakoltam ki a szobánkból. Látnom kellett volna... vagy nagyon jól eldugta. De honnét tud SeHunról? Az még lehet, hogy KyungSoo érzéseit észrevette, de én sokkal inkább titkoltam. És... Kai utálja a melegeket. Tehát ha tudna róla... egész biztosan megutálna. Ismerem őt.
És mégis... a kezemben lévő kendő nem ezt mutatta. Hiába tudtam, hogy ez egyszerűen lehetetlen és abszurd, szöget ütött a fejemben, hogy akkor ez hogy kerül hozzá? Mondjuk, bárki vehet ilyet...
- LuHan...! Megtetszett anyám sála, vagy mi? Kész a vacsora! - hallottam meg Jongin hangját, amitől először összerezzentem, majd a kezemben az anyaggal megdordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ő csak felvonta a szemöldökét, hogy mégis mit akarok, de nem tudtam, bedőlhetek-e neki. Színészkedne, vagy tényleg nem ő az? Az anyja sála, mi...? Talán lehetséges, de mit keresne nála a szülő ruhája?
- Anyád sála?
- Az. Miért? Inkább gyere enni, összedobtam valamit! - vállat vont, olyan egyszerűen, olyan természetesen, hogy úgy döntöttem, nem fogom meggyanusítani. És ha tényleg nem ő az? Minden ésszerű érv Jongin "ártatlansága" mellett szól... utálom a miérteket. Miért tenné? Ha most csak úgy elkezdek vádaskodni, ha nincs igazam, akkor egyrészt eléggé leégetem magam, másrészt pedig megtudja, hogy én találkozgatok azzal az emberrel. És egyik sem hangzik túl jól.
- Oké...
Visszadobtam a kendőt az ágyra, s vele együtt kimentem a szobából.
Most kiderül. Most leleplezem, kerüljön bármibe is. Ha eljön, akkor SeHunt kizárhatom, hiszen ő kórházban van. Ha Jongin az, rajta lesz az a kendő. Ha eljön, de nem stimmel a sál, akkor ezt a két embert ki is zárhatom, és maradt Kris meg KyungSoo. Uh... Kris...? KyungSoo elég valószínűtlen, tehát a maradék az nem más, mint Kris. De azt valahogy nagyon nem akarom... mert ha ő az, akkor meg ott van a kérdés, hogy ki vert meg? Mondjuk, "ő" biztos látta, és talán el is mondja, ha szerencsém van, bár szerintem sejtené, hogy ezzel közelebb vinne a megoldáshoz és akkor természetesen nem árulja el. Miért tenné? Ha valóban Kris csinált ki, akkor ő teljes mértékben esélytelen, tehát egyel kevesebb ember a gyanús, de ha nem ő volt, akkor meg ki? Aish... ettől jobban fáj a fejem, mint a matektól!
Ezen gondolkozva ücsörögtem a parkban, azon a padon, ahol eddig is találkozgattunk.
"Most félek. Félek, mert SeHun veszélyben van. Tehát el kell jönnie..." - ebben reménykedve körbepillantottam : még nem láttam sehol. Még...? Honnét tudja, hogy mikor van problémám, ha nem Jongin, aki mindig mellettem van? Ilyen téren viszont érthető, ha esetleg Kai az. Nem, basszus, felejtsd már ezt el! Ma nem is tanultam még semmit, csak "rajta" és SeHunon gondolkodtam. Na, amikorra én innét hazaérek... valószínűleg már nem is fogok nekiállni leckét írni, vagy csak bármilyen tankönyvet is elővenni. Nincs az az isten, hogy én éjszaka tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból. Illetve, matekból... amiből ugye megbuktam.
Nincs az az isten, hogy én éjszaka ne tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból!
Felsóhajtottam, s hátrhajtottam a fejem. Hol van már? Legutóbb is nagyjából ugyanebben az időpontban érkeztem és akkor ő már itt volt, vagy legfeljebb egy-két perccel utánam jött ide. Akkor meg...? Talán dolga van? Lehet... vagy tényleg nem Jongin, így fogalma sincs róla, hogy mikor "félek" és mikor nem. Mégis honnét tudná, ha nem ő az?
Megnéztem a telefonomat : már több, mint félórája vártam rá.
Nem fog eljönni. Ha eddig nem ért ide, már nem is fog. Akkor talán SeHun...? Hiszen ő beteg, érthető, hogy nincs itt!
"SeHun..." - amint eszembe jutott, mi történt vele, újra elszomorodtam, s valahogy nem érdekelt a maszkos hercegem. Már megint... és most nincs itt senki, hogy megnyugtasson. Nincs velem ő, hogy segítsen, ami igazából annyiból áll, hogy leül mellém, s meghallgatja a problémáimat. De ennél nem is kell nagyobb segítség, talán mert nincs is : olyan nyugalom és gondoskodás árad belőle, hogy elég a puszta jelenléte ahhoz, hogy az ember úgy érezze, menedéket talált mellette, olyan biztonságot, amit más mellett nem kaphat meg. Egyszerűen... nem tudom, mi ez, de kell nekem. Szerelmes lennék? Két emberbe? Nem, ez nem szappanopera, ahogy SeHun mondaná, ez szimplán abszurd és felfoghatatlan. Hogy szerethet valaki két embert? Ha egyszer rajongok egyvalakiért, akkor annak odaadom mindenem, azt minden porcikámmal szeretem, s nem akarok mást. Akkor ez micsoda? Minek nevezzem ezt az érzést? Hiszen határozottan olyasmi, amit SeHunnal kapcsolatban is érzek, tehát mondhatni szerelem.
Tévedtem... ez az egész egy nagy szappanopera.
Ha csak végiggondolom, hogy KyungSoo szerelmes belém, én viszont csak barátként tekintek rá, mert SeHunért bolondulok, és van egy ismeretlen herceg is, aki elvileg szeret engem, én pedig... hát érzek iránta valamit. Mint valami rossz, nyálas sorozat...
- LuHan...? - hallottam meg egy halk, bátortalan hangot. Kissé megijedtem, ezért ugrottam egyet, s rémültwn pillantottam a hang irányába :
- K-KyungSoo...?
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak megláttam, hogy egyedül ücsörög itt valaki, és amikor felismertelek, idejöttem. Nem is hallottad?
Mindenki ebben a parkban szokott mászkálni?! Nem hiszem el... találkoztam itt SeHunnal, a hercegemmel, most meg KyungSoo-val... azt hittem, senki sem járkál már ide, mert teljesen lepusztult, erre...
