Boldog Keddet!

 Kedves olvasók, és minden müzli imádó!
 Az a nagy helyzet, hogy kissé késik a következő fejezet, egyrészt azért, mert hosszú lesz, másrészt pedig azért, mert szombatig szeretném feltölteni mindkét one shotot. Szóóóval új fejezet leghamarabb vasárnapra várható, s mivel ma névnapom van, ezért valószínűleg már ma folytatom a one shotokat - ajándék tőlem! =D
 HA mégsem sikerülne szombatig feltölteni azt a két tüneményt, akkor... kérek egy virtuális pofont! ;)
 Pusszancs! ;)

11. Fejezet

 ( Hát szervusztok gyerkőcök! =D
 O-Oké, ez a fejezet rövidebb lett, mint akartam, és kb a semmi fogalmának kitárgyalásáról szól... de írom közben a one shotot is, na! Tessék elnézni! ;)
 Jó olvasást, és ha valakinek még van kedve ahhoz az egy fejezeteshez, akkor írjon! :-) )



 LuHan pov :

 - LuHan...? Hát te? Mit keresel te itt az éjszaka kellős közepén? - hallottam meg egy ismerős, rekedt hangot közvetlenül a hátam mögül. Csak ekkor esett le, hogy már legalább egy félórája itt ücsörgök, fázom és álmos vagyok. Sőt... nagyon fázom! Most bizonyítottam be, hogy bele lehet halni a gindolkodásba - bár inkább bele lehet fagyni.
 Hirtelen megfordultam, hogy szembe legyek a "támadómmal". Ismerős hangja elkergette minden félelmemet, ami talán a kezdetektől teljesen felesleges volt, s gyermekies boldogság költözött a helyére : itt van. Velem van. Számat először csak féloldalas mosolyra húztam, majd ahogy az illető megkerülte a padot, s leült mellém, mosolyom letörölhetetlen vigyorrá szélesedett, mintha fültől-fülig vágtak volna. Mit keres itt? Ki sétálgat ilyenkor már?
 - Szia! - néztem fel rá nagy szemekkel.
 - Szia. Szóval hogyhogy nem vagy ilyenkor az ágyikódban?
 - Csak kijöttem sétálni. És te? Te nem tanulsz ilyenkor, SeHun? - vontam fel a szemöldökömet, de a vigyorom még mindig nem akart eltűnni. Nem gondoltam volna, hogy bármikor is összefuthatok majd itt vele, éjszaka, hidegben, egyedül... mi dolga lehet itt?
 - Áh...! - legyintett - Csak segítettem egy jó barátomnak!
 Na ez. Éppen ez a mondat volt az, ami miatt megállt bennem az ütő : "Csak segítettem egy jó barátomnak!" Egy... barátjának? Nemrég ült ugyanígy mellettem "ő", hogy segítsen nekem, a "barátjának". És most, ha jól sejtem, alig félóra elteltével megjelenik SeHun, ugyanezzel az indokkal. Csak SeHun ki is mondja, míg ő... ő nem. Volt ideje átöltözni, visszajönni... bár a magasságában nem vagyok biztos, de talán ő az...? Még utalt is rá, nincs alibije, lehetséges, ezért nem zárhatom ki. De... miért árulta el magát? Akkor mire volt jó ez a titkolózás?!
 Rémülten pillantottam rá, a mosoly lefagyott az arcomról.
 "Tényleg... tényleg ő...?" - kérdeztem magamtól.
 Nem tudom megfogalmazni, mi az az érzés, ami akkor hatalmába kerített. Izgalom, öröm, keserűség, felismerés, csalódottság, kíváncsiság... egyszerűen minden. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ellentétek, hogy most mit kéne tennem, mi a helyes és mi nem. Az idő mintha megállt volna, ahogy ezeken gondolkoztam, csak röpködtek a fejemben a szakadozott gondolatok, félbehagyott mondatok, amiket mire befejeznék, rájövök, micsoda hülyeségek. De mit válasszak? Mondjam el neki? De ha nem ő az? Ha letagadja? Ha tényleg nem ő? Ha lehülyéz? Ha kiderül, hogy... hogy én... belé...?
 - Hé, jól vagy? Mi történt? - rekedtes hangja azonnal visszarántott a valóságba, ds mintha csak falnak ütköztem volna, szédülni kezdtem. Nem... ne most ájulj el, nyüszögő kislány! Ne most... - Hallasz? El ne vágódj itt nekem!

 
 KyungSoo pov :

 Egész nap nem is tértem magamhoz. A tény, hogy csak úgy egyszerűen odahajolt, aztán... ne, nem hiszem el! Komolyan megtörtént? Érdemes volt ennyit várni rá?
 Végignyaltam ajkaimon, még éreztem az ízét. Édes... nagyon édes...
 Nem tudtam eldönteni, minek vegyem most ezt : valóban búcsúcsók volt? Vagy... talán valaminek a kezdete? Áh, biztos nem. Hova gondolok már? Másba szerelmes, nem pedig az én vallomásomat várta, tehát ez az első és egyben az utolsó ilyen alkalom volt. Kettő az egyben - mint a Garnier sampon : olivás és vajas, ez pedig keserű és édes.
 De hogy fogok én mostantól a szemébe nézni? És Jonginéba? Ha LuHan nem is ítél el, ő... ő tudom, érzem, hogy mégjobban utál, mint eddig. De könyörgöm, miért? Nem értem, miért nem mondta el soha, hiszen egy ijesztően őszinte srác. Vagy csak a... indentitásommal van baja? Áh, nem érdekel...
 LuHan a fontosabb. Mire fog gondolni, amikor majd a matekot magyarázva lefekszem mellé az ágyra, s összeborzolom a haját, amikor megért valamit,'mint eddig? Ugyanúgy barátságra gondol majd, vagy elhúzódik? Engedni fogja még, hogy öleljem? Hogy gondoskodjak róla...? Nem tudom... lehet, hogy megbánom még, hogy tudomást szerzett a dologról. De akkor Kait megölöm, abban biztos vagyok...
 Kiléptem a folyosóra, ahol velem szemben jött Jongin, s mégvalaki.
 Végigpillantottam az idegen srácon, akit ugyan látram már Kaival, mégsem ismertem. Nagyjából egyforma magasak lehettünk, de ő vékonyabb volt, kicsit kerekebb arcú nálam. Szemei ugyan aprók, viszont aranyosan, kissé gonoszan csillogtak, ahogy Jongin mellett sétált, hangja furcsán magas volt.
 A késő ősz ellenére egyetlen pólóban mászkált, ami így kicsit röhejesnek tűnt, az pedig pláne, hogy kezeivel összevissza hadonászott, miközben magyarázott a másiknak. Uram atyám, rettentő hangosan beszél...
 Köszöntem nekik, mire csak egy rémisztő félmosoly és valami morgás érkezett válaszul Kaitól, de az alacsonyabb egyszerűen visszaköszönt. Nem érdekelt különösebben, hiszen rengetek haverja van, gondolom, ő is csak egy a sok közül. Igazán jóban LuHannal van egyedül, hiába láttam őt máskor is akár JongDae-vel vagy Yixinggel, meg még sok olyan diákkal, akit nem is ismertem. De az a mosoly megijesztett... nincs értelme félni tőle, nem is az, csak...mit szólt vajon LuHanhoz? Hogy ő is meleg? Vagy neki elnézi, csak nekem nem? Vagy az lenne a baj, hogy én a barátjába lettem szerelmes....? Miért, mi ő, testőr? Ááh, túl sűrűn foglalkozom azzal a szerencsétlennel...

