Silver Wings 3. Fejezet

 Sziasztok!
 Azért írok, hogy bejelentsem, nem lesz több új rész - se a Silver Wingst, se más történetet nem fogok többé folytatni. Ne haragudjatok, nagyon kiakadtam, hogy senki nem volt képes rájönni például a When you're scared... I'm here... értelmére, senki sem vette észre, mi volt a fici lényege. Komolyan, annyira egyértelműen lejött belőle minden az utolsó részben, nem én rejttem el, magát a történet üzenetét nehéz feldolgozni. De senki... jó, egy huszonkét éves lány rájött, megértette, neki nagyon köszönöm, hogy olvasta és véleményt is mondott - nem a blogon - meg persze néha ötletelt is a sztorival kapcsolatban.
 Szóval arra szeretnék kilyukadni, hogy bár igaz, hetedik éve írok, internetre még semmit sem töltöttem fel eddig, csak ezt a kettőt, amit itt láthattok is, ezért új még ez nekem. Rosszul esett és elszomorított a dolog, ezért úgy döntöttem, aki nem akar gondolkodni, az olvasson más ficiket - tele van az internet jobbnál jobb logikátlan, értelmetlen fanfictionokkel.
 Akit pedig véletlenül még ez a kirohanásom után is érdekelné valamelyik történetem, facebookon vagy e-mailben esetleg elküldhetem a fejezeteket, de A BLOG BEZÁRT!!!
 Nyugodtan mondjátok meg, ha egy szemét bunkó vagyok, amiért ezeket csak úgy leírtam nektek, talán igazatok is van, de kiakadtam, és nem tudtam megállni, hogy nem mondjam meg a magamét. Ezért bocsánatot is kérek. Nem tudom mással magyarázni, mint hogy én voltam a naiv, nem a ti hibátok.
 Facebook: Lena Yoshizawa
 E-mail cím: facebookon megadom, ha érdekel még bárkit

Silver Wings 2. Fejezet

  ( Hát íme a második rész!
 Lesz LuHan pov is majd, csak sokkal kevesebb, de elengedhetetlen a történetben. Azt hiszem, kicsit helyenként elsiettem ezt a fejezetet, azt pedig ennél a történetnél is szeretném közölni előre: TABLETRŐL ÍROK, de egyébként szinte hibátlan a helyesírásom. Hibák tényleg azért vannak, mert nem számítógépről írom a szöveget, úgyhogy ezért már most szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől.
 És ismét kevés párbeszéd... :"D nem lesz mindig ilyen, sőt, szinte egyáltalán nem, de ezt így kellett megcsinálnom.
 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!
 Jó olvasást! =D )




Tao pov:

 Arra ébredtem, hogy a szám telement földdel. Ott feküdtem az erdő közepén, a hideg, nedves földön, és hirtelen fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem oda. Tegnap kijöttem sétálni, hazamentem, aztán... nem, nem mentem haza. Itt a probléma. Nem mentem én sehova. Elájultam, vagy nem tudom, mi lehetett, de annyi biztos, hogy el sem indultam a lakásom felé. Csak... csak úgy elfeküdtem itt és aludtam, mert miért ne? Gondoltam - úgyis rég jártam már itt - kicsit több időt töltök itt a fáimmal, meg a bokrokkal, ezért itt ragadtam.
 Biztos is...
 Nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi lehetett az ájulásom oka. Talán az a hang... "Angyal a nevem..."
 Az a fiú... az az angy... ördög! Igen, az ő hangja az utolsó emlékem. "Angyal a nevem ..." Rémlik, hogy követtem, a rózsa, a nyaklánc, a köd... elmenekült, félt... azt hiszem, nem ebben a sorrendben, de valahogy így történhetett az egész. Homályos minden... mint a köd, ami tegnap éjjel leszállt az erdőbe, s most az agyamat lepte el, hogy ne emlékezhessek rá pontosan. Kijöttem ide, sétáltam, aztán megláttam valakit ( vagy valamit ), odamentem valamiért és... itt képszakadás. Látok magam előtt néhány jelenetet, amint rámnéz, ahogy a nyaklánca fényesen világít, ahogy a rózsaszirmokat tépkedi, de semmi más. Beszéltünk egyáltalán? Történt valami? Tudom, hogy elrohant. Miért? Tettem valamit ellene...? Miért félt? Mondták már, mennyire ijesztő tudok lenni, na de ennyire? Így megijedt volna tőlem?
 Áh... úgysem emlékszem pontosan minden részletre - akkor meg mit idegeskedek? Tettek valamit az italomba, amitől így viselkedtem, mást nem tudok elképzelni. Angyalok, ördögök? Nem, ilyenek nem léteznek, egészen biztosan képzelődtem, tényleg rakhattak valamiféle drogot a... a vizembe. A vizembe, amit mégcsak nem is a csapból öntöttem magamnak, hanem megvettem az ásványvizet. Azokban meg legfeljebb baktérium lehetett, amitől nem képzelődnöm, inkább meghalnom kellene.
 Úristen... akkor mi történt?!
 Végül csak megráztam a fejem, felálltam, s miután sikerült nagyjából levakarnom magamról a sarat, elindultam hazafelé. Az első napom ebben a kicsiny városkában... a munkám miatt kénytelen voltam ideköltözni, ide, ahol gyermekkoromban annyit játszottam. Minden hónapban kétszer eljöttünk ide a szüleimmel, mert itt éltek a nagyszüleim, itt, az isten háta mögött. Kisebb erdő vette körül a települést, az az erdő, ahol ma reggel ébredtem. Sosem felejtem el, mennyit jártunk erre papával... az öreg minden alkalommal kisétált velem, elbaktattunk a kis patakig, s vissza. Mama mindig pörölt ezért papával, nem szerette, hogy itt vagyunk... de én imádtam, mindennél jobban. Van valami varázsa ennek a helynek, egyszerűen nem lehet utálni: beszélgetni, ebédelni a hatalmas fák árnyékában, fürödni a patakban vagy éppen csak a kisebb-nagyobb szikláin ácsorogni fantasztikus érzés. Olyan nyugalom és csend ural mindent, ami tökéletes ellentéte a rohanó városi élet zajának, talán ez is a legjobb benne. Nem kell sietni sehová, nem hallom az autók, a vonatok hangját, csak a lombok susogását és a víz csobogását. Ez a nekem való.
 Éppen ezért rettentően örültem, hogy ide kell jönnöm. Persze, a költözés nem kis munkával - na meg pénzszórással - járt, viszont legalább nem albérletben lakom: a nagyszüleim régi házában. Ahogy először beléptem oda, szinte még hallottam, amint papa az újságot lapozza, ahogy mama kinyitja a sütőt... egy pillanatra minden emlékem megelevenedett, hiába már pár éve annak, hogy mindketten meghaltak. Valahogy... mindig érzem a jelenlétüket, de megnyugtat, nem pedig felkavar, mint ahogy azt kellene. Nem... biztonság van abban a lakásban, olyan felbecsülhetetlen értékű nyugalom, hogy kár is lenne ezt itthagyni.
 Új munkatársak, főnökök, ismerősök... mégis valami a régi marad.