Igyekeztem túltenni magam a ma már sokadjára érkező miniszívrohamaimon, majd felnéztem Soo-ra, aki a pad mellett állt.
- Elgondolkoztam, nem vettem észre. De hogyhogy itt vagy? Ilyenkor...?
- Nem voltam fáradt, ezért inkább sétálni jöttem. - ült le mellém. - És te? Ne mondd, hogy nem kell tanulnod!
- Hát... éppenséggel kellene, csak semmi erőm hozzá. Nem fog ma az agyam.
- Figyelj... nem akarsz róla beszélni? - kérdezte bátortalanul, mire felkaptam a fejem : miről? SeHunra gondol? Vagy arra, ami a mosdóban történt...? Tudom, hogy azóta úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna, de nem véletlenül. Hülye ötlet volt, bevallom, ezért ezt tartottam a legjobbnak, ha inkább nem is foglalkozom vele. Ez is hiba... a fenébe már! Mit tehettem volna? Nem akartam hitegetni, de ezt ő is tudja, csak... csak megadtam - még ha nem is sokáig - amire vágyott. Igen, elismerem, rosszul tettem, bár szerintem nem bánta meg. Ha pedig esetleg mégis SeHunról szeretne beszélni... áh, az nem megy! Nem akarok róla mondani semmit senkinek! Aish, értem, hogy Soo-ból megint csak az önzetlenség beszél, de ez nekem nem megy...
- M-Miről?
- Hát... SeHunra gondoltam... tudom, mit érzel iránta, ezért gondoltam, talán jobb lenne, ha... meg tudnád osztani valakivel...
Csak motyogott, de olyan aranyosan, hogy nem bírtam ki, felé lendültem, s megöleltem. Magamhoz szorítottam, de olyan erősen, hogy halkan felnyögött, aztán azonban ő is készségesen simult hozzám, kezei bátortalanul csúsztak a hátamra. Édes... miért foglalkozik velem ez az ember? Végig csak kihasználtam, akaratlanul, de megtettem és ez a lényeg. Akkor miért...? Miért nem szeretsz mást, te kis szerencsétlen...? Túl önzetlen, túl kedves, önfeláldozó, figyelmes... meg minden, amit jelenleg egyáltalán nem érdemlek meg.
- Sajnálom... - súgtam a fülébe.
- Mit...?
- Mindent...
Többet egyikünk sem szólt. Csak ültünk a sötétben, egymásba kapaszkodva, némán bevallva mindent egymásnak.
Nem jött el. Elképesztően magányosnak éreztem magam, vágytam arra a megértésre, amit tőle kaptam, s rájöttem, ő nem lesz mindig itt. És akkor majd csal magamra számíthatok - akkor mi lesz? Miért akarom, hogy mindig itt legyen mellettem valaki? A legnagyobb problémáimmal úgyis egyedül kell majd megbírkozzak. Ehhez kell tartsam magam, nem pedig mindig másra várva ülni a sötétben.
Nem, nem félek. Nincs szükségem segítségre.
Jó olvasást! )
LuHan pov :
Aranyosan szuszogott. Hibátlan arca még így, álomvilágában is gondterheltnek tűnt, komolynak, mint mindig. Sehol egy apró mosoly, nem tátotta el a száját, csak feküdt a hátán, s tökéletes, de falfehér arca megijesztett. Tudtam, hogy alapból is hófehér bőre van, most valahogy mégis megrémisztett a látvány : mintha mégsápadtabb lenne. Annyira, hogy azonnal görcsberándult a gyomrom, amint először rápillantottam. Nem lehet, hogy ő egészséges, és csak én álmodom? Van rá esély?
Bármit megadnék érte, ha most felébredhetnék, s az ő mosolygós arcát látnám magam előtt, amint azt mondja, "Azt hittem, ma már fel sem ébredsz! Fél dél van, LuHan!"
Ehelyett azonban csak én ültem itt mellette, nem volt sem dél, én sem aludtam, SeHun sem mosolygott. Ugyan, hova gondolok már...?
Felsóhajtottam, s körbepillantottam. Fehér betegágy, fehér székek, függönyök, ablakkeretek, falak, lámpa, asztal... minden olyan hófehér volt, hogy kirázott tőle a hideg. Ez lenne a nyugalom? Erre van szüksége egy betegnek, hogy felépüljön? Erre? A fehér a tisztaságot, de a halált is jelképezi. Egyszerűen... utálom. Cseppet sem nyugtat meg, sőt, inkább ideges leszek tőle, főleg most, hogy SeHun is itt van, ugyanilyen sápadt színben. Még mindig nem tudom elhinni...
A kisasztalon lévő virágra pillantottam, amit én hoztam neki. Piros, sárga és lila. Nem illik ebbe az egyhangúságba, ami a kórházban uralkodik, feltűnő, mintha nem oda való lenne. Ahh... ha túl sokat gondolkozom ezen, még átfestem az egész épületet!
- Hát te...? - hallottam meg halk, rekedt hangját. Rögtön odakaptam a fejem :
- Felébredtél? Hogy érzed magad?
- Tehát, hogyhogy itt vagy? - húzta el a száját, amire elmosolyodtam. Bunkó, de a lényeg, hogy a hangja a régi, úgy reagál, ahogy mindig. Legalább ez rendben van, és ez egyelőre mindennél többet jelent.
Csak gyógyulj meg...
- Gondoltam, tanítás után meglátogatlak. Barátok vagyunk, nem? Még szép, hogy bejöttem hozzád!
- Akkor egész jól vagyok, köszönöm. Hányások, meg ilyenek vannak még csak, nem vészes különösebben...
- Oh... hozzak valamit inni? Vagy enni kérsz? - kérdeztem gyorsan, mert a hányásról az jutott eszembe, hogy innia kell, hiszen valószínűleg így elég sok víz távozott a szervezetéből, és ennie kell, mert gondolom nem csak folyadék jött ki belőle. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy akkor meg visszajön minden, és ezért most nem akar sem enni, sem inni.
Felmordult :
- Jaj, anyámék is ha bent vannak, mindig tömni akarnak... könyörgöm, csak te ne!
- O-Oké, csak kérdeztem! - emeltem magam elé a kezeimet, védekezésképpen - De egyébként semmi baj? Tényleg nincs szükséged semmire?
- Nincs, kösz. Mondjuk... néha jó lenne olvasgatni, vagy valami, hiszen gondolni kell a jövőre is! Ki tudja, mikor fogok meghalni, addig nem szeretnék unatkozni!
Erre hirtelen megmerevedtem.
"Meghalni...?"