10. Fejezet

   ( Emberek, tizedik fejezet!!! =D
 Csak eljutottunk idáig, pedig alig két hónapja annak, hogy azt hittem, ezt a sztorit sem fogom tovább írni... erre tessék! Éppen ezért úgy döntöttem, hogy az olvasók ( én háromról tudok ) kérhetnek egy-egy oneshotot! Nem tudom, érdekel-e valakit, de ha igen, akkor adjátok meg a párost, és megpróbálom egy héten belül feltölteni! Jó olvasást! ;) )


 KyungSoo pov :
 Egész testemben megremegtem, ahogy megéreztem forró lehelletét az arcomon. Nem... ez nem velem történik... ajkaink lassan összeértek, óvatosan simultunk össze. Először csak ajkaink, majd a mellkasunk, a hasunk, s végül a combjaink is egymáshoz nyomódtak, félve, hiszen mindketten azt vártuk, mikor húzódik már el a másik. Lassan átkaroltam a derekát, hogy jobban magamhoz húzzam, miközben finoman birtokba vettem a száját. Gyengéden ráharaptam, mire félve utat engedett a nyelvemnek, én pedig felsóhajtottam édes ízének érzésére.
 Tudtam, hogy nem szeret, hogy ez egy amolyan búcsúcsók - búcsú annak, ami még el sem kezdődött. De nem bántam. Az volt a fontos, hogy végre érinthetem, úgy, ahogy mindig is szerettem volna : közelről, nagyon közelről.
 Hosszú, édes percekig álltunk így, én pedig egyre jobban akartam marasztalni. Tartson még a pillanat... végigsimítottam a hátán, s még egyszer megnyaltam telt ajkait, mielőtt elhúzódott volna.
 Igazán fel sem fogtam, mi történt, még mindig az elmúlt néhány perc hatása alatt álltam, csak bámultam rá nagy, csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. Mert annak is éreztem magam. Egy gyereknek, aki végre megkapta a hosszas jó viselkedése után a csokiját és most azt eszegette.
 - Khm... Soo, becsöngettek... - hallottam meg LuHan halk hangját, amire hirtelen felkaptam a fejem. Becsöngettek...? Hát ezért nincs itt senki?!
 Gyorsan megráztam a fejem, és nagy nehezen sikerült felfognom, hogy mit is csináltunk mi itt az előbb. Erre persze azonnal elpirultam, igazgatni kezdtem a ruhámat, s jobban zavarban voltam, mint eddig valaha : a rákok szépsége lehettem, legalábbis LuHan vigyorából ezt tudtam leszűrni. Csoda, hogy egyáltalán a szájáig fel mertem nézni...
 - Legalább ne vicsorognál már!
 - Basszus, de cuki vagy ilyenkor! Szóval... nincs harag? - olyan természetesen beszélt, olyan higgadtan, hogy abba ha lehet, méginkább belepirultam. Hogy tud ilyen lenni? Vagy csak én vagyok már megint a kislány...? Nem, azt nem! LuHan van alu... alu... l...
 NEEEM! MOST MEG MI VAN VELED?!
 - N-Nincs, persze, hogy nincs... én eddig se haragudtam, tudod...
 - Aha, hallottam, ha nem csinálok semmit, leharapod a tökömet! - elhúzta a száját, de aztán megint rámmosolygott.
 - Muszáj még ezt is?!
 - Jól van na, nem tartom oda, nyugodj meg!
 - LUHAN!!! - kezdtem el röhögni saját szerencsétlenségemen. Mikor lett ez az ember ilyen? Most neki is minimum céklafejűnek kellene lennie, mint szokott, erre... vagy csak szórakozik velem? Ah, hogy igazodjon ki az ember ezen a gyereken?!


 LuHan pov :