 Ilyen gondolatokkal kotorásztam a táskámban a lakáskulcsot keresve. Ott álltam már a tornácon, a zárt ajtó előtt. Régi faajtó, megkopott, zöld festéssel... még mama varrta rá a függönyt. Ő mindig varrt vagy sütött, néha esetleg elvette papától az újságot, hogy ne azt olvassa egész nap. Ó igen, mama... ritka jólelkű nő volt, olyan, aki az őrületbe kergeti a férfiakat a folyamatos pörgésével és magas hangjával, aki imádja nézni, ahogy más eszik, s addig töm, amíg rosszul nem leszek a mézédes süteményeitől. Nem is csodálom, hogy papa ha nem olvasott, akkor előle menekült.
 Elmosolyodtam, ahogy újabb emlékek töltötték meg minden gondolatomat, el is felejtettem a kulcsot keresgélni közben.
 Hallottam, hogy az egyik szomszédom a kertben bóklászik, valószínűleg észre sem véve engem. Tényleg... a másik szomszédommal még nem is találkoztam. Tegnap, amikor megérkeztem, ő nem tartózkodott itthon - azt mondják róla, bogaras a fiatalember, de annyira, hogy nyár közepén is kesztyűben, pulcsiban ül otthon egész nap vagy fest a kertben.
 Ezen én is kissé meglepődtem, bár azt hiszem, ez a vénasszonyok pletykája... ki tudja? Lehet, hogy egyszer látták őt túl melegen öltözve, s azóta ezt mondják. El tudom képzelni róluk... kifogtam a legfantasztikusabb öregasszonyt szomszédomnak: képes nekem elmesélni az egész életét, aztán kezdi előröl. Mégiscsak van átka ennek a helynek...
 Fejemet csóválva vettem ki végre a táskámból a kulcsot, s már nyitottam is volna az ajtót, akkor azonban észrevettem valamit. Vagyis... valakit.
 Felpillantottam, egyenesen a még ismeretlen szomszédom kertje felé. Egy széket láttam, benne egy huszonéves fiút, kezében rajztáblát, ecseteket. És valóban... fehér kesztyűt hordott, magas nyakú, kötött, szintén fehér pulóvert, hosszú nadrággal és sportcipővel.
 Beteg ez az ember...?
 Arcát is figyelni kezdtem. Szép, hatalmas barna szemeinek csillogása még ilyen távolról is tisztán látható volt, arcának finom, lányos vonásai csodálkozásra késztettek: ez... ez biztosan férfi? Vagy félreértettem volna az öregasszony szavait...? Mert... cseppet sem hasonlít férfira, sőt, határozottan kislány. Olyan... olyan kis barbie babás, fehér bőrű, vékonyka lány, aki házifeladat gyanánt festeget valamit a szülei kertjében, nehogy másnap a tanító néni megharagudjon rá.
 Oh, igen... hatással van rám ez a környék. Csak ilyen marhaságokra tudok gondolni...!
 Félmosollyal az arcomon arra gondoltam, talán meg kéne ismerkednünk, elvégre egymás mellett fogunk élni. Lehet, ha megszólal majd, a hangja is vékony és magas lesz, mint egy nőnek? Érdekes lehet egy ilyen emberrel: ki tudja? Talán minden reggel órákig igazítja a sminkjét, hetente fodrászhoz jár, bőrápoló krémekre költi minden pénzét, s a házban szoknyában, topban járkál...
 Nem. Hülye vagyok. Csak nem túl férfias külsejű, ennyi.
 Felpillantott rám.
 A tekintetünk találkozott, a kezében megállt az ecset. Pont úgy, ahogy az én szívem is megállt egy másodpercre...
 Őzike, érdeklődő szemek, fehér bőr, lányos vonások, vékony test... és mégvalami: a nyaklánc.
 Azonnal beugrott, mi történt tegnap éjjel, újra láttam magam előtt angyalom arcát, a fénylő testét, s még vakítóbb nyakékét. Egy kis ezüst pillangó... bár ilyen távolságból nem láthattam tisztán, de biztos voltam benne, hogy ugyanazt az ékszert viseli.
 A kulcs abban a pillanatban visszapottyant a kezemből a táskámba, lábiam pedig maguktól indultak a szomszéd ház felé. Bolond vénasszonyok... furcsa? Mi a furcsa ebben az "emberben"? Hisz... nem is ember...!
 Megálltam a kerítés előtt, tekintetemet egy pillanatra sem levéve a fiúról. Láttam rajta az ijedtséget és a tehetetlenséget, valahol mintha értetlenség is csillogott volna hatalmas szemeiben. Olyan... olyan emberinek tűnt most, de egyben angyalinak? Ördöginek? Valami megmagyarázhatatlan dolog ez, nem tudom, hogyan írhatnám le. A teste teljesen olyan, mint egy átlagos halandóé, a tekintetében van valami, amit képtelem vagyok definiálni. Furcsa, ismeretlen ragyogás, talán tudás... a pillantása nem volt annyira ártatlan, tehetetlen, mint ahogy azt elsőre gondoltam róla: lányos, gyenge kisfiúnak tűnik, azonban a szemeiben ott volt az ész, a bátorság, a határozottság - holott tudom, most fél. Látom az arcán.
 Nem értem...
 - Ön lenne az új szomszéd? Örülök, hogy látom! - szólalt meg végül, mikor már megelégelte a szobrozásomat a kapuja előtt. Lassú, nyugodt léptekkel kezdett közeledni felém, arcáról eltűntek az érzelmek. Kinyitotta a kaput, s meghajolt - LuHan vagyok.
 - Huang ZiTao - én is meghajoltam, hogy ne legyek tiszteletlen, de legszívesebben azonnal kérdőre vontam volna. Igen... csak volt ezzel egy kis probléma: miért lenne már nekem ehhez jogom? Mégis hogy gondolom azt, hogy letámadom azzal, láttam tegnap este az erdőben "természetfeletti dolgot művelve"? Az lenne belőle, hogy visszaküldene a nagyvárosba, és teljesmértékben igaza lenne. De akkor miért vagyok én egyáltalán itt? Mit fogok most mondani? - Örülök a találkozásnak.
 - Nos... mint látja, elfoglalt vagyok, ráadásul hamarosan mennem kell dolgozni, úgyhogy majd még beszélünk!
 Illedelmesen megint meghajolt, majd már csukta is volna be kaput, én azonban haboztam. Megállítsam? Kifaggassam? Hagyjam az egészet? Lehet, hogy nem is ő volt? Lehet, hogy csak álmodtam az egészet...? És ha esetleg tényleg vele is találkoztam, akkor meg mit érdekel engem? Semmi közöm nekem ahhoz, hogy mit keresett tegnap ő ott. Nem történt semmi olyasmi, amiért jogom lenne kérdezősködni.
 Igazából nem is értettem, mit akarok én tudni. 'Miért' akarom én egyáltalán tudni.
 - Várjon! - szóltam utána mégis. A teste egy pillanatra megfeszült, majd erőtt vett magán, és mosolyogva megfordult. - Én... azt hiszem, önnel találkoztam tegnap éjjel az erdőben, igaz?
 - Igen. Elég sokan mennek ki oda esténként sétálni a városból.
 - Ezt megértem - bólintottam - De azt hiszem, akkor is mondta már a nevét... vagy valami becenév lehetett? Ne haragudjon, nem emlékszem pontosan rá, elismételné? - kérdeztem, s úgy éreztem, nyertem. Erre mit mondhatna?
 Azon kaptam magam, hogy kissé elmosolyodtam - mindig ezt csinálom, ha nyert ügyem van, de ezt most tiszteletlenségnek éreztem. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, ekkor azonban hirtelen bevágódott előttem a kapu:
 - Menjen szépen vissza a házába - mondta mosolyogva - játssza a hülyét, mint mindenki más. Semmi köze a tegnapihoz, rosszkor volt rosszhelyen, ennyi. Fogadjon meg egy tanácsot! Ha itt akar élni, fogja be a fülét, törődjön a saját dolgával, vagy megbánja!