Rémülten néztem rá, szemeim elkerekedtek, s azt hiszem, a számat is kissé eltátottam : ő már... ő már felkészült...? Annyira komolyan mondta, hogy nem hinném, hogy csak viccelt. SeHun ilyesmivel nem szokott viccelni... soha! Soha nem szórakozik komoly dolgokkal! Akkor most...?
Nem. Biztos mégiscsak viccelt...
- M-Mi van...? Nem fogsz meghalni, ezzel ne is szórakozz!
- LuHan! Beteg vagyok. Rákos. Tudod, mit jelent ez a szó? Ha nem jön össze a terápia, nem húzom sokáig. Vagy ha mégis tovább bírom, mint kellene, akkor meg szenvedni fogok a maradék időmben. Most mondjam azt magamnak, hogy biztosan túlélem? Hogy én képes vagyok rá? Mi ez? Szappanopera, LuHan? Már csak valami titkos hódoló kéne, aki itt bőgne felettem...
Erélyes hangjára elhallgattam. Utálom ezt az embert... nem lehet vele vitatkozni. És a legrosszabb mégis az, hogy nem is tudnék, pedig annyira szeretnék, hogy az már fáj... titkos hódoló? Nem. Az a bizonyos imádód nem akar feletted sírni... gondolj rá! Mit fog csinálni, ha te meghalsz? Most is önző módon csak magára gondol, s ha te elmész, akkor is magát fogja sajnáltatni.
Ahogy most is.
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen arcot vágna, ha szerelmet vallanék neki? Egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy szórakozzak valamin, azonban muszáj volt egy kicsit mosolyognom. Amolyan keserédes arckifejezés lehetett, amint megláttam magam előtt a döbbent arcát. Azt hiszem, saját kézzel vetne véget az életének, mintsem hogy engem kelljen csókolgatnia... vagy csak kinevetne, s megszakítanánk minden kapcsolatot, viszont még az is jobb lenne, mint az, hogy itt hal meg, úgy, hogy nem tehettünk érte semmit. Rohadtul nem fog számítani, hogy segítettünk-e, vagy sem, ha egyszer elmegy, de mégis... ez a baj. Hogy nem tehetünk semmit. Sem én, sem a szülei, sem senki, csak az orvosokban bízhatunk, akik annyi beteget öltek már meg figyelmetlenség miatt, és ugyanennyit mentettek is meg. De akkor kiben bízzunk? Csak SeHun az egyetlen, akiben lehet bízni, az orvosokban nem.
De ha ő beletörődött...?
- Akkor is! Küzdj, SeHun, és ne hagyd el magad! - éreztem a gombócot a torkomban, mégis próbáltam határozottnak tűnni.
- De...
- Szánalmas. Az. Feladnád? Hiszen még semmi sincs veszve, ember! Ez rajtad is múlik, értsd már meg! Akármit csinálhatnak veled az orvosok, ha te nem akarsz felépülni!
Végül csak hazakeveredtem. Nehezen szakadtam el SeHuntól, nagyon szerettem volna ott lenni mellette, de tudtam, hogy nem lehet. Neki is pihennie kell, a szülei is akartak vele beszélni, nekem pedig tanulnom kéne, ráadásul Jonginnak sem mondtam, hogy ilyen sokáig odaleszek. Így másfél órát töltöttem csak a kórházban, utána kénytelen voltam hazamenni, ahol Kai nagyban dolgozott a konyhában.
- Szia - köszöntem.
- Szia! Azt hittem már, mellette éjszakázol! Komolyan, látod te, hány óra?
- Hagyjál már, nem vagyok jó passzban... - mormogtam vissza, s bementem a szobánkba, hogy átöltözzek. Ledobtam az ágyamra az ingemet a nyakkendőm után, s úgy éreztem, képes lennék még arra is, hogy templomba járjak, ha most megjelenne előttem valami, amit nyugodtam szétverhetnék. Egyszerűen... nem voltam szomorú, csak mérges. De az nagyon. Annyira, hogy tényleg bármit szét tudtam volna ütni, ami az utamba kerül.
- Jó jó, bocsánat... megértem.
Többet nem is beszélt. Igazából hálás voltam neki, amiért csendben maradt, mert valahogy egyáltalán nem volt kedvem senki társaságához SeHunén kívül. Le akartam feküdni az ágyamra egy jó kis zuhany után, aztán holnap reggelig ki sem kelni belőle. Úristen, iskola... hogy fogok én oda bemenni? Az is csak SeHunra emlékeztet, meg úgy minden. Az ágyam, az iskola, a hülye szőke hajam, a csend, a tanulás...
Oké... félek! Félek, a fenébe is! Akkor hol vagy?! Most szükségem van rád, hallasz?! Hol vagy?! Mindig ki tudod őt verni a fejemből... akkor segíts!
Idegesen túrtam a hajamba, s olyan hirtelen pördültem meg, hogy egész beleszédültem.
És akkor megpillantottam valamit Jongin ágyán.
Valami fekete, behatárolhatatlan formályú anyagot. Odamentem, hogy megnézhessem, mi az : felemeltem, s úgy tűnt, egy egyszerű, de vastag kendő. Olyan, amit az ember akár a feje köré is tekerhet, elrejtve ezzel kilétét bárki elől... érintése ismerős volt, selymes, fényes anyag. Olyan, mint...
"Hát ezért nem vagy itt...?" - ezért. Mert a maszkod az én kezemben van. Te pedig... te pedig itt vagy, mindig is itt voltál. Mindig...
A kezem megremegett, ott volt benne a bizonyíték, az agyam azonban folyamatosan kifogásokat gyártott : miért lenne már ő? Mi értelme lenne? Ő nem szerelmes belém. Ő hetero, ez egészen biztos. Tudom, hogy nem ő... de akkor... akkor mi ez? Egész idáig Jongin volt az? Itt élt mellettem, de nem vettem észre? Hogy nem?! Hiszen itt volt az orrom előtt... végig itt volt, annyira egyértelműen, hogy az már kínos. Hogy tudott így átverni, amikor egymás mellett élünk? Egyáltalán hogy lehetséges ez? Sohasem láttam még ezt a kendőt nála... nem szoktam mások cuccai közt túrkálni, de volt már rá példa, hogy megtettem, amikor a szennyest pakoltam ki a szobánkból. Látnom kellett volna... vagy nagyon jól eldugta. De honnét tud SeHunról? Az még lehet, hogy KyungSoo érzéseit észrevette, de én sokkal inkább titkoltam. És... Kai utálja a melegeket. Tehát ha tudna róla... egész biztosan megutálna. Ismerem őt.