 Este. Ilyenkor kell végiggondolni, mit csináltunk egész nap, ugye? Ha megtudom, ki volt az az okos, aki ezt kitalálta, megölöm. Mindegy, szóval összegezzünk :
 Félévi bukás matekból.
 Smárolás egy pasival a mosdóban.
 Földrajz hármas.
 Egy néni átkergetése az úttesten.
 Mit lehet erre mondani? A matek bukás rettentően ciki, mivel Soo annyit segített, amennyi órám összesen nincs egy évben ebből a tárgyból, és még így is... ha nem tanulnék, megérteném, meg nem is érdekelne, na de könyörgöm! Mennyit szenvedtem én ezzel a tantárggyal?!
 A második pont pedig... hát, szerintem jobban zavarban voltam, mint KyungSoo, csak igyekeztem titkolni. Ehhez nem is tudnék többet mondani, mivel olyan szinten ég a képem, hogy egy darabig biztos nem merek elé állni... mégis mit gondoltam? Hogy hitegetem?! Ahh... nem hiszem el, hoyg ennyire meghülyültem az elmúlt időben!
 A földrajz hármas az földrajz hármas, ezzel igazán nincs problémám. Unalmas, nem is igazán fontos számomra, úgyhogy nem különösebb probléma.
 Jaj, az a néni... valójában csak segítettem neki a szatyrokat cipelni, nem kergettem sehova. Aranyos volt, elkezdett arról mesélni, hogy milyen jó volt addig, amíg nem találták ki a tévét, meg a számítógépeket, mert addig legalább a gyerekeknek akadt értelmesebb elfoglaltságuk. Végül is igaza van a néninek, csak mondjuk abba belegondolhatna, hogy pont az ő korosztálya az, akik a kolbászon kívül a sorozatokon élnek. De ettől függetlenül jól elbeszélgettünk.
 Most pedig... most pedig megint úton vagyok. Sötét van, éjszaka, hideg, viszont nem egy anyafarkast készülök leölni, ezért úgy döntöttem, csak felveszek egy dzsekit, s indulhatok is. Jongin már egy ideje nem volt otthon, mikor én kitettem a lábam a lakásból, már megint táncolni ment. Bár, azt kicsit zavarónak tartom, hogy komolyan éjszaka jár sportolni, nem is értem miért. Hogy gondolják ezt? Mikor alszik a gyerek, ha nem éjjel?
 Sietős léptekkel mentem végig a járdán. Szélcsend volt ugyan és alapjáraton nem lehetett annyira hideg, mégis kirázott a hideg. Emlékszem, megnéztem, négy fok van, tehát nem fázhatnék... vagy a melegek a zsírszöveteiket is elvesztik, ami meleget adna?
 Amint elérkeztem a parkhoz, hirtelen megálltam egy pillanatra.
 " Vajon eljön?" - nyeltem egyet. Nem beszéltünk meg időpontot, nem hogy órára, de napra pontosan se mondta, mikor találkozzunk. Tényleg azt gondolta, hogy kitalálom? Jó, mondjuk, talán van abban valami, hogy kapásból a beszélgetésünket követő éjjelen koccanjunk, de... ha mégsem jön el? És ÉN miért vagyok itt? Miért olyan fontos nekem az az ember?
 Vettem egy mélylevegőt, s arra gondoltam, lesz ami lesz, legalább sétáltam egyet.
 Megkerestem újra azt a kis eldugott padot, majd leültem, s csendben várni kezdtem.
 Vajon a néni mit szólna ehhez? Hogy mibe keverednek ezek a mai fiatalok? És igaza lenne. Normális esetben, ha valaki éjszaka odajönne hozzám, és azt suttogná, hogy ő mindig itt van, sikítva rohannék hazáig. Őrült... ki nem ijedne meg attól, hogy valaki figyeli őt?! Mindig itt van, tehát követ! Nem komplett... és ha egyszer csak gondol egyet, aztán kinyír?!
 Jó, akkor minek mentett volna meg? Na ez az... hogy miért?
 - Na, pedig én akartam várni rád... - elmosolyodtam a hang hallattán. Morgása zene volt füleimnek, érintése a vállamon megnyugtató, erőt adó. Felnéztem rá, amint hátulról megkerülte a padot, hogy leülhessen mellém.
 - Nem félek, mégis eljöttél. Azt hiszem, kezdelek megkedvelni.
 - Igen? Gyorsabban ment, mint gondoltam volna, de jó tudni. A mondatot meg akkor alakítsuk " Ha akarok... Akkor itt vagyok" -ra, jó? - kellő távolságban ült tőlem, mintha legutóbb nem történt volna semmi, mintha csak úgy leült volna, mert máshol már nem maradt hely. Közben viszont olyan közvetlenül viselkedett, hogy az teljesen ellentmondott a gesztusainak : kicsit idegesnek is láttam, hiába beszélt végtelenül nyugodtan, ahogy szokott. Ő? Ő ideges? Nem, olyan nincs! Ez az ember nem lehet az. Annyira békés, hogy az már másnak talán unalmasnak is tűnhet, de igazából cseppet sem az. Kedves, mindenre tud válaszolni, és már csak az, hogy nem mondja meg, kicsoda, alapból érdekessé teszi. Ha nem lenne rajta maszk, lehet, hogy nem is törődnék vele... esetleg KyungSoo? Van olyan gondoskodó... de nem, hozzá ez nagyon nem illik. SeHun? Nem is ismer... Jongin? Titokzatosnak titokzatos, mégis... nem tudom elmagyarázni, miért, de egyszerűen lehetetlen. Ő... ő túl normális és kész. Kris? Ő sem ismer.
 - Hát, így jobban is tetszik. Azért örülök, hogy minden a terveid szerint alakul. - húztam el a számat.
 - Szerintem tényleg örülsz neki. Mesélj csak, hogy alakultak azóta a dolgok? Már gondolom otthon is jártál, remélem iskolában is, ahol találkozhattál minden problémás egyeddel.
 - Problémás egyed? Jonginra és Soo-ra gondolsz? Hát... Jonginnal semmi probléma, azon kívül, hogy... mindegy, az is megoldódott. Szóval semmi komoly.
 Ajkaimba haraptam. Most komolyan mondjam el azt a jelenetet a mosdóval kapcsolatban? Nem... mit szólna már? Én pedig nem lehetek ilyen szemét hogy pont neki mesélek erről... de akkor... kinek? Kainak? Persze, Kainak... miután undorítónak nevezte Soo-t, engem minek hívna? Szimplán buzzancsnak, vagy minek? Nem, nem hiányzik, hogy ő bármiről is tudjon. Azt hiszem, vége is lenne a barátságunknak.
 - Na, halljuk csak! Mi van azzal a Jonginnal?
 - S-Semmi...
 - Mit nem mondassz el? - hajolt közelebb, egészen a fülemig. - Akkor talán mégsem kell átalakítani a mondatot? Hiszen most is félsz...
 - Nem félek... csak...
 - Csak? - suttogta, s orrával játszadozni kezdett a fülemmel. Kicsit belefújtatott, piszkálgatta, simogatta, amit bár el tudom képzelni, milyen röhejesen nézhetett ki, abban a pillanatban mégis eszméletlenül jólesett. Akaratlanul is felsóhajtottam, majd megsimogattam arcát.