Silver Wings 1. Fejezet

 ( Hát akkor íme az első fejezet!
 Eredetileg azonnal a kis éjszaka mászkálós kölköm szemszögéből akartam írni a dolgokat, de úgy döntöttem, az erdős jeleneteket majd mindig így, E/3-ban fogom megoldani. Nem tudom, jó ötlet volt-e, mindenesetre így tudtam jól megírni X'D
 Felkészülni! Én az éééletben nem írtam még ilyen nyálas szőrcsomót ilyen giccses tájleírással, párbeszéd kb nulla, úgyhogy komolyan szedje össze magát mindenki, mert a fejezet végére el fognak folyni a szoba falai... xDD
 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, na meg, hogy szerintetek melyik párost választottam. OwO
 Nagy nehezen sikerült eldöntenem, hogy kik legyenek, de ez itt nem derül ki... X'D oké, mielőtt totál elvenném mindenki kedvét...
 Jó olvasást! >< )





 Köd telepedett a vidékre. Nem átláthatatlanul sűrű, a fiú inkább csak egy fehér fátyolhoz tudta volna hasonlítani. Fátyolhoz, mely nem jelentett akadályt a telihold fényének: ezüstben fürdött az erdő, a fák lombjai fakó színbe öltöztek, olyan volt, mint egy festmény. Olyan mű, melyet egy kéz egyetlen, de tökéletes ecsetvonással szürkévé festett, ragyogóvá, mintha nem is valóságos lenne. Álomszerű, túl gyönyörű ahhoz, hogy földi dolog lehessen. Megvilágította a fiú útját, megcsillant a leveleken lévő harmatcseppeken, amik itt-ott megérintették a lábát. Mint a gyémántok - talán most fentről is úgy látszik, hogy csillagok ragyognak ezen az ösvényen?
 Végetért a keskeny ösvény. Ritkásan, de vízcseppekktől fénylő bokrok, magsabb fák állták útját, magsabb volt itt már a fű is. Mintha sűrűbb is lenne a köd - vagy ez csak a fény lenne? Nem tudhatta. Sohasem látta még ilyennek a teliholdat, úgy érezte, ez talán nem is csak a hold világa. Mintha... mintha természetfeletti, csodálatos jelenség lenne, amely ezüstbe vonta az egész tájat, eltakarva az éjszaka sötétje elől ezt a helyet, gyönyörűvé varázsolva mindent körülötte.
 Tovább sétált, el a bokrok mellett, figyelve a leveleken lévő, apró gyémántokat, felnézve a magas fák elérhetetlen lombjaira. Lassan, szinte hangtalanul járt, talán attól félt, elrontja ezt a csodát maga körül. A csodát, ami igazából még meg sem jelent.
 A levegő fülledt volt, s talán csak a képzelete játszott vele, de rózsaillatot érzett: az illattól, a melegtől sűrű levegő megtöltötte a tüdejét, amint lassan beszívta azt, úgy érezte, mintha szirup lenne. Fullasztó, azonban valamiképp mégis édes. Emlékezett rá, hogy vannak rózsabokrok a közelben, de sohasem érezte még, hogy ennyire tömény lenne az illatuk. Mindig elvegyült az erdő jellegzetes szagával, csak nagyon halványan lehetett néhol érzékelni, ritkán tudta elválasztani a környéket uraló más illatoktól. És most mégis... mintha csak ez az egy növény nyílna mindenütt.
 Mikor végre levette szemeit a bokrokról és előre pillantott, hirtelen megtorpant. Már majden elért a kis patakhoz, azonban ekkor meglátott ott valakit: az egyik nagyobb, itt-ott mohás sziklának dőlve állt ott egy fiú. Kezében tartott valamit, amit ő nem láthatott pontosan, de rózsának vélte. Aztán lehullott a virágról egy szirom. Majd még egy, s még egy.
 Az ismeretlen fiú rövid haja is mintha ragyogott volna, bőre hófehérnek látszott, szemei megcsillantak, akárcsak a nyakában lévő nyaklánc. Az utóbbi fénylett a legjobban, szinte vakító kis pont volt az idegen nyakán, ami felülmúlta az eddig látottakat, s kezdett egyre inkább biztossá válni, hogy csak álmodik. De hiszen hogy is lehetne ez valóság?
 Tovább figyelte az ismeretlen fiút, érezte, hogy összeszorul a gyomra... gyönyörű volt. Varázslatos, egyszerűen hihetetlen, s még így, a sötétben is gyönyörűnek találta az idegent. A vékonyka testét, hófehér bőrét, csillagként ragyogó szemeit... egészen megbabonázta a látvány, s tudta, közelebb kell mennie. Ismeretlen érzés volt ez számára, furcsa, de erőszakos, követelőző vágy, hogy megérintse a pataknál álló fiút, valami visszautasíthatatlan erő, ami a testébe költözött, s átvette fölötte az irányítást: a lábai szinte maguktól indultak, halkan, észrevétlenül közeledett a fiú felé.
 Mi ütött belé? Folyamatosan ez a kérdés visszhangzott a fejében, de a józan esze hiába ellenkezett, a teste megállíthatatlanul haladt előre, nem törődve az agya figyelmeztetéseivel. Csak őt látta maga előtt, a holdfényben fürdő alakját, finom ujjait, melyek lassan tépkedték a rózsaszirmokat, hatalmas szemeit, amik olyan békésen meredtek a kezében tartott virágra, hogy a fiú egészen beleborzongott: de hiszen ő ezt nem is láthatja... nincs annyira közel hozzá, hogy ezeket észrevehesse, bármennyire is világos van. Akkor mégis hogy...?
 Görcsbe rándult a gyomra, ahogy az idegen letépett egy újabb szirmot, majd vékony ujjaival simogatni kezdte a selymes felületét, letörölve a kis vízcseppeket róla. Aztán óvatosan a nyakláncához emelte. A fiú látta, amint a kis szirom egy pillanatra felvillan, s az ékszer érintésétől hirtelen eltűnik.
 Nem... ez... ez tényleg nem evilági lény... ő... ő egy... angyal... egy gyönyörű angyal...
 Egész testében megremegett, amikor végre előlépett az utolsó őt elrejtő bokor mögül, s már csak néhány méterre állt az angyalától. Szinte el sem hitte, hogy eddig nem vette őt észre, hiszen biztosan zörgött, miközben közeledett felé, az idegen fiú azonban tényleg nem is sejtette, hogy van itt valaki rajta kívül: úgy tűnt, mintha egyfajta extázisban lenne, amiből csak most ébredt föl, hogy valaki kilépett elé. Felnézett rá, szemei hirtelen rémültséget tükröztek, a rózsafejet is kiejtette a kezéből.
 A fiú óvatosan közelebb lépett az angyala felé, kezeit védekezően maga elé emelte, hogy tudassa a rémült fiúval, nem akarja bántani. Nagyon lassan haladt felé, szinte még ő maga is megijedt attól a halálrarémült arctól, amiről képtelen volt levenni a szemeit. Olyan esetlennek, olyan gyengének tűnt, hogy legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy szorosan átölelje és megnyugtassa azzal, ő mindig itt van neki.
 De mi ez az érzés? Miért akarja megérinteni, miért akar vigyázni rá? Hiszen... hiszen csak most látta először...
 Egészen közel ért hozzá, már csupán néhány centiméter lehetett köztük, amikor megállt. Egy fél fejjel magasabb volt angyalánál, aki hatalmas szemekkel bámult fel rá, fejét kissé hátrabillentette, hogy biztosan fellásson támadója szeméig, akiben ismét ismeretlen érzések kavarogtak. Megérezte a fiú édes illatát, ami megintcsak a rózsára emlékeztette őt, de valahol mintha méz és a tenger is jelen lett volna benne. Látta, hogy közelről is úgy ragyog, mint ahogy távolról azt megfigyelhette, a bőre ugyanolyan fehér, szemei ugyanolyan csillogóak, azonban most a vakítóan fényes nyakláncát is jobban látta: egy kis ezüst pillangó. Tekintete az idegen fiú ajkaira tévedt, melyek enyhén szétnyílva, hivogatóan mutogatták magukat neki, s ahogy azokat a telt, hibátlan párnákat figyelte, érezte, hogy akaratlanul is ráharap a sajátjára. Hogy lehet valaki ilyen... ilyen gyönyörű?
 Lassan leguggolt, közben szemeit továbbra is angyala tekintetébe fúrva, mintha csak attól félne, ha egy pillanatra nem figyel rá, eltűnik előle. Kezébe vette a földön lévő, megcsonkított rózsafejet, majd újra felegyenesedett: felé nyújtotta, s vágyakozva nézte a fiú finom kezét, amint óvakodva elvette tőle a virágot, vigyázva, hogy a bőrük még véletlenül se érhessen össze.
 Akkora bűn lenne őt megérintenie?
 Ismét belenézett a szemeibe, amikből mintha már kezdett volna eltűnni a félelem. Átvette a helyét a könyörgés, amit nem tudott megmagyarázni. Könyörögne? Neki? Miért?
 Aztán azok a gyönyörű szemek újra megteltek rettegéssel, még nagyobbra nyitotta őket félelmében, ahogy a fiú megbabonázva emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcát. Ujjai remegni kezdtek, amint megérezte a testéből áradó melegséget, azonban mielőtt valóban érezhette volna őt, az angyal hihetetlen gyorsasággal elsiklott előle és már el is rohant tőle.
 A fiú szinte még fel sem fogta, mi történt, csak annyit észlelt, hogy eltűnt az a jóleső melegség, a bódító illat elhalványult, a varázslat megtört, s ijedtség kerítette őt hatalmába: mi van, ha elveszíti? Ha nem látja többé?
 Rohanni kezdett az elbűvölő teremtmény után, a pulzusa ugrásszerűen megemelkedett. Csak az járt a fejében, hogy mit csinál, ha elveszíti? Ha nem jön vissza ide többé?
 Hallotta angyalának lépteit, hallására támaszkodva követte őt, mígnem felfedezte a fiú alakját a távolban, ahol egy nagyobb bozótos megállásra kényszerítette. Nem keresett más kiutat, nem próbált meg menekülni, csak lassan megfordult, ismét békés tekintettel figyelve a felé loholó fiút. Azonban ahogy közeledett angyala felé, úgy lett előtte egyre erősebb az ezüstös hold fénye, már szinte csak a fehérséget látta maga körül. Eltűntek a sötét árnyak, lassan a növényzet körvonalai is, minden fényben úszott, az ismeretlen fiú is hamarosan eltűnt előle.
 - Várj meg! - kiáltotta kétségbeesetten, majd a futástól kimerülve megállt, és lehajtott fejjel zihált. Teljes kimerültséget érzett, holott nem ment annyit, hogy ez lehetséges legyen. Vagy mégis? Nem figyelt erre, csak rohant az angyala után... az álma után. Mert most hirtelen úgy érezte, az a csodálatos teremtmény nem más, mint egy szép álom, csak képzelet, amiért hiába küzd, sohasem érheti el. Mégis próbálkozott... - Miért tűnsz el? Nem bántalak... legalább a nevedet mondd meg!
 Reményvesztetten felsóhajtott és összerogyott a rátörő fáradtságtól. Igen, ez most már egész biztosan csak egy álom. Csak azokban érez ilyen kimerültséget, ilyen tehetetlenséget és beletörődést, valóságban nincs ilyesmi. Képtelenség...
 Ekkor azonban hirtelen megszólalt egy lágy, nyugodt hang, amiről akaratlanul is bevillant az agyába egy kép, amint az a csodálatos lény arcát belefekteti az ő tenyerébe, s óriási szemeivel őt figyeli. Kedvesen, szeretettel néz rá egy végtelennek tűnő pillanatig, majd megérinti az arcát simogató kezet: puha, selymes bőre borzongásra készteti a fiút, ismét összeszorul a gyomra, amikor érzi, hogy ujjaik lassan összekulcsolódnak... alig értette meg, mit mondott neki a fiú, hangja visszhangzott a fejében, amitől szédülni kezdett. Selymes, simogató hang... olyan, amelyet az örökkévalóságig tudna hallgatni:
 - Angyal a nevem...




 ( Most aztán félek... TwT na? Hogy tetszett? Eltúloztam? Nagyon nyálas lett? Nagyon vészes a szóismétlés? Túl lányos az "angyalkám"? Hányingerkeltően giccses lett? >< Totál összezavart mindenkit? <3 )

Silver Wings prológus

  X a nagyvárosból vidékre költözik ( egészen tegnapig észre sem vettem, hogy melyik történetben volt ehhez hasonló :"D ), abba a kisvárosba, ahol a nagyszülei éltek. Bár ők már régen meghaltak, X beköltözik az emlékekkel átkozott házukba, s első éjjel kilátogat a települést körülölelő erdőbe.
 Papával annyit jártak ide...
 Azonban az erdő mintha megváltozott volna - mintha természetfeletti erő uralkodna ott. Ez be is bizonyosodik, mikor a kis patakhoz érve megpillant valakit... vagy... valamit? Egy fiút, bőre fénylik a sötétben, szemei ragyognak, nyakéke vakítóan világít, olyan, mintha valami extázisban lenne. Egy gyönyörű fiú, akihez X valamiért az első pillanattól fogva vonzódik, bár nem tudja, miért. Talán nem is ember...
 X ezt az egészet egy álomnak véli ugyan, de nem is számít hol fognak megint összefutni, s milyen rejtélyeket tartogat még számára ez az... angyal? Ördög?