És mégis... a kezemben lévő kendő nem ezt mutatta. Hiába tudtam, hogy ez egyszerűen lehetetlen és abszurd, szöget ütött a fejemben, hogy akkor ez hogy kerül hozzá? Mondjuk, bárki vehet ilyet...
- LuHan...! Megtetszett anyám sála, vagy mi? Kész a vacsora! - hallottam meg Jongin hangját, amitől először összerezzentem, majd a kezemben az anyaggal megdordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ő csak felvonta a szemöldökét, hogy mégis mit akarok, de nem tudtam, bedőlhetek-e neki. Színészkedne, vagy tényleg nem ő az? Az anyja sála, mi...? Talán lehetséges, de mit keresne nála a szülő ruhája?
- Anyád sála?
- Az. Miért? Inkább gyere enni, összedobtam valamit! - vállat vont, olyan egyszerűen, olyan természetesen, hogy úgy döntöttem, nem fogom meggyanusítani. És ha tényleg nem ő az? Minden ésszerű érv Jongin "ártatlansága" mellett szól... utálom a miérteket. Miért tenné? Ha most csak úgy elkezdek vádaskodni, ha nincs igazam, akkor egyrészt eléggé leégetem magam, másrészt pedig megtudja, hogy én találkozgatok azzal az emberrel. És egyik sem hangzik túl jól.
- Oké...
Visszadobtam a kendőt az ágyra, s vele együtt kimentem a szobából.
Most kiderül. Most leleplezem, kerüljön bármibe is. Ha eljön, akkor SeHunt kizárhatom, hiszen ő kórházban van. Ha Jongin az, rajta lesz az a kendő. Ha eljön, de nem stimmel a sál, akkor ezt a két embert ki is zárhatom, és maradt Kris meg KyungSoo. Uh... Kris...? KyungSoo elég valószínűtlen, tehát a maradék az nem más, mint Kris. De azt valahogy nagyon nem akarom... mert ha ő az, akkor meg ott van a kérdés, hogy ki vert meg? Mondjuk, "ő" biztos látta, és talán el is mondja, ha szerencsém van, bár szerintem sejtené, hogy ezzel közelebb vinne a megoldáshoz és akkor természetesen nem árulja el. Miért tenné? Ha valóban Kris csinált ki, akkor ő teljes mértékben esélytelen, tehát egyel kevesebb ember a gyanús, de ha nem ő volt, akkor meg ki? Aish... ettől jobban fáj a fejem, mint a matektól!
Ezen gondolkozva ücsörögtem a parkban, azon a padon, ahol eddig is találkozgattunk.
"Most félek. Félek, mert SeHun veszélyben van. Tehát el kell jönnie..." - ebben reménykedve körbepillantottam : még nem láttam sehol. Még...? Honnét tudja, hogy mikor van problémám, ha nem Jongin, aki mindig mellettem van? Ilyen téren viszont érthető, ha esetleg Kai az. Nem, basszus, felejtsd már ezt el! Ma nem is tanultam még semmit, csak "rajta" és SeHunon gondolkodtam. Na, amikorra én innét hazaérek... valószínűleg már nem is fogok nekiállni leckét írni, vagy csak bármilyen tankönyvet is elővenni. Nincs az az isten, hogy én éjszaka tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból. Illetve, matekból... amiből ugye megbuktam.
Nincs az az isten, hogy én éjszaka ne tanuljak, holott holnap nem is írok semmi fontosabb tantárgyból!
Felsóhajtottam, s hátrhajtottam a fejem. Hol van már? Legutóbb is nagyjából ugyanebben az időpontban érkeztem és akkor ő már itt volt, vagy legfeljebb egy-két perccel utánam jött ide. Akkor meg...? Talán dolga van? Lehet... vagy tényleg nem Jongin, így fogalma sincs róla, hogy mikor "félek" és mikor nem. Mégis honnét tudná, ha nem ő az?
Megnéztem a telefonomat : már több, mint félórája vártam rá.
Nem fog eljönni. Ha eddig nem ért ide, már nem is fog. Akkor talán SeHun...? Hiszen ő beteg, érthető, hogy nincs itt!
"SeHun..." - amint eszembe jutott, mi történt vele, újra elszomorodtam, s valahogy nem érdekelt a maszkos hercegem. Már megint... és most nincs itt senki, hogy megnyugtasson. Nincs velem ő, hogy segítsen, ami igazából annyiból áll, hogy leül mellém, s meghallgatja a problémáimat. De ennél nem is kell nagyobb segítség, talán mert nincs is : olyan nyugalom és gondoskodás árad belőle, hogy elég a puszta jelenléte ahhoz, hogy az ember úgy érezze, menedéket talált mellette, olyan biztonságot, amit más mellett nem kaphat meg. Egyszerűen... nem tudom, mi ez, de kell nekem. Szerelmes lennék? Két emberbe? Nem, ez nem szappanopera, ahogy SeHun mondaná, ez szimplán abszurd és felfoghatatlan. Hogy szerethet valaki két embert? Ha egyszer rajongok egyvalakiért, akkor annak odaadom mindenem, azt minden porcikámmal szeretem, s nem akarok mást. Akkor ez micsoda? Minek nevezzem ezt az érzést? Hiszen határozottan olyasmi, amit SeHunnal kapcsolatban is érzek, tehát mondhatni szerelem.
Tévedtem... ez az egész egy nagy szappanopera.
Ha csak végiggondolom, hogy KyungSoo szerelmes belém, én viszont csak barátként tekintek rá, mert SeHunért bolondulok, és van egy ismeretlen herceg is, aki elvileg szeret engem, én pedig... hát érzek iránta valamit. Mint valami rossz, nyálas sorozat...
- LuHan...? - hallottam meg egy halk, bátortalan hangot. Kissé megijedtem, ezért ugrottam egyet, s rémültwn pillantottam a hang irányába :
- K-KyungSoo...?
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak megláttam, hogy egyedül ücsörög itt valaki, és amikor felismertelek, idejöttem. Nem is hallottad?
Mindenki ebben a parkban szokott mászkálni?! Nem hiszem el... találkoztam itt SeHunnal, a hercegemmel, most meg KyungSoo-val... azt hittem, senki sem járkál már ide, mert teljesen lepusztult, erre...
Igyekeztem túltenni magam a ma már sokadjára érkező miniszívrohamaimon, majd felnéztem Soo-ra, aki a pad mellett állt.
- Elgondolkoztam, nem vettem észre. De hogyhogy itt vagy? Ilyenkor...?
- Nem voltam fáradt, ezért inkább sétálni jöttem. - ült le mellém. - És te? Ne mondd, hogy nem kell tanulnod!