 - Csak mint kiderült... KyungSoo is... ő is meleg. És... belém szerelmes, én meg... fúúú, de rohadt hülye vagyok! Én komolyan megcsókoltam azt a szerencsétlent...! Nem akartam hitegetni, meg semmit, de... megérdemelte, a fenébe is! Mennyit törőik velem? Rengeteget! Minden nap, mindig, amikor szükségem van rá, mi meg ott zabálunk egymás szájából azzal a szerencsétlennel... Jongin meg hogy mondhat olyat, hogy undorító? Ezért? És ha rólam is tudna? Kirakna a házból, erre a nyakamat tenném! - csak most vettem észre, hogy kiabálok, ezért gyorsan elhajoltam tőle - Bocsánat... csak ideges vagyok...
 - Semmi baj. - visszahúzott magához, s tudtam, hogy mosolyog. - Szóval az van, hogy Jongin tudta, hogy KyungSoo meleg, igaz? Vagy te mondtad el? És te megcsókoltad Soo-t, mert ennyit azért megérdemelt.
 - Hát... igazából ő világosított fel engem Soo-val kapcsolatban... nekem nem tűnt fel semmi.
 - Értem. Akkor ezért nem akartad elmondani. - bólintott egyet, bár nem tudom biztosra, hogy ezzel most a szavait akarta nyomatékosítani, vagy csak jelezte, hogy semmi baj azzal a csókkal. Mondd, hogy az utóbbi...!
 Nyeltem egyet, s ajkaimba haraptam. Ha... ha én begyalogoltam Soo száját, az azt jelenti, hogy felismerem, ha esetleg ő az, ugye...? Próbáltam visszagondolni mindkét csókra, de csak annyit tudtam megállapítani, hogy az egyiket élveztem, a másikat nem. Mindkettőjüknek telt ajkai vannak, de minden jelöltemnek az van, tehát ugyanott vagyunk. Ah, nem hiszem el!
 - Aham...
 - Semmi baj. Igazad volt, ezzel nem lehet vitatkozni, de viszont ez okot ad arra, hogy féltékenykedjek, azt hiszem.
 - Aham... nem! - gyorsan felkaptam a fejem, s javítottam. Féltékeny? KyungSoo-ra? Ne... nem tudom, mit szeretek ebben az emberben, de mellette valahogy SeHun sem hiányzik annyira. Képes vagyok fél napokat csak rá gondolni, de ilyenkor, amikor itt van velem, SeHun inkább csak... mintha emlék lenne, vagy nem tudom, minek nevezzem. Furcsa, mintha egyszerűen barátomként gondolnék rá, s nem jelentene nekem többet. Mit csinál velem ez az ember? Komolyan elfeledteti velem őt? Őt?! Egy angyal lenne...?
 Jah, te meg kislány vagy... angyal? Könyörgöm, LuHan, térj már magadhoz! Ilyet csak a lányok mondanak, ilyesmire csak a lányok gondolnak!
 - Értem. De végül is otthon minden megoldódott, nem? Vagy az a SeHun gyerek miatt aggódsz?
 - Is... meg hát eddig ugye tőled is...
 - Tőlem ugyan ne. Én mindig melletted állok, te is tudod. - elmosolyodott, s megölelt.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Persze. - suttogta, majd adott egy puszit az arcomra. Maszkban... maszkban! - Amit akarsz.
 - Hé, vedd már le! Milyen puszi így ez? Szóval... hány éves vagy?
 - Khm... látom, még mindig erőlködsz azon, hogy kitaláld. Negyvenen alul, annyit mondhatok.
 Lassan ringatni kezdett. Miért ilyen jó ez nekem? Jobbra-balra, óvatosan, mintha csak valami porcelánbabára vigyázna, ami bár zavarba hozott, mégsem tudtam nem élvezni. Testének melege megnyugtató volt, halk szuszogása a fülembe andalító, aranyos. Édesnek találtam, ezért hamarosan én is átkaroltam és simogatni kezdtem a hátát. Azt hittem elaludt, annyira ennivalóan szuszogott, nem szólt egy szót sem, mint valami gyerek, aki eldobta magát játék közben, azonban néha az egy-egy apró puszi a nyakamon tudatta velem, hogy nagyon is ébrem van. Egy nagy gyerek...
 - Valamiért gondoltam... de most komolyan!
 - Én teljesen komolyan mondtam, mert tényleg negyvenen alul vagyok.
 - Te... miért érzem úgy, hogy hamarosan téged kell megmenteni tőlem, nem pedig engem magamtól? - kérdeztem mogorván és elhúztam a szám.
 - Édes vagy.
 Elhúzódott, majd lassan felállt. Már megint...
 Bánatosan néztem rá, oldalra billentettem a fejem, hogy ha nem is látja az arcom, képzeljen rá valami cuki mosolyt, vagy bármit, csak dőljön be neki. Nem akartam, hogy újra elmenjen, hogy újra itt hagyjon, mint legutóbb. Mindig olyan gyorsan elmegy, alig marad egy negyed órát, talán még annyit se. Miért kell ennyire sietnie? Mi ilyen sürgős, hogy nem lehet még itt egy kicsit?
 - Megint sietsz...
 - Muszáj, értsd meg. Ha tehetném maradnék még, de nem lehet. - megsimogatta az arcom, mire én belefújtattam a tenyerébe - Hjaj, te! Olyan aranyos vagy...
 - Miért nem lehet?
 - Az... mindegy. Egyszer majd talán elmondom, de addig.., maradjon csak az én titkom, oké?
 - Miért...? - abbahagytam tenyere piszkálását, s felpillantottam rá. Titkolózik? Miért, eddig mit csinált? Mindig csak ebben a betörő-nindzsa jelmezben látom, nem tudok róla semmit, de ő rólam mindent. Tehát mi az újdonság a titkolózásban? Semmi...
 - Majd megtudod...
 Adott még egy puszit a homlokomra, majd elment.
 Megint elnyelte alakját az éj sötét fátyla, selyembe burkolta, elrejtve őt a kíváncsiskodó szemek elől, melyek még a fényességben sem láthattak belőle semmit. ÉS MÉG JONGIN A KÖLTŐ, EMBEREK! Irodalom jeles év végén!
 Tehát már megint ott tartunk, hogy itt hagyott engem. Lehet, hogy hazament átöltözni, mert tudta, hogy én még itt fogok bámulni utána egy darabig? És mire én hazaérek, addigra ő már Jonginként fogad a lakásban? Cseles lenne... csak lehetetlen attól a sráctól. Okosnak okos, csupán ezer százalékban hetero. Vagy Soo, és rohan, mert elfogyott a magabiztossága? Ne... én... azt nem viselném el, ha kiderülne, hogy ez a megtestesült önbizalom és kedvesség KyungSoo lenne... tudom, kedves is, meg minden, de a olyan szinten szerény és önbizalomhiányos, hogy elképzelhetetlen. SeHun...? Talán ismer engem, csak nekem idegen ő? Kris? Akiről szintén nem tudok semmit? Bár... őt azóta sem láttam iskolában, szóval róla pláne nem is sejthetek semmit.
 Áhhh, mi vagyok én, Sherlock?! Vegye le azt a maszkot, és már meg is van oldva minden!
 Ekkor megroppant egy ág.
 Hirtelen megrezzentem, s a szemeim kimeredtek. Egy kutya. Vagy egy macska. Vagy még nem ment el. Vagy valaki más.
 Nem tudom, miért ijedtem meg, hiszen csak egy elhagyatott parkban voltam az éjszaka közepén, totál egyedül, minden fegyver nélkül. A környék meg biztonságos... mitől félek? Áh, a sok hülye horror film... és akkor csodálkozom, hogy az idősek reklamálnak a tévé miatt? Ch... még jó! Roncsolja a sok hülyegyedek az agyát...
 Megreccsent még egy ág, ezúttal közvetlen a hátam mögül.
 Én... soha... soha...
 ...
 SOHA TÖBBÉ NEM NÉZEK HORROR FILMET!!!