 Műfaj: Romantkius, misztikus, sötét, átlagos
 Figyelmeztetések: yaoi, ( minimális ) trágár beszéd, az író haragja
 Korhatár: +18
 + 1 figyelmeztetés: A történetnek értelme van, szóval aki az ilyet nem bírja, ne olvassa! :"D


 Egy héten belül fel is tölteném az első részt, de egy kicsit még gyászolnám azért a When you're scared... I'm herét, ha nem gond. Nem tudom, érdekel-e valakit, de amikor az első, "enyhén" elszúrt prológusát kitettem ide, volt, aki írt, hogy tetszene, úgyhogy remélem, ez azóta nem változott. :-)

22. Fejezet +18 ( vége )

  ( Hát csak elérkezett a vége... tényleg, szinte el sem tudom hinni. Nagyon kíváncsi vagyok, ki mire számított a történet befejezésével kapcsolatban, megbtudtalak-e lepni titeket, vagy nem? *-*
 Jó olvasást! )






 LuHan pov:

 - Ne félj... - suttogta- Én mindig itt vagyok...
 A szívem a torkomban dobogott, mikor egyik keze óvatosan besiklott a pólóm alá, hihetetlenül ügyes teknikával kezdve simogatni a felsőtestemet. Megremegtem, amint meleg, nagy tenyere a bőrömhöz ért, finoman kimaszírozva minden feszültséget a testemből. Lehellete még mindig a nyakamat cirógatta, néha meg-meg csókolta az említett testrészemet, néha a fülembe harapott... a szívem már úgy zakatolt, ahogy nem hittem volna, hogy lehetséges.
 Mit csinálok én itt...?
 Ajkai hamarosan áttértek az arcomra, megcsókolta a homlokomat, a szemeimet takaró kendőt, majd végre a számra hajolt. Nyelve azonnal átsiklott a számba, szinte levegőt sem volt időm venni, máris megéreztem forró izmát az enyémnek simulni. Lassan, lustán térképezte föl a szám belsejét, halkan belesóhajtva csókunkba, mikor érezte, hogy ellazul a testem. Kicsit felbátorodva beleültetett az ölébe, kezét kivette a pólóm alól.
 Megsimogatta az arcomat, majd elhúzódott. Hallottam a ruhái suhogását, arra gondoltam, biztosan magát vetkőzteti. Ennek reményében ezúttal én nyúltam felé, hogy megérintsem, de mellkasához érve éreztem, hogy nem vett le semmit. Kezem felkúszott forró nyakához, onnét arcára, s ekkor jöttem rá: a maszkját vette le.
 Ő átkarolta a derekamat, arcát belefektette a tenyereimbe. Vakon simítottam végig rajta, finoman érintettem ajkát, orrát, szemeit, s homlokán is végighúztam kezemet, felfedezve, megismerve minden vonását, minden apró szegletét. Sejmes bőrének érintése megbizseregtette a testemet, s azt hiszem, most bíztam meg benne igazán: igazán, teljesen, véglegesen... éreztem, szükségem van az általa nyújtott biztonságra és nyugalomra, az érintésére, a közelségére, rá. Talán... talán egész idáig nem is vágytam másra, nem is kellett más... csak ez. Biztonság, szeretet, béke. Az a három dolog, amiket csak ő képes nekem megadni.
 Tudtam, hogy a szemeimbe néz, miközben én remegve végigsimítottam hüvelykujjaimmal az arcát, s bár nem láthattam őt, éreztem, hogy pillantása találkozott az enyémmel: felvillant előttem egy kép, nem láthattam ugyan arcát, de a ragyogó szemek az emlékezetembe égtek. Nem értettem, hogy lehet ekkora jelentősége egy ilyen tekintetnek... de nem is kellett. Csak...
 ...vigyázzon rám... maradjon velem...
 Kétségbeesetten karoltam át a nyakát, hogy közelebb húzhassan magamhoz. Szorosan magamhoz öleltem, feje a mellkasomnak nyomódott, de nem törődtem vele. Ő megsimogatta az oldalaimat, nyugtató, édes szavakat súgva a fülembe, aztán nyakamat újabb puszikkal látta el.
 Egy óvatos mozdulattal lehúzta rólam a pólómat, gyengéden végig simogatta az egész felsőtestemet, majd ajkaival a kulccsontomat kezdte csókolgatni. Onnét egyre lejjebb haladt, alhasamra külön gondot fordítva, ami folyton remegett érintésétől. Belepuszilt a köldökömbe, mire halkan felsóhajtottam, majd még egyszer, ezzel újabb és újabb hangokat kicsalva belőlem.
 Beletúrtam a hajába, míg ő fenekembe markolva állított térdre maga előtt, hogy testem minden pontját könnyedén elérje. Megsimogatta a combjaimat, aztán lehúzta magáról a felsőt, hogy én is hozzáférjek. Tenyereim megállás nélkül siklottak fel-le szálkás testén, néha öntudatlanul rámarkolva a vállára, vagy kicsit jobban megnyomva azt. Sejmes bőre szinte égette az enyémet, ő a hasamat csókolta, én a nyakát simogatva kényeztettem.
 Keze óvakodva combomról a csípőmre, onnét még előbbre kúszott, finoman kőrözve nadrágom jól látható dudorán. Halkan nyöszörögni kezdtem, de ő nem elégedett meg ennyivel: lehúzta a cipzárt, majd kínzó lassúsággal az alsómat is. Ajkaival belsőcombjaimat járta be, apró puszikat, nyálcsíkokat hagyva rajta, ügyesen kikerülve azt a helyet, ami mindennél jobban vágyott már az érintésére.
 Végül közelebb toltam arcához a csípőmet, s tudtam, hogy elmosolyodik. Megcirógatta a csípőmet, majd végre teljesítette a néma kérésemet: hihetetlenül idegtépően lassú tempóban tűntem el szájában centiről-centire, éreztem, szétrobbanok, ha tovább húzza az időt. Majd nyelve mozogni kezdett, komótos tempóban körbejárva egész hosszomat.
 Nem tudtam már, hogy az élvezettől, vagy a kíntól nyögtem, amikor nyelvét fogai váltották fel, de időt sem hagyott a felismerésre. Elhajolt tőlem, kezeit elvette a testemről, s hallottam, amint a saját nadrágjával bajlódik. Nem telt egy percbe sem, és megéreztem magamban első ujját, ahogy óvakodva kőrözött vele a bejáratomnál. Aztán finoman belém tolta, először csak az első ujjpercéig, majd kicsi, ismerkedtető köröket téve beljebb hatolt.
 Második ujját már nehezebben viseltem - felszisszentem a fájdalomtól, amire ő azonnal megállt.
 Nem sokkal később ujjait férfiassága váltotta fel, lassan, fájdalmasan hatolt belém, minden előkészítés ellenére is. Összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy egyre mélyebbre döfött, majd fájdalmasan felnyögtem, amikor egy határozott mozdulattal tövig löke magát bennem.
 - F-Fáj... - nyöszörögtem, mire ő megcsókolta az arcomat, és simogatni kezdte a hátamat. Kezei bódítóan maszíroztak, behunytam a szemeimet a fájdalomtól és élvezettől egyszerre.
 - El fog múlni. Megígérem neked... - suttogta.
 Mikor kicsit már szoktam méreteit, megmozdultam ölében, jelezve, mozoghat bennem. Értve a célzást megfogta a derekamat, majd először ő kezdett el engem mozgatni addig, amíg fel nem vettem a ritmust, és kőröztem a csípőmmel magamtól is. Kezeit jobban rászorította a derekamra, amikor felgyorsultam, s egyre tempósabban húzódott ki, aztán merült el újra bennem.
 Hátravetettem a fejem az élvezettől, ahogy eltalálta bennem az érzékeny pontokat, egyre gyorsabban mozogtam, hogy minél többször érezhessem őt mélyen magamban.
 Felnyögött, mikor csípőmmel lassan kőrözni kezdtem az ölében, kezeivel közelebb rántott magához, ezzel ha lehet, még mélyebbre nyomva magát bennem. Erre belőlem is felszakadt egy jóleső, elnyújtott nyögés, lábaimat összekulcsoltam a dereka körül. Éreztem, nincs már messze a beteljesülés... a gyönyör kapuja, melyen vele együtt akartam átlépni - csak vele, senki mással. Nem akartam mást, mint az ő karjaiba ernyedni, az ő gyönyörű szemeibe nézni, hallgatni a pihegését, miközben egymást öleljük.
 Felsikkantottam, amikor hirtelen rámarkolt merevedésemre. Azt hiszem, ő is érezhette már, nem sokáig bírjuk már, ezért tempósan maszírozni kezdett. Belekapaszkodtam a nyakába, s aprókat nyögve mozogtam még az eddiginél is gyorsabban.
 Belemarkoltam a vállába, míg ő a combomba karmolt...
 ... felsikoltottam, mikor megint megnyomta a prosztatámat, ő a nyakamba harapott...
 ... ismét magamba fogadtam, mire akaratlanul is rászorított merevedésemre...
 ... a két kéjes kiáltás egyszerre hangzott fel...
 Éreztem, amint forró magja teljesen beterít, s ugyanebben a pillanatban azt is, hogy a hasfalamra élvezek. Lihegve borultam rá, fejemet erőtlenül a vállára fektettem, bágyadtan mosolyogva hallgattam a pihegését. Pár pillanat múlva ledőlt velem az ágyra, betakart minket, s hátulról átkarolt.
 Még éreztem, ahogy leveszi rólam a kendőt, ad egy puszit a nyakamra. Még inkább hozzábújtam, majd teljesen elsötétült előttem minden.
 Mert ő megint elérte, hogy nyugodtan, biztonságban alhassak - ezúttal mellette. Elmosolyodtam a gondolatra még álmomban is: "Ha félsz...Én itt vagyok..."