- Hát... éppenséggel kellene, csak semmi erőm hozzá. Nem fog ma az agyam.
- Figyelj... nem akarsz róla beszélni? - kérdezte bátortalanul, mire felkaptam a fejem : miről? SeHunra gondol? Vagy arra, ami a mosdóban történt...? Tudom, hogy azóta úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna, de nem véletlenül. Hülye ötlet volt, bevallom, ezért ezt tartottam a legjobbnak, ha inkább nem is foglalkozom vele. Ez is hiba... a fenébe már! Mit tehettem volna? Nem akartam hitegetni, de ezt ő is tudja, csak... csak megadtam - még ha nem is sokáig - amire vágyott. Igen, elismerem, rosszul tettem, bár szerintem nem bánta meg. Ha pedig esetleg mégis SeHunról szeretne beszélni... áh, az nem megy! Nem akarok róla mondani semmit senkinek! Aish, értem, hogy Soo-ból megint csak az önzetlenség beszél, de ez nekem nem megy...
- M-Miről?
- Hát... SeHunra gondoltam... tudom, mit érzel iránta, ezért gondoltam, talán jobb lenne, ha... meg tudnád osztani valakivel...
Csak motyogott, de olyan aranyosan, hogy nem bírtam ki, felé lendültem, s megöleltem. Magamhoz szorítottam, de olyan erősen, hogy halkan felnyögött, aztán azonban ő is készségesen simult hozzám, kezei bátortalanul csúsztak a hátamra. Édes... miért foglalkozik velem ez az ember? Végig csak kihasználtam, akaratlanul, de megtettem és ez a lényeg. Akkor miért...? Miért nem szeretsz mást, te kis szerencsétlen...? Túl önzetlen, túl kedves, önfeláldozó, figyelmes... meg minden, amit jelenleg egyáltalán nem érdemlek meg.
- Sajnálom... - súgtam a fülébe.
- Mit...?
- Mindent...
Többet egyikünk sem szólt. Csak ültünk a sötétben, egymásba kapaszkodva, némán bevallva mindent egymásnak.
Nem jött el. Elképesztően magányosnak éreztem magam, vágytam arra a megértésre, amit tőle kaptam, s rájöttem, ő nem lesz mindig itt. És akkor majd csal magamra számíthatok - akkor mi lesz? Miért akarom, hogy mindig itt legyen mellettem valaki? A legnagyobb problémáimmal úgyis egyedül kell majd megbírkozzak. Ehhez kell tartsam magam, nem pedig mindig másra várva ülni a sötétben.
Nem, nem félek. Nincs szükségem segítségre.
2014. július 4., péntek
12. Fejezet
( ELNÉZÉST KÉEWK MINDENKITŐL! MEGALÁZKODOM, HARAKIRIT KÖVETEK EL, MEG MINDENT, DE NE HARAGUDJATOK!!! :((((((
Bocsánat, de egyszerűen nem tudtam írni. Nem tudom miért, amikor mindkét one shot lémyege meg volt, félig meg is írtam őket, pedig nem is ismertem a párosokat o.O úgyhogy még büszke is voltam magamra. Erre tessék... úgyhogy mégegyszer elnézést, a one shotok holnap jönnek!
Igyekeztem hosszú fejezetet írni, de mivel ezt a szöveget most a tabletem jegyzettömbébe írom, fogalmam sincs, sikerült-e. Mindig kevésnek tűnik, aztán hosszú lesz... nagyon csalóka, ravasz kis dög a tabom, most komolyan o.O. Jó olvasást, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mit szól az én kis SeHunomhoz! ;) )
LuHan pov :
Síri csend volt a teremben. Egyetlen diák sem mozdult, ha arra kóricálna egy légy, annak a zümmögését is hallottam volna. Mindenki csak meredten bámult a táblára, amire bár nem írtak semmit, mégsem nézhettek a felelőre.
RÁM!
Hálás lehettem nekik, amiért nem szuggeráltak engem, elégnek találtam a tanárúr pillantását állni... egy árva szót sem tanultam földrajzból tegnap, így csak álltam lesütött szemekkel a "kedvenc" szivatóm előtt. Jah, mégsem sikerült állni a pillantását...
Utáltam azt az embert. Nem, ez nem elég jó. Talán a "szét tudnám trancsírozni" sokkal jobban kifejezi az érzéseimet! Erre most mondhatja nekem akárki, hogy szoruljon belém több tisztelet legalább egy tanárral szemben... azt is megölöm. Kész, vége, mindenkit kicsinálok!
Őszintén, ki szetretné azt az embert, aki nagyjából leadja az anyagot, aztán mást kér vissza, és minden év végén az utolsó óránk labdázással megy el - síri csöndben. Senki nem szól semmit, csak dobáljuk egymásnak a kis kék-piros labdát. Egyszerűen... fantasztikus!
- Félsz tőlem, fiam? Nem harap a bácsi! - mondta ezt olyan arccal, hogy legszívesebben elröhögtem volna magam : nem, mi? Elég rád nézni... - Vagy talán vegyek fel egy maszkot, hogy ne lásd az arcomat? Akkor biztos felbátorodnál...
Neeeem! Ez már sok...
Akaratlanul is bevillant az agyamba egy kép, amint "ő" leveszi a maszkját és... abban a pillanatban ENNEK az embernek az arca tárul elém. Definiálom :
Szívroham...
KyungSoo pov :
Mintha nem történt volna semmi, semmi az ég egyadta világon. Mosolygott, nevetgélt, viccelődött, rohangált, pörgött, mintha nem tudná, mi is zajlott le nemrég abban a mosdóban. Tényleg csak nekem jelent ez valamit? Valamit?! Mindent... el is felejtette volna ennyi idő alatt?
Nem csoda... hiszen mostanában azzal a SeHun gyerekkel van... nem hiszem el. Már szünetben is van, hogy inkább vele találkozik helyettem, ami tudom, hogy természetes, de... miért az? Miért természetes, hogy vele van? Ahj... egyszerűen utálom! És még Jongin idióta haverjával is láttam beszélgetni, meg mindenkivel, éppen csak VELEM nem!
Kikészít egyszer ez az ember, ebben biztos vagyok.
Mikor kicsöngettek, én már terem ajtajában vártam őt. Tudom, kissé szánalmasan hangzik, de... szerettem volna vele beszélgetni. Így, mint mindig, csak úgy, mint barátok. Nem kérem, hogy csókolgasson, vagy ilyesmi, csak beszélgessünk! Olyan nagy kérés ez?
- Szia - köszöntem, mikor megláttam a megilletődött fejét - Milyen órád lesz?
- M-Matek... hát te?