9. Fejezet

 Nem Ismeritek Pali pov :

 Nem akartam, hogy rájöjjön, hogy felismerjen, hiszen akkor... akkor mindennek vége. Nem segithetek neki, nem vigyázhatok rá, nem érinthetem... mégis hogy akarhatja, hogy felfedjem magam előtte? Tudom, hogy ez semmire sem megoldás, de... így tudok csak közel lenni hozzá. Csak ritkán, csak a sötétben, csak titokban, csak ha baj van, de így is olyan jó az a néhány perc... miért nem mehet ez még így egy kicsit? Csak egy kis ideig... tisztában vagyok vele, hogy idővel mindent el kell mondanom neki, viszont addig hadd vigyázzak rá!
 Halkan felsóhajtottam, s hátrahajtottam a fejem. Hülye vagyok én? Mi értelme ennek az egésznek? Meddig csinálhatom ezt vele? Szerelmes lenne belém...? Hiszen ezt mondta...
 Találkozni akar velem... "Ha félsz... Én itt vagyok..." De nem fog félni. Nem azért leszek ott, mert fél, hanem mert kell nekem. És ez nem ugyanaz, nem tehetem, nem mehetek el... bármennyire is hiányzik, nem lehet. Nem ezt mondtam, ráadásul minél többet vagyunk együtt, érzem, egyre nehezebb hazudnom neki. Nem is ismer... de én ismerem őt.
 Ajkaimba haraptam, s rugdosni kezdtem a lépcső szélét, amin ültem.
 - Hé, te álarcosbál sztárja! - hallottam meg barátom hangját, amint felém közeledett. Arra fordítottam a fejem, s egy keserű félmosoly ült ki az arcomra. A legjobb barátom... rég óta ismerjük egymást, már azelőtt, mielőtt ebbe az iskolába jöttünk volna. Velem együtt ballagott, együtt jöttünk ide, s most is együtt lógunk. A suliban mindig csak haverok vagyunk, de amint kiérünk onnan, olyan lesz, mint egy normália, megértő barát, nem vicceli el valamivel mindig a problémáimat, meghallgat. Na de a kapukon belül... ez az ember borzasztó! Annyira nem képes komolyan venni, hogy az már-már idegesítő, ezért hát néha adtam neki pár taslit... meg időnként apró puszikat hintettem bakancsommal az ülőizmára... mondhatnám úgy is, hogy imádom őt.
Leült mellém, de a vigyora még mindig nem hervadt le az arcáról.
 - Kiabáld már szét, hallod... - morogtam neki rosszkedvűen, majd a földet kezdtem szuggerálni.
 - Jó, jó, nyugi! Történt valami? Szokatlanul rossz a hangulatod... mintha lebuktál volna.
 - Fenét... ennyire bénának gondolsz? Szimplán csak annyi, hogy már látom, mi lesz a vége. Te is, szóval nem kell magyarázni.
 - Persze, értelek. - kicsit megkomolyodott, mintha végre felfogná, miről is beszélek pontosan.
 - Be kell fejeznem.
 - Mindig ezt mondod, tudom. De te is tudod, hogy nem lehet, mivel nem hallgatsz rám... - vonta meg a vállát, a szemrehányóan pillantott rám. Láttam a szemem sarkából, hogy kissé még mindig bántja a dolog, hogy sosem hallgatok rá. Én is kiakadnék a helyében... de nem tehetek ellene. Ez... ez kibírhatatlan, nem akarok igazat adni neki! Miért hallgatnék rá? Talán mert igaza van? Áh... mióta szoktakaz emberek az értelmesebbre hallgatni?!
 - Be fogom fejezni. Magamtól, nem más segítségével. Egyszerűen csak... csak nem megyek majd, nem igaz?
 - Istenem, te észlény, még mindig nem fogod fel?! - kiáltotta el magát hirtelen, mire felé kaptam a fejem - BETEG VAGY!!!

 LuHan pov :