 Lassan kinyitottam a szemeimet.
 Még talán hét óra sem volt, de a kívételesen napos decemberi reggelen már betűztek a szobámba az első meleg napsugarak. Olyan volt, mintha tavasz lenne: csupán a madarak csicsergése hiányzott, és a redőny az ablakomról. Hát ezért van világos... még csak a redőnyt sem húztam le alvás előtt.
 Elmosolyodtam, noha ezen inkább bosszankodnom kellett volna. Láttam, hogy kint leesett a hó, legalábbis a lakás közelében lévő fa hófehér ágai ezt bizonyították. Tél van... milyen furcsa is ez. Úgy érzem, mintha tavasz lenne - kora tavasz, amikor még hűvösek a reggelek, de már érezni lehet a meleg közeledtét. Békés, kedves, élettel teli tavasz...
 Éreztem, ahogy a mögöttem fekvő keze megmozdul a derekamon. Mosolyom kiszélesedett, s egy lusta mozdulattal felé fordultam, hogy láthassam MinSeok arcát.
 Amint rápillantottam, félig kinyitott szemeim a duplájára tágultak, elégedett mosolyom pedig azonnal lefagyott az arcomról: nem Xiumin feküdt mellettem. Ó, nem ő...
 Egy barna bőrű, kócos hajú, csillogó szemű fiú volt mellettem, barna tincsei rakoncátlanul belelógtak arcába, nagy szemei bánatosan méregettek - ekkor jutott eszembe hirtelen minden olyan emlék, amik már oly régen leleplezték őt. És én egyszer sem vettem észre...
 A maszk az ágyon, hogy mindent tud rólam, hogy mindig előttem ért haza, hogy utálja KyungSoo-t... és mással is utalt erre: "Ígérd meg, hogy bármi is derül ki arról az álruhás idegenről... szeretni fogod. Bármit mond, nem ítéled el. Meg fogod őt érteni! Tett érted eleget... nem is tudod, mennyit." - hát erre gondolt?
 És tudtam. Az elejétől kezdve tudtam, hogy csak neki van esélye, mégis másban hittem. SeHun és Xiumin nem is ismert, KyungSoo soha nem tette volna meg ezt, Kris alapból kizárható. Csak ő maradt. Tudnom kellett volna... mégis, az egyetlen lehetséges személyt teljes mértékben kizártam. Itt volt előttem... végig itt volt.
 Nyeltem egy nagyot, s még mindig meglepődve, teljesen értetlenül néztem a szemeibe: mivel fogja ezt magyarázni? Kell-e egyáltalán nekem bármiféle magyarázat?
 Biztos, hogy hallani akarom...?
 - Jongin... - nyögtem fájdalmasan, mire ő felsóhajtott. Láttam, hogy keresi a szavakat, hogy mindent meg akar magyarázni, de nem tudja megtenni. Próbált valamit kitalálni, szemein látszott a válaszomtól való félelme. Valójában... én is féltem tőle. Nem tudhattam, mit fogok hallani tőle, fogalmam sem volt róla, mit fogok majd tenni.
 - LuHan, én... - egy pillanatra elnézett rólam, de aztán újra összeforrt a tekintetünk - 'Beteg' vagyok, LuHan... én... én skizofrén vagyok.
 - Mi vagy...?
 Eltátottam a számat. Kai... Kai skizofrén?! Hogy az istenbe nem tudtam erről...? Itt él mellettem!
 Idegesen kerestem most már én is a szavakat. Mi az, hogy a lakótársa ilyesmiről nem tud...? De a legjobb barátja, vagyis... "szerelme" vagyok!
 Annyira ki akartam akadni, hogy az már szinte fájt. Ordítani akartam vele, beverni a képét, elhordani a fenébe, kitölteni a mérgem rajta... mégis a torkomra fagyott a szó. Csak tátogtam, olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint eddig soha. Hát ez lett vége... még üvölteni sem tudok azzal, akivel most a legeslegjobban szeretnék - akkor mire vagyok képes?
 - És ez most... melyik éned? - nyögtem ki végül egy nagyot nyelve.
 - Ez a normális... normális Jongin, vagy hogy mondjam. És a "vicces" az egészben az, hogy ez a Jongin rettentően utálta a melegeket, a kezdetektől fogva. És a kezdetektől fogva szerelmes volt beléd... - kínjában halkan felnevetett, s talán még egy kósza könnycseppet is felfedeztem a szemében - Utáltalak téged és KyungSoo-t is. Őt... őt azért is, mert meleg, aztán pedig azért is, mert téged szeret. Ezért gyűlölöm annyira... lecsapott a gyengepontomra. Igazából néhány napja, hogy sikerült kibékülnöm nagyjából a ténnyel, hogy buzi vagyok, s hogy a buzik is emberek. Nagyon nehezen tudtam ezt elfogadni, viszont a másik énem... ő túl toleráns, túl megértő és segítőkész, amilyen én valójában nem vagyok. Őt nem tudtam elnyomni, pedig nagyon szerettem volna. Nagyon sokáig sikerült, ezért nem évek óta követlek mindenhová, csak mostanában. A két énem pont az ellentéte egymásnak... utáltam magam, amiért éjszakánként egy nyálas herceg vagyok, nappal pedig... nappal egyszerűen Jongin. És azt is utáltam, hogy a maszkos herceget szereted, engem pedig nem.
 Itt tartott egy kis szünetet, félénken rámpislogott, én pedig csak letaglózva hallgattam a szöveget. Meleg... skizofrén... az a fiú, akiről azt hittem, ismerem, egy olyan ember, akit valójában senki sem ismer igazán. Talán még ő maga sem tud kiigazodni az "énjein". Holott én évek óta mellette élek, mindenhol vele vagyok, barátok vagyunk, mindent tudunk egymásról. De... hogy szerethet, hogy bízhat bennem, ha pint nekem nem mondta ezeket el? Milyen szerelem az, ahol nem bíznak a másikban?
 Skizofrén... beteg. Beteg, viszont még így is annyival okosabb, mint én, vagy mint bárki más a vele azonos korúak közül. Mi lett volna, ha előbb elárulja? Ugyanez...
 De akkor is, miért kellett eddig húzni, amikor már úgyis teljesen mindegy? Erre semmilyen félelem nem adhatna okot...!
 - Xiuminnal együtt ballagtunk el általánosból, azóta a legjobb barátom. Csak neki beszéltem erről... ezért segített nekem. Kicsit pipa rám, mert lényegébe véve meg kellett tanulnia a személyiségemet, hogy meg tudjon nyugtatni téged, és elterelje rólam a gyanút. Ő ezért nem csókolt meg soha, meg is öltem volna érte mondjuk. - egy újabb keserű mosoly - Nem mertem orvoshoz menni. Nem tudom elfogadni, hogy... én... beteg vagyok, LuHan. Nem vagyok normális. Meg tudod ezt nekem bocsátani? Kutakodtam SeHun után, utánad... hogy veled legyek. A másik énemet nem tudom irányítani, általában éjszaka előjön, és azért vagyok ilyen. De... mindketten beléd szerettünk, és én is tudok gondoskodó lenni...
 Újabb szünet, menteni próbálta a helyzetét. Bár én még mindig teljesen megsemmisülten néztem rá, ő úgy csinált, mintha emberrel beszélne. Mintha érteném, amit mond. Értettem is, éppen csak nem akartam elhinni...
 Azt hiszi, ha azt az énét szeretném, akkor a "másik" Jongint nem?
 - Követtelek, mindig figyeltelek, ezért tudtam mindig segíteni. Volt ugyan, hogy nem mondtam el valamit, nehogy leleplezzem magam, például az első beszélgetésünkkor a parkban. Elmondtam, hogy Jongin miért utálja annyira Soo-t, csak... csak azt nem, hogy baráti szeretetnél többről van szó. Azt, hogy nem szereted SeHunt, kilogikáztam, KyungSoo-tól távol tartottalak, Xiumint gyanúba kevertem... bármit, csak ne bukjak le. Tudtam, hogy legfeljebb haverként gondolsz rám, ezért sikerült főként megbékélnem a másik énemmel. Őt szereted, és így veled lehettem. Emlékszel, volt, hogy akkor is még "ő" beszélt hozzád, amikor már itthon tettettem, hogy alszom. - fájdalmasan megrándult egy izom az arcán, s hangja elhalkult - Lulu... nem tudok orvoshoz menni... nem megy... és nem akarom, hogy utálj. Őt... őt, a maszkost ugye szereted...? Ha engem nem is, őt szereted, ugye?
 - Jongin...
 Még mindig képtelen voltam értelmesen reagálni. Nem... ez sok nekem egyszerre. Annyi mindent próbált megmagyarázni, annyi kérdésemre kaptam meg a választ, hogy igazán talán még el sem jutott az egész a tudatomig.
 Beteg... skizofrén... szeret engem... követ... kémkedik utánam... de utálja a melegeket... Xiumin nem is volt soha a maszkos...
 De én úgy feküdtem le valakivel, hogy abban a tudatban éltem, MinSeokkal teszem. Vele... a maszkos herceggel. Azzal, aki valójában soha nem is érzett irántam semmit, csak segített a skizofrén barátjának, akinek mindkét énje belém szerelmes... és nem mer orvoshoz menni. Követ, mindent tud rólam és arról, akiket szeretek, mindenkit elüldöz mellőlem, aki meleg... őrült.
 Őrült, de nem mer orvoshoz menni...
 Újra szólásra nyitottam a számat, kezemmel a takarót szorongattam, szemeimbe tehetetlen könnyek gyűltek. Ez az ember átesett mellettem egy háborún, olyan lelki háborún, amiről én, a szerelme még csak nem is tudhatott. Egy pillanat alatt megváltozott, megnyílt előttem, s az álarc lehullott... az álarc, amiről fogalmam sincs, volt-e bármi köze az igazi Jongin személyiségéhez. És... ezt is miattam. Már megint miattam...
 Dühömben még erősebben szorítottam a fehér anyagot, lehajtottam a fejemet, s összeszorítottam a fogaimat. Mit tegyek most? Mégis mi az istent mondjak ennek a szerencsétlennek?! Mit lehet erre reagálni?!
 - Jongin... - nem tudom, hanyadjára ejtettem ki a nevét, de nem is érdekelt. Csak mondj már valamit, a rohadt életbe...!
 Hallottam, hogy nyelt egyet, s bár nem néztem fel, tudtam, hogy engem figyel. Várja az ítéletét... de én nem tudtam ránézni. Nem ment... nem is annyira rá, inkább magamra voltam rettentő dühös, a helyzetünkre, a tehetetlenségre.
 A tehetetlenségre, amely már annyiszor megtalált életemben. Tehetetlen vagyok SeHunnal, KyungSoo-val és most Jonginnal szemben is - tehát az egész életemmel szemben. Hiszen... nincs itt a családom, hogy velük legyek, hogy ők töltsék be a hétköznapjaimat. Nekem egy pót anyám van, egy szobatársam, és egy olyan szerelmem, aki iránt nem tudom, mit is érzek pontosan. Nekem... nekem ők a család, az élet, de mindent elrontottam. Minden kapcsolatomat velük, észre sem vettem a problémáikat, pedig annyira egyértelműek voltak, hogy az már kínos. És mégis... ez vagyok én.
 - Én... én tudom, hogy nem szeretsz, de... kérlek, mondj valamit! Bármit! Tudom, undorító dolgot tettem most azzal, hogy... hogy lefeküdtem veled, tudom, milyen önző dolog volt, de tudtam, hogy elveszítelek, ha rájössz, ki vagyok, és... - nem fejezte be a mondatot. Nem is lett volna értelme.
 Vettem egy mély levegőt.
 Mindent te rontottál el, LuHan. Ez a mindig határozott, érett, magabiztos fiú miattad lett ilyen. Most nem állhatsz le nyafogni, öngyilkosságot tervezni, magadat sajnáltatni. MOST cselekedni kell, hogy talán még helyrehozhass valamit.
 Szappanopera? Ó igen... ez teljes mértékben az. Nincs is erre jobb szó.
 - Nem tudom, mit gondoljak. - emeltem fel a fejem végül, s fájdalmas szemeibe pillantottam - Nem szeretlek, nem vagyok szerelmes senkibe. Senkibe... de ezt te is tudod. Ez túl sok nekem, és nem mondom, hogy nem tudnálak szeretni, de adj időt hozzá! Ez nekem így nem megy... azzal is alig tudtam megbírkózni, hogy Xiumin a maszkos, erre kiderül, hogy mégsem. A többiről meg ne is beszéljünk...!
 Bólintott egy aprót, s mintha talán valami reménysugarat véltem volna felfedezni a szemeiben - de lehet, ezt is csak beképzeltem, mint a könnyeit. Nem tudok már semmit...
 Hirtelen előre lendültem, és megragadtam a vállát. Arcára döbbenet ült ki, de nem foglalkoztam vele. Nem ez most a lényeg. Hiszen... hiszen itt mindenki beteg. Mindenki...
 - Jongin - néztem határozottan azokba a gyönyörű szemekbe - Nem tudom, mi lesz velünk. De orvoshoz fogunk menni. Együtt...