- Csak... gondoltam, megnézem, melyik teremben vagy, aztán megkereslek. - elmosolyodtam, és próbáltam a lehető legártatkanabb arcot mutatni felé. Talán sikerült is, mert továbbra is olyan lesokkolt feje volt, mint aki totál bekajálta, hogy nem akarom megerőszakolni a tanterem közepén.
- Jah... akkor szia! Kaptam egy egyest föciből, ember!
- Áh, ennek örülsz annyira... miért nem kértél segítséget? Átmentem volna.
Erre vágott egy "még kérded?!" arcot, amire én szégyenlősen elmosolyodtam. Tényleg... miért is hívott volna át?
- Ezt úgyis csak be kellett volna magolni, nem? Nem sikerült... és neked milyen a napod eddig?
- Olyan, mint mindig. Unalmas... mi a helyzet SeHunnal...? - kérdeztem ajkaimba harapva. Tudni akartam, hogy csak barátok-e, bár azért ennyi idő alatt csak nem történt már komolyabb változás. Úgysem mondaná el... mégis meg akartam próbálni. Tudnom kellett, egyszerűen muszáj, ha esetleg van köztük valami, mert... mert! Végülis, barátok vagyunk, nem? A jó barátok mindent elmondanak egymásnak és őszinték egymással...
Néztem hatalmas, őzike szemeit, melyekben csak meglepettséget, s valahol mélyen talán bánatot is találtam. Tehát nem történt semmi? Olyan boldog volt mostanában... annyit mosolygott... nem hiszem el, hogy ennek nincs köze SeHunhoz.
- SeHun... ő kórházban van...
Itt megállt bennem az ütő.
Ő... kórházban van...?
Hirtelen beugrott egy kép, ahogy LuHannal nevetgélt a folyosón. Fogalmam sem volt, hogyan barátkoztak össze, nem is érdelt, utáltam azt az embert. Elvette tőlem LuHant - mégis hogy kedvelhettem volna? De most mintha pofont kaptam volna. Nem hiszem el...
Nem érdekelt, hogy SeHun él-e, vagy sem. Semmi közöm hozzá. De LuHannak van, és ez bőven elég.
Láttam rajta, hogy baj van, nagy baj, ami így nekem is rosszul esett. Talán... komoly probléma? Kórházba nem kerül hülyeségek miatt az ember.
Kérdőn pillantottam rá, mire lesütötte a szemeit.
- Mi történt, LuHan?
- Beteg. Rákos...
- Rákos? Mikor...?
- Tegnap vitték kórházba. Majd bemegyek hozzá... de ha nem haragszol, most mennék matekra. Szia! - köszönt el, s már hátat is fordított.
Kedvem lett volna visszarántani, megölelni, simogatni és azt suttogni, hogy minden rendben lesz, rám számíthat. Mégsem tettem, csak bámultam távolodó alakja után.
Rákos...
Bármennyire is átkozom azt az embert, ezt soha nem kívánnám neki. Senkinek.
"Rákos..." - ez az egy szó visszhangzott a fejemben egész nap.
LuHan pov :
Egész jól elvoltunk mostanában SeHunnal. Tényleg. Az, hogy akkor találkoztunk a parkban, sokmindent megváltoztatott. Akkor nem rohant órára, én sem siettem sehová, kettesben voltunk. Csak ketten.
Hiába fordult meg először a fejemben, hogy talán ő az a bizonyos maszkos hercegem - amit most sem zárhazok ki - amikor azt mondta, segített egy jó barátján, utána megnyugodtam. Azt is mondta, hogy az a bizonyos "barát" egy kutya akart lenni, adott neki enni. Innentől kezdve minden feszültség nélkül tudtunk beszélgetni, nevetgélni a hülyeségein, eszembe sem jutott a maszkos "haverom". Mi ez a kettősség? Most melyikőjüket szeretem? Vagy ők ketten egyazon emberek, csak én választom ketté őket? Áh... már megint nem tudok semmit...
Aztán tegnap felhívtam.
Kórházban van...
Mondanom sem kell, azt hittem, menten összeesek. Rákos...? Már a szótól is kiráz a hideg. Ő? Pont ő? Miért nem lehetett más? Abban a pillanatban azt kívántam, bár én feküdnék most SeHun helyett a kórházban, ő pedig járjon nyugodtan iskolába... nem is baj, ha nem tudja, mi történik velem, csak... basszus, ez nem egy megfázás, vagy valami vírus, ami átmegy az emberen három nap alatt! Ebbe... ebbe belehalhat! És ha nem tudják meggyógyítani?! Akkor mi lesz? Mi lesz velem nélküle? Mi lesz a szüleivel? Mi lesz... vele...? Nem halhat meg!
Akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam. Egyáltalán nincs arra garancia, hogy túléli. De hé, arra sem, hogy meghal! Akkor meg...? Mi bajom van? Miért nem bízok benne, hogy elég erős? Hiszen az, tudom... remélem... nagyon remélem...
Egész nap rágondoltam, talán csak az az egy földrajz felelés tudott kicsit magamhoz téríteni. Még Jongin is megértő volt velem, nem hülyült, csak mikor órák után látta, hogy nem megyek vele egyenest haza, magához ölelt és azt suttogta, nem lesz semmi baj. Tényleg nem lesz. Már van...
A haverjával is egész jól összeismerkedtem. Xiumin, vagy kicsoda... amikor láttam őket Kaival a folyosón, letámadott, hogy Jongin sokat mesélt rólam, és hogy akkor ismerkedjünk meg. Sejtettem, hogy ez a "beszélt rólad" duma valószínűleg kamu, legalábbis abból ítélve, ahogy Kai a szemeit forgatta, másra nem tudtam gondolni. De édesnek találtam. Írtó hangosan beszélt, kedves volt, és nagyon megértő. És tudott SeHunról... alig találkoztunk párszor, de egyik óra után félrehívott, hogy beszéljen velem a dologról. Honnét tudja mindenki, hogy SeHunnak mi baja?! És miből gondolja, hogy engem érdekel...? Oké, az arcomra van írva... de akkor is!
" - Ne aggódj! Meg fog gyógyulni... bízzunk benne, jó? Ne félj, itt marad velünk! - bökött oldalba, s kedvesen rámmosolygott.
- H-Honnét tudsz te róla?
- Kai a haverom, ne felejtsd el! Meg a tiéd is. Na, na, na, nyugi, nem mondd el mindent, csak ha valami az ő lelkét is nyomja, meg ilyenek. - védekezően maga elé emelte a karjait, de még mindig mosolygott.