 " Olyan kanos volt, hogy az kilométerekről látszott...? Mi van?! " - kérdeztem magamtól, miközben KyungSoo-ra vártam a folyosón. K-Kanos...? Csak nem látott valami szép csajt, miközben felénk jött...?
 " - H-Hogy...? Kanos?! Neked meg mi bajod, Jongin? - hüledeztem, s kínomban röhögve meredtem az ágyában fekvőre - Meg vagy huzatva?!
 - Nem. Mondtam, hogy néha ne csak nézz, hanem láss is, de ha te bármikor is figyelnél rám... az volt. Csak te nem vetted észre, pedig elégge nyílvánvaló volt... téged figyelt, pirult, zavarban volt, hülyén ment... és amikor vette fel a kabátját, akkor lehetett jól látni, hogy elég gyatra ott az a vízisikló a gatyájában. - felelte egyszerűen, a végén még vállat is vont.
 Mi...? KyungSoo... kanos?!
 Először igazából még el is mosolyodtam a gondolatra, de aztán értelmeztem az egész modatát : " téged figyelt, pirult..."
 Na ne... rosszul hallottam... összekevert a barátnőjével, vagy mit tudom én! De ez nem...
 Áh, biztos nem erre gondolt!
 - Ugye nem... arra gondolsz, amire most én...?
 - Jah, arra, hogy az a kis véznaság rád állt? De, erre gondoltam. Érted már a gusztustalan szót? Ezért mondtam, mert egy nyálas buzi... mindig is tudtam, hogy valami nem tiszta nála..."
 Nem. Ez. Hülyeség. Az. És. Kész. KyungSoo nem szerelmes belém! Nem, ő a cuki, kedves lányokat szereti, akikre vigyázhat úgy, mint... mint...
 ...rám...
 Nem hiszem el! Hogy nem láttam? Miért nem mondta? Tudja, hogy ugyanúgy barátok lennénk, csak... csak adnék egy puszit, vagy akármi! Akkor miért nem...?
 Amikor először leesett, mit is akar Jongin mondani, nem hittem a fülemnek, kirázott a hideg, s ahogy hirtelen belémhasított a felismerés, émelyegni kezdtem. Oly sok éve... olyan sok éve ismerem őt! Mindig együtt voltunk, gondoskodott rólam, de én soha, soha nem vettem észre. Képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint ahogy ő rám, hiába is hazudnék magamnak... mi értelme lenne? Ő "csak" a legjobb barátom, a szüleimet helyettesíti, nélküle hol lennék most? Túloznék? Nem... sajnos nem. Mi mindenben segített eddig? Mikor nem állt mellettem? De én... én nem tudom szeretni...
 Miért nem lehetne ő SeHun helyett?
 Megint szédülni kezdtem, ahogy a tegnap esti beszélgetés jutott eszembe. És Kai mindent látott, mindent tudott már régóta. Akkor miért nem mondta legalább ő? Semmi köze hozzá, de akkor is... ha most kinyögte, miért nem lehetett előbb?!
 Beszélnem kell vele. Tudom, hogy nem akarja, viszont én leszarom. Ezt hogy lehetne így hagyni?! Hogy tehetnénk azt, hogy csak úgy "elfelejtjük"? El fogja mondani, ha meg kell erőszakoljam, akkor is!
 Ekkor megpillantottam Soo-t a lépcső felé haladni. Rám nézett, egy pillanatra megfagyott, majd sietős léptekkel indult lefelé a lépcsőn. Magához szorította a könyveit, s már el is tűnt, mint aki menekül előlem. Előlem...
 Azonnal kapcsoltam, rohanni kezdtem utána és félúton el is kaptam : megkapaszkodott a korlátban, hogy ne essen el, amikor megragadtam a vállait. Magam felé fordítottam, szemeim dühösen villantak meg, ahogy az ő űzött tekintetébe néztem. Nem, nem itt fogok jelenetet rendezni, a folyosó kellős közepén. Hülye vagyok én?
 - Gyere! Beszélni akarok veled! - húztam magam után, mikor elindultam a mosdó felé. Áldanám az istent, ha nem lenne ott senki... add, hogy ne legyen!
 - LuHan... - nyekeregte, miközben beléptünk a fiú mosdóba, s ott szembefordultam vele. Dühösen meredtem rá, bár igazából csak féltettem, nem voltam mérges. Jó, egy kicsit... de miért? Ő erről nem tehet, csak... ááh, a fenéért nem mondta el?!
 - Miért nem mondtad el? Ezért utálod Jongint? Ezért volt az a jelenet tegnap is, igaz? Válaszolj!
 - LuHan, én... - megnyalta ajkait, s lesütött szemekkel kezdte el a földet rugdosni. Olyan... olyan kis esetlen volt, hogy az én szívem is azonnal megenyhült. Igazából nem is akartam kiabálni vele... csak... csak tudni akarom, miért tette azt, amit.
 Megköszörültem a torkom, majd megérintettem a vállát :
 - Ne haragudj, nem akartam kiabálni. Szóval... miért? - hangom lágyabbá vált, azonban ő még mindig nem pillantott fel rám. - Nézz rám!
 - M-Mire gondolsz...?
 - Hjaj, ne csináld már, nagyon jól tudod, mire gondolok! Miért nem mondtad el? Nem lenne kost egyszerűbb?
 - Nem hinném... - mormogta, mire egy türelmetlen mozdulattal magam felé fordítottam a fejét :
 - Nem hiszek neked. Komolyan azt hiszed, hogy elítélnélek? Mondhatni a testvérem vagy, te! - elmosolyodtam.
 - Ez az...


 KyungSoo pov :

 Hogy mondhattam volna el? Szerinte nem jutott eszembe? Minden nap el akartam mondani, de utána hogy néztél volna rám? Mint a testvéredre...? Na ne röhögtess...
 Felszegtem az állam, dacolva néztem a szemeibe :
 - Mondtam volna el? Úgy, hogy vagy egy liba, vagy SeHun után sóhajtoztál? Úgy, hogy az anyádat helyettesítem? Melyikünknek jobb most, LuHan? Hm? Jobb, hogy van egy buzi barátod, aki ráadásul érted van oda?! Na ne mondd, hogy Jongintól tudod! Komolyan nem vetted észre magadtól?! Mégis melyik haver főz a másikra, legyeskedik körülötte egyfolytában, és rohan, hogy ha megsérül?! Komolyan Jongin kellett ehhez? Már megint Jongin kell mindenhez?! - köpködtem arcába a szavakat, miközben vádlóan néztem megütközött arcára. Nem tudom, hogy jött nekem ez, miért mondtam el ilyen hirtelen, miért nem tagadtam... egyszerűen csak ahogy meghallottam, hogy tudja, hogy JONGINTÓL tudta meg, nem akartam tovább titkolni. Mi értelme lenne? Mit tagadjak még? Annyira nyílvánvaló... mégis Kai kellett ahhoz, hogy észrevegye? Úgy rajongtam érte, szentírásnak vettem minden szavát, hogy az a vaknak is tiszta lenne... akkor miért nem? Nem mutattam ki eléggé? Hogy nem?! Lehet még szerelmesebb az ember? Mit várt tőlem? Hogy teperjem le a lakás közepén?!
 Megfeszültem, s remegve figyeltem meglepett arcára. Miért hiszi azt, hogy mindent puszta kedvességből tettem, amit tettem? Önzőségből gondoskodom róla nap mint nap. Mert kell nekem...
 Láttam, hogy keresi a szavakat, hogy nem tudja, mit reagáljon, ami csakméginkább felidegesített :
 - Mondj már valamit! Vagy nem tudsz?! Előttem sosem vagy az igazi önmagad, velem mindig jókisfiú vagy, de értsd már meg, hogy én ezt nem akarom látni! Csodálkozol, hogy kiakadok, amikor ott zabálsz a másik szájából?! Min lepődsz meg?!
 Továbbra sem szólt semmit, csak nézett ki a fejéből, mint aki szellemet látott. Semmit... semmit sem reagált. Miért nem? Miért nem tud elküldeni a fenébe? Inkább, mint ezt...
 Nyeltem egyet, s vártam még egy kicsit, hogy csináljon valamit. Ajkait ugyan kinyitotta, de végül nem mondott semmit. Lesütötte a szemeit, zavarban volt, de csendben maradt, ami már kezdett nagyon idegesítővé válni. Mondj valamit... akármit! Miért hagyja, hogy azt gondoljak, amit akarok? Szeressen, vagy zavarjon el, bánom is én, csak csináljon velem valamit...!
 - KyungSoo...?
 - Hm?!
 - Én... - felpillantott rám, majd félősen közelebb hajolt. Kicsit oldalra hajtotta a fejét, úgy közeledett, én pedig fel sem fogtam mi történik. Elvesztem azokban az óceán mélységű, őzike szemekben, de ajkaim automatikusan szétnyíltak. Remegve hajoltam én is hozzá, alig bírtam ki, hogy kezeimmel ne érintsem... behunytam a szemeimet, amikor megéreztem édes ízét, mámorító illatát. Olyan... közel volt...
 Végre...