                                                                                             ***

 - Szóval így történt - szólalt meg a történet végén SeHun. Ujjait összefonta, s könyökén megtámaszkodott a sötétbarna asztalon, tekintete a semmibe meredt. Ez történt volna körülötte? És ő ebből semmit sem vett észre?
 Nagy levegőt véve a páciensei felé fordult, egyenként végigpillantott mind a hármon. LuHan, Kai, KyungSoo... az utóbbit szinte nem is ismerte. De soha nem gondolta volna, hogy a betegségéből felépülve, pszichológusként velük fog először találkozni ebben az irodában. Milyen furcsa sors is ez... nevetni tudott volna rajta, de szájíze keserű volt, annyira, hogy képtelen volt mosolyogni.
 Jongin skizofrén, LuHan és Soo érzelmileg labilis... és ha jobban belegondol, ő maga is beteg. Volt. Ő felépült, de vajon meg tud gyógyítani majd másokat? A lelki sebek nem olyanok, mint egy sérülés a testen. Nem.
 Minden keserűsége ellen elmosolyodott: itt mindenki beteg. Mindenki.
 - Hadd vágjam már ki őket, a rohadt életbe! Végeztél velük, basszus kulcs?! Meddig tart még?! Takarodjon mindenki a fenébe! - a kiáltás jól hallható volt a szomszéd szobából, aztán egy puffanás is. Biztos megint földhöz vágott valamit.
 - Nyugalom, YiFan, hamarosan távoznak az urak! - majd újra a páciensei felé fordult - Khm... elnézést kérek, csak az aszissztensem, nos... gond van az idegeivel, ha fogalmazhatok így.
 Ó igen. Itt mindenki beteg.
 Még egyszer végignézett a türelmesen hallgató betegein. Kai ült középen, arca nyugalmat sugárzott, csupán keze szorongatta görcsösen a szék karfáját, mellette kétoldalt pedig LuHan és KyungSoo. LuHan arca inkább tűnt kissé meglepettnek és megszeppentnek, míg a másik meg sem próbálta leplezni érzelmeit: határtalan kétségbeesés és félelem volt Soo szemeiben, olyan, amivel egy kezdő pszichológus még nem is találkozhatott.
 - Tehát skizofrén. Mit gondol a másik énjéről...

                                                                                              ***

 Xiumin az ajtónak támaszkodva hallgatta barátai szavait. Arcára keserédes mosoly ült ki, ahogy kipillantott az ablakon: sütött a nap. Leesett ugyan már az első hó, de gyönyörűen ragyogtak be mindent a korai napsugarak. Igen, mintha tavasz lenne... csodálatos tavaszi délelőtt, csipognak a madarak, ébred a természet. Vége a fagynak, a rideg komorságnak, a hideg napoknak, eljött az újjászületés ideje.
 Ujjászületés...?
 A fény mintha felerősödött volna, bearanyozta az egész folyosót. Xiumin mégsem fordult el az ablaktól, szemei elé tette a kezét, hogy ne kelljen hunyorognia a vakító fényességtől...





 ( Asszem sírok... T__________T Az első hosszabb yaoim és ajjjj... nem tudom, mit írhatnék. Olyan... rossz, amikor tudod, hogy leírtad az utolsó mondatot, és egyszerűen nincs folytatás. Írni akarod, mindennél jobban, de mégsem megy. Vége van, nincs tovább.
 ÉS EZ K*RVA ROSSZ!!! T__________T
 Nos... köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta, annak is, aki írt, annak is, aki nem. Szeretném még Nonót is megemlíteni, akinek igazából helyes volt az elmélete - mint ugye kiderült - és nem Xiumin volt a maszkos. Anyám... el se hiszem, hogy tényleg rájöttél! :-) De ha te nem vagy, talán be sem fejezem - szinte az egyetlen olvasóm, aki mindig írt nekem, és ezért nagyon hálás vagyok.
 Neeem hiszem el, hogy vége van...! T_______T
 És ugye ígértem egy másik ficit is... ez pedig a Silver Wings lesz, aminek hamarosan feltöltöm a prológusát, csak hadd gyászoljam egy kicsit most ezt a történetet, jó? Aki ír, tudja, milyen érzés most ez - hogy is van a mondás?
 Elfelejtettem, ki mondta, s hogy hogy van szószerint, ezért nem teszem idézőjelbe, és ugye a szerzőt sem tudom feltüntetni :"D :
 Ha befejezel egy regényt, az olyan, mintha kivinnéd a saját gyereked a kertbe, és főbe lőnéd.
 Hát egyet értek...
 Még egyszer nagyon köszönöm, hogy olvastátok, nem is tudom elégszer elmondani : <3 <3 <3 )

21. Fejezet

 ( Hát csak megérkeztem! =D Igyekszem azért hetente hozni, de tényleg nem ígérek semmit. Csak... köszönöm, hogy itt vagytok nekem... :3 <3
 Az az igazság, hogy először ez egy nagyon rövid fejezetnek indult, és az utolsóba akartam mindent belesűríteni. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ketté szedem az utolsó részt, bár így is nagyon hosszú lesz, mert az epilógust nem szeretném külön választani :"D
 Jó olvasást! )