Hé... Jonginnak mióta van ilyen jó barátja? Ennek az e,bernek vannak "barátai" a haverokon kívül...?
- Ennyire jóban vagytok? Nekem mindenkit csak haverjaként emleget...
- Persze! - legyintett - Nem akarja bevallani, mennyire fontos vagyok a számára!
- Óóó! - kajánul elvigyorodtam, de szerintem ez is volt a célja. Megint oldalba lökött, s nevetett. Valóban meglepett, hogy ennyire közel áll Jonginhoz, de természetesen nem bántam. Sok fiúval láttam lógni, ezért tényleg eszembe se jutott volna, hogy valakihez közel áll. Azt tudtam, hogy én a barátja vagyok, viszont ez valahol nekem természetes, hiszen egymás nyakán élünk, csak nem akarjuk megkeseríteni az életünet...
- Igen, igen, szeretem az ilyen cuki fiúkat, mint ő! Olyan kis vattacukor! - eljátszott egy lányt, aki fangörcsölva nézi Kait, amin persze nevetnem kellett : nagyon aranyos volt. Aztán kissé elkomolyodva újra felem fordult. - A lényeg, hogy hidegfejjel vészeld át a dolgokat, oké? Készülj fel a legrosszabbra, de bízz a legjobban. Gondolkodj reálisan. És éld túl, bármi is fog bekövetkezni. Csak egyet ne felejts! Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám, oké? Bármikor. Én itt vagyok... "
Bocsánat, de egyszerűen nem tudtam írni. Nem tudom miért, amikor mindkét one shot lémyege meg volt, félig meg is írtam őket, pedig nem is ismertem a párosokat o.O úgyhogy még büszke is voltam magamra. Erre tessék... úgyhogy mégegyszer elnézést, a one shotok holnap jönnek!
Igyekeztem hosszú fejezetet írni, de mivel ezt a szöveget most a tabletem jegyzettömbébe írom, fogalmam sincs, sikerült-e. Mindig kevésnek tűnik, aztán hosszú lesz... nagyon csalóka, ravasz kis dög a tabom, most komolyan o.O. Jó olvasást, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mit szól az én kis SeHunomhoz! ;) )
LuHan pov :
Síri csend volt a teremben. Egyetlen diák sem mozdult, ha arra kóricálna egy légy, annak a zümmögését is hallottam volna. Mindenki csak meredten bámult a táblára, amire bár nem írtak semmit, mégsem nézhettek a felelőre.
RÁM!
Hálás lehettem nekik, amiért nem szuggeráltak engem, elégnek találtam a tanárúr pillantását állni... egy árva szót sem tanultam földrajzból tegnap, így csak álltam lesütött szemekkel a "kedvenc" szivatóm előtt. Jah, mégsem sikerült állni a pillantását...
Utáltam azt az embert. Nem, ez nem elég jó. Talán a "szét tudnám trancsírozni" sokkal jobban kifejezi az érzéseimet! Erre most mondhatja nekem akárki, hogy szoruljon belém több tisztelet legalább egy tanárral szemben... azt is megölöm. Kész, vége, mindenkit kicsinálok!
Őszintén, ki szetretné azt az embert, aki nagyjából leadja az anyagot, aztán mást kér vissza, és minden év végén az utolsó óránk labdázással megy el - síri csöndben. Senki nem szól semmit, csak dobáljuk egymásnak a kis kék-piros labdát. Egyszerűen... fantasztikus!
- Félsz tőlem, fiam? Nem harap a bácsi! - mondta ezt olyan arccal, hogy legszívesebben elröhögtem volna magam : nem, mi? Elég rád nézni... - Vagy talán vegyek fel egy maszkot, hogy ne lásd az arcomat? Akkor biztos felbátorodnál...
Neeeem! Ez már sok...
Akaratlanul is bevillant az agyamba egy kép, amint "ő" leveszi a maszkját és... abban a pillanatban ENNEK az embernek az arca tárul elém. Definiálom :
Szívroham...
KyungSoo pov :
Mintha nem történt volna semmi, semmi az ég egyadta világon. Mosolygott, nevetgélt, viccelődött, rohangált, pörgött, mintha nem tudná, mi is zajlott le nemrég abban a mosdóban. Tényleg csak nekem jelent ez valamit? Valamit?! Mindent... el is felejtette volna ennyi idő alatt?
Nem csoda... hiszen mostanában azzal a SeHun gyerekkel van... nem hiszem el. Már szünetben is van, hogy inkább vele találkozik helyettem, ami tudom, hogy természetes, de... miért az? Miért természetes, hogy vele van? Ahj... egyszerűen utálom! És még Jongin idióta haverjával is láttam beszélgetni, meg mindenkivel, éppen csak VELEM nem!
Kikészít egyszer ez az ember, ebben biztos vagyok.
Mikor kicsöngettek, én már terem ajtajában vártam őt. Tudom, kissé szánalmasan hangzik, de... szerettem volna vele beszélgetni. Így, mint mindig, csak úgy, mint barátok. Nem kérem, hogy csókolgasson, vagy ilyesmi, csak beszélgessünk! Olyan nagy kérés ez?
- Szia - köszöntem, mikor megláttam a megilletődött fejét - Milyen órád lesz?
- M-Matek... hát te?
- Csak... gondoltam, megnézem, melyik teremben vagy, aztán megkereslek. - elmosolyodtam, és próbáltam a lehető legártatkanabb arcot mutatni felé. Talán sikerült is, mert továbbra is olyan lesokkolt feje volt, mint aki totál bekajálta, hogy nem akarom megerőszakolni a tanterem közepén.
- Jah... akkor szia! Kaptam egy egyest föciből, ember!
- Áh, ennek örülsz annyira... miért nem kértél segítséget? Átmentem volna.
Erre vágott egy "még kérded?!" arcot, amire én szégyenlősen elmosolyodtam. Tényleg... miért is hívott volna át?
- Ezt úgyis csak be kellett volna magolni, nem? Nem sikerült... és neked milyen a napod eddig?
- Olyan, mint mindig. Unalmas... mi a helyzet SeHunnal...? - kérdeztem ajkaimba harapva. Tudni akartam, hogy csak barátok-e, bár azért ennyi idő alatt csak nem történt már komolyabb változás. Úgysem mondaná el... mégis meg akartam próbálni. Tudnom kellett, egyszerűen muszáj, ha esetleg van köztük valami, mert... mert! Végülis, barátok vagyunk, nem? A jó barátok mindent elmondanak egymásnak és őszinték egymással...