( Fúúú, gyerekek... fogalmam sincs, milyen lett, ki mit szól hozzá... kezdek félni, hogy most rontottam el, de egyszerűen így kellett megírnom... túloztam? Elhamarkodtam? Áááááh.... nem tudom...! TwT )

8. Fejezet

 ( Nyuh, szióka mindenkinek! Nem is tudom... szerintem kicsit perverz lett ez a rész... aham, kicsit... kicsit nagyon. Szóval bocsánat, de nagyon beindult a fantáziám, és nem tudtam Soo-t békén hagyni! =D De hé, gyerekek, hát megint van KyungSoo pov!!! Jó olvasást! ;) )




 LuHan pov :

 Mire hazaértem, Jongin már rég aludt. A nyála egy kis csikban megindult a szája szélén, végigfolyt az állán, majd végül a párnába ivódott.
 Égve hagyta a kislámpáját, ezért láthattam az arcát. A tankönyvei az éjjeliszekrényén voltak szanaszét dobálva, egy ceruzája a földön, köntöse hanyagul rávágva a székére. A nadrágja, amiben azokat a rony lábait szokta mutogatni, szintén nem voltak a szekrényeben, bár ezen meg sem lepődök : az mindig a székén van. Mondjuk, azért lenne egy kérdésem : mikor mossa ki?! Mert azt en még soha nem láttam! Azt igen, hogy mindig ugyanezt veszi fel, ha megy táncolni, de hogy ez aznizzadtságon kívül más vzet nem kapott, az is biztos...
 Leguggoltam mellé, s aranyos arcát figyeltem. Kicsit ugyan gondterheltnek tűnt,mint aki álmaiban sem tud elszakadni a valóságtól, de tátott szája és borzolt haja inkább egy hosszas játék után szunyokáló óvódásra emlékeztetett. Tudtam, hogy valójában elegge ideges lehet, hiszen valamiért eléggé berágott KyungSoo-ra, s valószínűnek tartom, hogy most már rám is.
 Keserűen elmosolyodtam.
 Szinte még sohasem veszekedtünk Jonginnal, vagy ha igen, akkor csak aproságokon, ami nem is volt igazi civakodás. Inkább csak a kaján, időnként egy-egy pólón kaptunk össze, de végül mindug vigyorogva, jókedvűen mentünk a dolgunkra. De most... most tudom, hogy én is megsértettem őt és ez fordítva is igaz.
 Ekkor láttam, hogy megrándult egy apró izom az arcán, száját lassan becsukta, majd összeráncolta a szemöldökét. Hangos lettem volna? Pedig igyekeztem halkan besurranni a szobába, hogy ne ébresszem fel, azonban alig telt el egy-két perc és már nem aludt. Talán megérezte, hogy figyelem, vagy mi...?
 - LuHan...? - kérdezte halk, selymes hangon, látszott, hogy még félálomban van.
 - Bocsánat... nem akartalak felébreszteni.
 - Semmi baj... - morogta, s felült - Hol jártál? Látod te, hány óra?!
 - Késő van, tudom, csak... a parkban voltam. Sétáltam egyet.
 - Szerintem ez valami maratoni táv lehetett... nem éjjel kell sportolni! - megdörzsölte a szemeit, majd rámpillantott. Máskor nagy szemeit most alig lehetett látni, annyira hunyorgott, haja pedig mind a nyolc/kettő égtáj felé állt : okkal mondhattam rá, hogy kevésbé jóképű, mint egy ufó.
 - Jól van na... - húztam el a szám - Te meg, ha jól látom, elfelejtetted, mit jelent a rend, igaz? Amúgy is, mikor mostad ki utoljára azt a gatyát?
 - Minden héten, már ha ugyanarra gondolunk... a rend miatt meg ne nyavajogj, máskor is én takarítok! - visszadőlt a párnára, s behunyta a szemeit. Fáradtnak tűnt, sokkal inkább, mint máskor... persze, hát most keltetted fel, te barom! Még jó, hogy totál ki van ütve!
 Összeráncoltam a homlokom saját hülyeségemen, majd újra arcát kezdtem figyelni : furcsa volt az a határtalan nyugalom, akit rajta láttam, és egy kicsit meg is ijesztett. Ez az ember tényleg pipa... vagy csak alszik? Jó kis alvókája lehet, hanilyen hamar megint bebólintott...
 - Vak vagy. - szólalt meg halkan, mire hirtelen összerezdültem. Mi...? Vak? Akkor most nem alszik? És miért vagyok én vak?
 - Te-tessék?
 - Vak vagy. Nagyon... nem látsz tovább az orrodnál, nem tudsz olvasni a sorok között, én meg egy kibaszott költő lehetnék... miért is? Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Akkor is vak vagy. - nagyon halkan beszélt, hadart, így alig lehetett érteni a mondandóját. Közelebb is hajoltam, próbáltam a szájáról olvasni, de az sem ment. Költő...? Vak...? Miért vagyok én vak? Ő meg miért költő?
 - Te lázas vagy? Nem vagyok vak! Mire gondolsz?
 - Mondom, vak vagy, erre gondolok. Nem látod azt, ami ott van előtted, pedig kínosan egyértelmű.
 - Jaj, ne mondd, hogy megint KyungSoo-ról van szó... meddig akarsz még civakodni ezen? - sóhajtottam, s kérlelően néztem rá, pedig tudtam, hogy nem látja. Most azt akarja, hogy megint vesszünk össze? Minek? Egyszer nem volt elég? Egyáltalán min ugrottunk egymásnak? Ezt sem értem... mi a baj Soo-val? Mi az, hogy "undorító"? Arra az emberre...?
 Ahogy ezen gondolkoztam, kezdett megint felmenni bennem a pumpa : mi baja vele?!
 - Addig, amíg fel nem fogod, mit akarok mondani. Ilyen egyszerű.
 - Ah, igen, de nem mondasz semmit! Csak annyit, hogy vak vagyok, azt meg megértettem elsőre is! - összefontam a karjaimat - Mit mondanál még?
 - Miért ment el?
 - Én is ezt kérdezem! Fogalmam sincs!
 - Pedig egyszerű. Nagyon. - halványan elmosolyodott, s akaratlanul is eszembe juttatott valakit. "Őt"...
 Megráztam a fejem. Nem. Jongin nem lehetett ő! Hiszen... miért csókolt volna meg? Érettebb a koránál, valóban "bölcsnek" mondható, de... nem. Biztosan nem. Ő nem csinálná ezt velem, nem rejtegetné az arcát és nem... nem szeretne. Csak mint barátot. Tudom, biztosra tudom. De most mégis... mintha vele beszélnék. Mintha újra elmondaná, mit nem értek, próbál segíteni, nyugodt maradni, ha már én sosem vagyok az. Elvégre... volt ideje átöltözni, utánam jönni.
 LuHan, te rohadtul hülye vagy! A legjobb barátod, oké? Miért nézel mindenkit melegnek azért, mert te is az vagy?! Nem, nem vagy az... basszus!
 - E-Egyszerű?
 - Az. - itt kinyitotta a szemeit, s csibészesen rámvigyorgott - Olyan kanos volt, hogy az kilóméterekről látszott!


 KyungSoo pov:

 Nem hiszem el... most aztán pipa lehet rám... mit képzeltem, hogy csak úgy otthagyom őket? Minden magyarázat nélkül? És Jongin... ő... basszus, ő mindent tud. Mindig, mindent, ezt eddig is tudtam, de most olyan egyértelmű, hogy az már kínos. Láttam, hogyan nézett, hogy tudja, mi bajom van. Tudom, hogy tudja... fogalmam sincs, honnét, de ő mindig egy lépéssel előttünk jár, előttem és LuHan előtt is. Talán ezért utált a kezdetektől fogva, talán már akkor látta...? Amikor szinte még én sem fogtam fel, hogy... hogy szeretem?
 Bárcsak a fejébe látnék... nem, inkább nem. Bunkó, akaratos, hideg és még sorolhatnám. NEM akarom tudni, mikre gondol.
 Csörgött a telefon.
 Hirtelen megrezzentem, mivel ez az idegesítő hang nagyon nem illett a gondolataimba, de aztán gyorsan felvettem : anyu.
 - Igen?
 - KyungSoo? Szia, kicsim, hogy vagy? Tudom, hogy késő van... előbb szerettelek volna hívni, de nem volt egy kis szabadidőm sem. Ugye nem ébresztettelek fel?
 - Áh, dehogy... - ha tudná, hogy most értem haza... - jól vagyok, köszi. Szenvedek az angollal, egyébként minden más megy. Ti hogy vagytok?
 - Jaj, kincsem, nem a sulira gondoltam... mi nagyin fáradtak vagyunk, és... lehet, hogy eltolódik ez az ügy egy kicsit. Valószínűleg csak decemberben jövünk majd haza, oké? És hogy van a kis barátod, LuHan?
 - Késtek...? - itt tartottam egy kis szünetet - Jól van... jelenleg szerelmes a suli legokosabb f... lányába, és totál oda van, egész nap ezt hallgatom.
 - Aranyos... úgy szeretem azt a fiút, olyan kislányos! Csoda, hogy nem vagy belé szerelmes! - keserűen, fáradtan felnevetett, nekem pedig az a kis félmosoly is lefagyott az arcomról :
 - Nem, anyu, nem vagyok meleg. Nekem valami cuki, szőke kislány kell, nem ő...
 - Miért, ő milyen? Szőke, cuki és kislányos! Na, mindegy, ez igazán nem lényeges. Otthon nincs semmi gond?
 - Semmi... apu?
 - Ő még nem végzett a munkával, de most már nekem is mennem kell... hiányzol kicsikém, szeretlek!
 - Én is... titeket...
 Letette.
 Ott álltam a szobám közepén, s éreztem, hogy egy darabig el sem fogok mozdulni onnét. " Csoda, hogy nem vagy belé szerelmes!" Aztán pedig anya magashangúm tisztán csengő kacaja. Nem, nem akarom szeretni... utálom... ellopott tőlem mindent! Miatta nem alszom, miatta vagyok zavarban, miatta kell visszafognom magam, miatta vagyok most "ilyen" állapotban, miatta kell Jonginnal találkoznom, miatta kell féltékenykednem SeHunra... minden miatta van. Egy szemét kis dög, akit minden normális ember elkerül, mert úgy is csak tönkretesz.
 Erre maradnak még egy hónapot. Hazajönnek egyáltalán karácsonyra? Kivel beszéljem ezt meg, ha nem anyuval?! Ő megért... tudom, hogy sok a dolguk, hogy folyton üzletelnek, de... miért nem jönnek haza? Egy nyavajgós kisgyerek vagyok, tudom, de akkor is, szinte nem is találkozunk! Jó, ha két-három hónapot itthon vannak egy évben. Mert nekik dolguk van... értem, hogy elfoglaltak, hogy ezért vagyunk ilyen jó helyzetben, mert ők mindig dolgoznak, de szeretnék még gyerek lenni...!
 Ajkaimba haraptam, s a kezem ökölbe szorult.
 Még felhívni is alig szoktak...
 Eltettem a telefonom, s elhatároztam, hogy ha már egyedül vagyok, akkor... miért ne nézhetnék én "olyan" filmeket? Senki sincs itt rajtam kívül, ráadásul még nem láttam pasikat... hát... úgy... és ha egyszer megerőszakolom azt az embert? Tudnom kellene, ho pontosan mit csinál pasi a pasival, nem...? Amúgy sem ártana most valami ilyesmi a kis... kis Soo-nak.
 Lenéztem a nadrágomra és szemeimet majdnem követték a kezeim is.
 Nem, KyungSoo, ez.., gusztustalan...
 Beírtam a keresőbe körülbelül tíz féleképpen, hogy meleg pornó, mire kiadott néhány videót. Mondanom sem kell, már abba belepirultam, ahogy a képeket láttam... de mi rossz lehet ebből? Végül is, csak nézem, semmi más... rákattintottam egy videóra. Természetesen lassú volt, várni kellett legalább egy öt percet, mire normálisan betöltött. Aztán...
 Két felnőtt férfit láttam, munkatársak voltak. Meg... meg egy kicsit több is.
 Éppen csak negyven perces volt a video, de ez idő alatt sikerült elérni, hogy fülig piruljak, és... hát azt. Azzal tisztában voltam, hogy nagyjából hogyan csinálhatják, de ahogy LuHant és magamat képzeltem a két férfi helyébe, egészen más volt. Szinte hallottam, ahogy nyögött alattam, éreztem ahogy ujjai "oda" érnek... basszus...
 Kezeim megindultak a nadrágom felé, levettem az övemet és a farmeromat, majd benyúltam az alsómba is. Magam elé képzeltem LuHan arcát, zihálását, ahogy elkezdtem mozgatni a kezemet. Kipirult arccal, ködös tekintettel nézett rám, míg egész hosszom el nem tűnt a szájában...
 - Ah...!