Néztem hatalmas, őzike szemeit, melyekben csak meglepettséget, s valahol mélyen talán bánatot is találtam. Tehát nem történt semmi? Olyan boldog volt mostanában... annyit mosolygott... nem hiszem el, hogy ennek nincs köze SeHunhoz.
- SeHun... ő kórházban van...
Itt megállt bennem az ütő.
Ő... kórházban van...?
Hirtelen beugrott egy kép, ahogy LuHannal nevetgélt a folyosón. Fogalmam sem volt, hogyan barátkoztak össze, nem is érdelt, utáltam azt az embert. Elvette tőlem LuHant - mégis hogy kedvelhettem volna? De most mintha pofont kaptam volna. Nem hiszem el...
Nem érdekelt, hogy SeHun él-e, vagy sem. Semmi közöm hozzá. De LuHannak van, és ez bőven elég.
Láttam rajta, hogy baj van, nagy baj, ami így nekem is rosszul esett. Talán... komoly probléma? Kórházba nem kerül hülyeségek miatt az ember.
Kérdőn pillantottam rá, mire lesütötte a szemeit.
- Mi történt, LuHan?
- Beteg. Rákos...
- Rákos? Mikor...?
- Tegnap vitték kórházba. Majd bemegyek hozzá... de ha nem haragszol, most mennék matekra. Szia! - köszönt el, s már hátat is fordított.
Kedvem lett volna visszarántani, megölelni, simogatni és azt suttogni, hogy minden rendben lesz, rám számíthat. Mégsem tettem, csak bámultam távolodó alakja után.
Rákos...
Bármennyire is átkozom azt az embert, ezt soha nem kívánnám neki. Senkinek.
"Rákos..." - ez az egy szó visszhangzott a fejemben egész nap.
LuHan pov :
Egész jól elvoltunk mostanában SeHunnal. Tényleg. Az, hogy akkor találkoztunk a parkban, sokmindent megváltoztatott. Akkor nem rohant órára, én sem siettem sehová, kettesben voltunk. Csak ketten.
Hiába fordult meg először a fejemben, hogy talán ő az a bizonyos maszkos hercegem - amit most sem zárhazok ki - amikor azt mondta, segített egy jó barátján, utána megnyugodtam. Azt is mondta, hogy az a bizonyos "barát" egy kutya akart lenni, adott neki enni. Innentől kezdve minden feszültség nélkül tudtunk beszélgetni, nevetgélni a hülyeségein, eszembe sem jutott a maszkos "haverom". Mi ez a kettősség? Most melyikőjüket szeretem? Vagy ők ketten egyazon emberek, csak én választom ketté őket? Áh... már megint nem tudok semmit...
Aztán tegnap felhívtam.
Kórházban van...
Mondanom sem kell, azt hittem, menten összeesek. Rákos...? Már a szótól is kiráz a hideg. Ő? Pont ő? Miért nem lehetett más? Abban a pillanatban azt kívántam, bár én feküdnék most SeHun helyett a kórházban, ő pedig járjon nyugodtan iskolába... nem is baj, ha nem tudja, mi történik velem, csak... basszus, ez nem egy megfázás, vagy valami vírus, ami átmegy az emberen három nap alatt! Ebbe... ebbe belehalhat! És ha nem tudják meggyógyítani?! Akkor mi lesz? Mi lesz velem nélküle? Mi lesz a szüleivel? Mi lesz... vele...? Nem halhat meg!
Akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam. Egyáltalán nincs arra garancia, hogy túléli. De hé, arra sem, hogy meghal! Akkor meg...? Mi bajom van? Miért nem bízok benne, hogy elég erős? Hiszen az, tudom... remélem... nagyon remélem...
Egész nap rágondoltam, talán csak az az egy földrajz felelés tudott kicsit magamhoz téríteni. Még Jongin is megértő volt velem, nem hülyült, csak mikor órák után látta, hogy nem megyek vele egyenest haza, magához ölelt és azt suttogta, nem lesz semmi baj. Tényleg nem lesz. Már van...
A haverjával is egész jól összeismerkedtem. Xiumin, vagy kicsoda... amikor láttam őket Kaival a folyosón, letámadott, hogy Jongin sokat mesélt rólam, és hogy akkor ismerkedjünk meg. Sejtettem, hogy ez a "beszélt rólad" duma valószínűleg kamu, legalábbis abból ítélve, ahogy Kai a szemeit forgatta, másra nem tudtam gondolni. De édesnek találtam. Írtó hangosan beszélt, kedves volt, és nagyon megértő. És tudott SeHunról... alig találkoztunk párszor, de egyik óra után félrehívott, hogy beszéljen velem a dologról. Honnét tudja mindenki, hogy SeHunnak mi baja?! És miből gondolja, hogy engem érdekel...? Oké, az arcomra van írva... de akkor is!
" - Ne aggódj! Meg fog gyógyulni... bízzunk benne, jó? Ne félj, itt marad velünk! - bökött oldalba, s kedvesen rámmosolygott.
- H-Honnét tudsz te róla?
- Kai a haverom, ne felejtsd el! Meg a tiéd is. Na, na, na, nyugi, nem mondd el mindent, csak ha valami az ő lelkét is nyomja, meg ilyenek. - védekezően maga elé emelte a karjait, de még mindig mosolygott.
Hé... Jonginnak mióta van ilyen jó barátja? Ennek az e,bernek vannak "barátai" a haverokon kívül...?
- Ennyire jóban vagytok? Nekem mindenkit csak haverjaként emleget...
- Persze! - legyintett - Nem akarja bevallani, mennyire fontos vagyok a számára!
- Óóó! - kajánul elvigyorodtam, de szerintem ez is volt a célja. Megint oldalba lökött, s nevetett. Valóban meglepett, hogy ennyire közel áll Jonginhoz, de természetesen nem bántam. Sok fiúval láttam lógni, ezért tényleg eszembe se jutott volna, hogy valakihez közel áll. Azt tudtam, hogy én a barátja vagyok, viszont ez valahol nekem természetes, hiszen egymás nyakán élünk, csak nem akarjuk megkeseríteni az életünet...
- Igen, igen, szeretem az ilyen cuki fiúkat, mint ő! Olyan kis vattacukor! - eljátszott egy lányt, aki fangörcsölva nézi Kait, amin persze nevetnem kellett : nagyon aranyos volt. Aztán kissé elkomolyodva újra felem fordult. - A lényeg, hogy hidegfejjel vészeld át a dolgokat, oké? Készülj fel a legrosszabbra, de bízz a legjobban. Gondolkodj reálisan. És éld túl, bármi is fog bekövetkezni. Csak egyet ne felejts! Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám, oké? Bármikor. Én itt vagyok... "
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)