 KyungSoo pov:

 Ébren voltam. Egész végig. Mégsem mozdultam.
 Hallottam, ahogy kibújt a takaró alól, éreztem, amint óvatosan leveszi a karomat a derekáról. Felállt, felöltözött... hallottam a ruhái surrogását, a cipője halk koppanását a padlón, néhány halk sóhaját, majd azt is, ahogy matat valami után. Még éreztem, amikor megsimogatott, és feljebb húzta a takarómat.
 Elment...
 Még percekkel azután, hogy elhagyta a házat sem volt kedvem kinyitni a szemeimet. Továbbra is feküdtem, mozdulatlanul, újra felidézve az imént történtek néhány jelenetét, időnként elmosolyodva a magam ügyetlenségén. Olyan volt az egész, mint valami álom: kéjes hangja visszhangzott a fejemben, ködös tekintetét láttam magam előtt, még éreztem, ahogy kezei a hátamat cirógatják... egy gyönyörű, feledhetetlen álom, olyan, ami talán minden éjszakán kísérteni fog, nehogy elfeledjem a tényt. Ilyen nem lesz többé. Mégis, bármennyire fáj, s még ennél is jobban fog kínozni a jövőben, semmiért sem adnám ezt az egy alkalmat. Azt hiszem, talán könnyebb lesz, ha megőrzöm ezt az emléket, és majd ha nagyon fáj, előveszem, hogy átélhessem újra. Csínján kell bánnom vele - dédelgetem.
 Hogy ne legyen olyan hamar vége.
 Az is megfordult a fejemeben, hogy még így is egészen jól jártam. Tudom, elég béna jelenleg ez az "optimizmus", de... csak azt tudom mondani magamnak, rosszabb lenne, ha félúton LuHan meggondolta volna magát, aztán magamra hagy. Akárhogy is alakulnak a dolgok a jövőben, sosem fogom azt mondani, bár időben abbahagytuk volna: nem hiszem, hogy ha egyszer nekemesett, képes lettem volna elengedni olyan egyszerűen. Nem...
 Felsóhajtottam.
 Hogyan tovább? Sértettnek érzem magam, dühös vagyok és értetlen - így pedig nem lehet beszélgetni. Csak elrontanánk mindent még ennél is inkább, ha holnap megkeresném a suliban, aztán magyarázatot követelnék. Hiába rajongok érte olyan nagyon, ehhez nekem idő kell. Idő... mintha az segítene. Ha nincs valami tisztázva, ha nem tudom levezetni a feszültséget, semmit sem ér a türelem, a napok, melyek nélküle telnek el. Nem tudom... mit csináljak? Egyik megoldás sem jó, beszélnünk kell, de várni is. Tisztázni akarom, de mégsem akarom hallani az igazat. Igazán nem is értem magam... mit várok? Ő mit vár tőlem? Az lenne a legjobb, ha lemondanék róla? Már mióta ez lenne a helyes... viszont ez még nem megy. Ahhoz még túlságosan szeretem, ahhoz tényleg időre van szükségem. Majd talán... egyszer megjön az eszem.
 Nagyot nyelve kinyitottam a szemeimet. Egy pillanatra mintha még láttam volna, hogy itt fekszik mellettem - aztán eltűnt. A gyűrött lepedőt, s egy kis sárga papírt fedeztem fel a helyén:
 "Nos... nem tudom, mit írhatnék. Ezt nem tudom megmagyarázni, ezért azt sem kérhetem, hogy megérts, vagy hogy ne haragudj. Nem is teszem. Csak azt szeretném, hogy tudd, te nem ezt érdemled, keresned kell magadnak egy rendes srácot. Én... én akaratlanul is képes vagyok ilyen gusztustalan dolgokat elkövetni, s hidd el, a legjobb barátom, az "anyám" vagy, szeretlek, de most nem merek majd egy ideig a szemed elé kerülni. Ezt azért ugye megérted...?" - olvastam magamban a sorokat kifejezéstelen arccal, s éreztem, ezzel még rúgott egyet rajtam.
 Szeret? Megértsem? Mást érdemlek?
 Nem. Te ne haragudj rám, Lulu... sajnálom... képtelen vagyok megbocsátani... pedig annyira szeretnék.


 루한 pov:

 Mondanom sem kell, a Xiuminnal való beszélgetés kicsit megnyugtatta a háborgó lelkemet, ahogy máskor is. De mégis, mintha nem lenne rám akkora hatással... talán azért, mert már nem rejtély, ki is ő. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a nyugalom és bölcsesség, azonban valami más, valami megváltozott. Nem tudom megmagyarázni, mi lehet ez, de érzem... érzem a fogalmam sincs, mit. Bár viccesen hangzik, ez a helyzet: tisztában vagyok vele, hogy ki ő, s valószínűleg ezért is tűnt el a varázs. Valahol mélyen még mindig teljes mértékben képes vagyok bízni benne, viszont nem tudom, mit gondoljak róla.
 Nem tudok semmit.
 Amint hazaértem, leültem az ágyamra, hátamat a falnak támasztottam, és csak szótlanul figyeltem a pakolászó Jongint. Persze, megint elmegy... hiszen neki éjszaka kell sportolnia. Én sem mondtam semmit, ő sem beszélt - csak hallgattam a kis zajt, amit a készülődés közben keltett, néha elkaptam egy-egy sajnálkozó pillantást tőle. Sajnálna? Ő? Jongin? Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy valakinek szánalmat kelljen éreznie irántam... én csak hülye vagyok. De az határtalanul.
 Még hallottam az ajtó csapódását, a távolodó lépteket, miután elhagyta a lakást. Az egyre csak halkuló lépések hangja olyan mértékű félelmet idézett a szívemben, amilyet eddig még talán sosem éreztem: az ütemes koppanások mintha egyre ritkábbak lettek volna, egyre halványabbak, Kai elment, de úgy éreztem, valami mégis közeledik. A léptek már teljesen az éjszaka csendjébe vesztek, ekkor azonban újra felerősödtek - mintha az ismét közeledő dobbanások határoznák meg a szívem által vert ritmust, mintha más kezében lenne az életem. Tudtam, ha az a valami most megáll, végem van. Egyedül vagyok. Nincs mellettem senki, senki, aki most segíthetne.
 Ekkor eszembe jutott SeHun. Ott feküdt a kórházban, bőrszíne olyan sápadt volt, hogy szinte beleolvadt a hófehér takaróba. És neki ki segít most? Kire számíthat, ha nem saját magára?
 SeHun mellett lassan kirajzolódott előttem egy másik, kerekebb arc, nagyobb szemekkel, barna hajjal. KyungSoo... Mikor voltak ott neki a szülei, hogy mellette állhassanak a bajban? És én mikor voltam vele...? Ő kiben bízzon?
 Xiumin... neki talán ott van Jongin, de Jonginnak ki segíthet? Ő mindig olyan... magányos, olyan titokzatos, akinek nincs szüksége senkire, aki jól eléldegél egymagában. Én... azt hiszem, rám soha nem számíthatott igazán, s talán ezt ő is tudta...?
 Miért van az, hogy nekem itt volt mindenki, de nekik... nekik senki?
 A koppanások egyre erősödtek, annyira, hogy nem bírtam tovább: a füleimhsz kaptam a kezeimet, s ahogy csak tudtam, befogtam őket. Nem akartam hallani... nem megy! Azonban ez nem ért semmit. Az a valami már az ajtónál járt, éreztem, hogy nincs messze. Meg fog állni... tudom, hogy meg fogja tenni...
 Észre sem vettem, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt, a szívem vadul dörömbölt, táncolva arra a bizonyos ritmusra, amit talán maga a halál diktált neki. A torkomat jeges rémület szorította össze, szinte éreztem, ahogy a fagyos karmok a húsomba mélyednek. Hát itt a vég... ez az ösvényem vége. Most már nincs kiút.
 Ujjaim fájóan a fülemet szorongatva próbálták elállni a hangok útját, próbálták megmenteni az életemet. Azonban a hang nem halkult. Csak közeledett és közeledett, magával hozva a fekete halál sejtelmes szelét. Valóban kirázott a hideg, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, s beengedte volna az éjszaka hűvös levegőjét. Az egész testemet átjárta a hideg, megborzongtam, s összeszorítottam a fogaimat: meddig tart még ez? Miért nem lehet csupán egy pillanat? Egy furcsa, ütéshez hasonló érzés, aztán az örök sötétség. Olyan szép lenne... annyival gyönyörűbb, mint ez.
 A dobbanások hangja most már a szívemből és a folyosóról is egyformán jöttek, olyan volt, mint valami üvöltés - a szám néma sikolyra nyílt, a hang erősödött.
 Üvöltés, inkább állati, mintsem emberi. Szél, vad hurrikán, ami a fülemben süvített, a hangzavarban elveszett sikolyok, segélykérések, melyeket magával visz a káosz a semmibe. Egybemosódott harag és könyörgés, élet és halál összefolyva, zajos éjszaka és tiszta csend egymásba fonódva.
 A szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban, úgy éreztem, még egy pillanat, s kiszakad onnét, fejemben ellentétes érzelmek, egyik fülemben a kecsegtető halál, míg a másikban az üvöltő élet hangja. Hagyjátok abba... kuss legyen már mindenkinek! Elég volt...! Nem akarom hallani...
 ...CSENDET AKAROK A ROHADT ÉLETBS IS!
 Ekkor egy apró ütést éreztem a számon.
 Hirtelen csend lett, annyira, hogy megszédültem tőle. Sípolt a fülem, elhomályosult, majd kiélesedett a látásom... mintha egy rémálomból ébresztettek volna föl.
 Egészen addig fel sem fogtam, mi történt, amíg a számat érő nyomás fel nem erősödött, s végre el nem jutott a tudatomig, mi van a szemeim előtt: két gyönyörű, csillogó szempár a sötétben, olyan közel az enyémhez, mint ezelőtt soha. Ekkor esett le, mi is az a nyomás az ajkaimon, s hogy én még csak nem is kapcsoltam villanyt. Sőt, megkértem Jongint, hogy oltsa el a lámpát.
 Egyikünk sem csukta be a szemeit, még akkor sem, amikor szája lassan mozogni kezdett az enyémen, finoman kóstolgatva azt, akkor sem, mikor nyelve találkozott az enyémmel, táncba hívva ezzel. Engedtem a csábításnak, közelebb bújtam hozzá, úgy, hogy már majdnem az ölében ültem - továbbra is ragyogó tekintetébe bámulva.
 Átjárt az a furcsa nyugalom, nyoma sem maradt már az előbbi izgalomnak, félelemnek, mindent elsöpört a határtalan biztonságérzet, amit nyújtott nekem. De most... mintha sokkal jobban a hatása alá kerültem volna, mint az előbb a tónál. Éreztem a változást, noha fogalmam sem volt róla, mitől van ez. Talán a kialakult helyzet miatt? Nem... most tényleg más. Úgy tűnt, még a szemei is jobban ragyognak, mint eddig, még több nyugalmat és megértést sugároztak felém.
 Mi van veled, LuHan...?
 Lassan elhúzódott, de tekintete fogga tartotta az enyémet. Egy pillanatig még csöndbe burkolóztunk, majd egy jól látható mosoly tűnt fel arcán:
 - Jó kis szappanoperát csináltál az életedből.
 Kijelentésére kissé elpirultam - de ez mégis kinek meglepő egy ilyen lánytól, mint amilyen én is vagyok? Lehajtottam a fejem, s próbáltam makogni neki valamit. De mit...? Igaza van. Teljes mértékben egyet kell értsek vele, mert egy olyan ribanc lett belőlem, hogy azt már tényleg szégyenlem. Olyan... kínos és idegesítő, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha van annyi eszem, hoogy megakadályozzam. Viszont nem volt.
 - Tudom...
 - Most őszintén! "Beleszerettél" SeHunba, ezzel összetörted KyungSoo és a maszkos herceged szívét, kikészítetted Jongint, aztán vigaszt keresve lefeküdtél Soo-val, utána pedig hozzám menekültél, hogy értselek meg. - olyan határtalan kedvességgel beszélt, hogy beleborzongtam. Vagy... talán gúnyolódna? De nem úgy beszél. Összegez, elítél, mégsem teljesen. Mintha csupán egy külső szemlélő lenne, akinek semmi köze a történtekhez, egyszerűen csak elmondja a véleményét. Viszont ez nem így van. Nyakig benne van a dologban, amiért ismételten magamat hibáztathatom. - Nem mondom, szép kis történet.
 - Ezt is tudom... de te ne tudd meg, hányszor ribancoztam már le magam ezért...
 - El lehet azt képzelni, nem is kell mondanod. Nem bántani akarlak, vélemémyt mondtam. És még valamiért jöttem. - itt hagyott egy kis szünetet, mire felpillantottam rá - Félsz. Jobban, mint eddig bármikor. És ha félsz... Én itt vagyok... mindig, emlékszel?
 - Hogy felejthettem volna el? - én is elmosolyodtam, s kicsit megbabonázva néztem rá. Miért nem küld már el a fenébe? Miért nem ítélkezik felettem? - De... miért csinálod ezt?
 - Hogy miért? Nos... a dolog egyik felét már tudod, gondolom.
 - Sejtem. De biztos vagyok benne, hogy nem csak erről van szó. Akkor miről?
 Közelebb hajoltam hozzá, hogy lehúzhassam a maszkját, ő azonban elkapta a kezemet. Mélyen a szemeimbe nézett, miközben a karomat lassan vissza eresztette a combom mellé. Nem veszi le... amint megint csak nem értek. Mi értelme ennek? Hiszen tudom, hogy ő Xiumin, akkor miért? Miért takargatja magát még mindig, amikor már tudom, ki ő? Hol van ebben a logika?
 Értetlenül és kicsit bosszúsan pillantottam rá, mire sóhajtott egy nagyot. Arra számítottam, talán most fog megkezdődni a mese - én pedig végre megtudom, mi ez az egész. Egy szappanopera, amelynek én vagyok a főszereplője... és ő. Ő is ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint én, csupán róla semmit sem tudnak még a nézők. Vagy ők láthattak olyan jeleneteket, amiket én nem? Ők már tudják, mi lehet MinSeok titka? Vajon ez is egy olyan történet, aminek az elejétől kezdve lehet sejteni a végét?
 - Még ne - szólalt meg hirtelen - Le fogom venni, de még várnunk kell.
 - De mire? Miért nem mondod el végre, mi ez az egész? Mi ez a Batmankedés, vagy Zorro, meg aki még maszkot hordott...! Mi ennek az értelme?!
 - Ó, LuHan, ígérem, elmondom! De...
 - De? - összefontam a karjaimat, mintha a tetteim után jogom lenne bármihez is. Mintha én lennék az, akit becsaptak, nem pedig más, mintha én lennék a sértett. Kérdően néztem rá, de reakciója olyan apró lehetett, hogy a sötétben nem láthattam. Erre mit lép?
 - De előbb elvégzem a feladatomat. Félsz, igaz? Én pedig azért vagyok itt, hogy megnyugtassalak.
 Ekkor számomra a semmiből húzott elő egy kendőt, olyasmit, amit ő is hordott:
 - Megnyugtatlak én, de ahhoz be kell kössem a szemedet!
 A szemeim előre meredtek, amikor elkezdett közeledni felém. Eltátottam a szám, próbáltam megszólalni, de egy hang se jött ki a torkomból. Csak figyeltem a fekete kendőt, ami egyre közelebb ért az arcomhoz, míg végül teljesen rá nem simult. Nem láttam többé a szemei gyönyörű csillogását, csak éreztem, ahogy megköti a tarkómon a selymes anyagot, majd végigsimít az arcomon. Egészen a nyakamhoz hajolt, éreztem forró lehelletét a bőrömön:
 - Ne félj... - suttogta - Én mindig itt vagyok...





 ( Azt hiszem, igazából már mindenki várta, hogy kimondjam: Lulu egy ribanc. Vagy tévednék? Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá! *-* )

20. Fejezet

 ( Hát itt vagyok! =D Egy újabb hosszú rész, kissé eltúlozva helyenként... komolyan csak akkor vettem észre, mennyire túlzás az egész, amikor visszaolvastam, úgyhogy ez egy nem tudom hányszor átírt verzió. :/ Remélem, tetszeni fog!
 És mégvalami: mostantól sokkal ritkábban lesz feltöltés - mondhatni, örülök neki, hogy egyáltalán néha tudok majd írni, na meg netezni. Nagyon sokat kell majd tanulnom ebben az évben, ezért egy-két hetente tudok esetleg frissíteni. :(((
 Jó olvasást! )




 LuHan pov:

 Végül megint nem otthon kötöttem ki. A közelben lévő kis tavacska partján ücsörögtem, egy öreg fa tövében. Csendben figyeltem az épphogy hullámzó vizet - amit valójában egyáltalán nem láthattam a sötétben. Itt még lámpák sem voltak, csak messze innét, az úttest mentén, így csak a hold fénye világította meg a környéket. Telihold... olyan szép, fényes. Világossá teszi az éjszaka titkait, felfedi a szél suttogását: elűzi az igazi sötétséget, ami elrejthetne előlem bármit is. A bűntetteket, a hazugságokat, titkokat... az egész fehér kis gömb tisztaságot sugároz, ő maga talán az igazság. Alatta nincs félelem, nincs fekete fátyol, melyet az éj borít magára, eltussolva minden tettét. A hold a színtiszta igazság.
 Elmosolyodtam ezen a gondolatmenetemen, letéptem egy hosszabb fűszálat, s azzal kezdtem el játszani. Ujjaim köré csavartam, csomót kötöttem rá, összehajtogattam... agyon kínoztam, mire végre elszakadt, s a kezemmel együtt visszahullott a földre.
 - Nagyon ki lehetsz készülve. - hallottam meg valaki hangját a hátam mögül. Halk, rekedtes hang, mély, szinte suttogás... meg sem lepődtem rajta. Tudtam, hogy itt lesz. Ő mindig itt van. Egy pszichopata, aki mindenhová követ, és soha nem lehetek benne biztos, hogy jószándékból. Ijesztő, amit művel, mégsem félek tőle, sőt, várom, hogy felbukkanjon. Néha reflexből a hátam mögé nézek, akár iskolában, akár hazafelémenet, hátha meglátom őt valahol, hátha most is figyel. Az első találkozásunk óta mindig magamon éreztem a pillantását, bárhol, bárkivel is voltam éppen: ő itt van. Tudom, hogy mindig itt van. Éppen ezért most is mosolyogva fordultam felé.
 Ő majdhogynem mellettem állt, a fa törzsének támaszkodva, fogalmam sincs, hogy nem hallottam, amikor idejött. Talán tényleg egy nindzsa... vagy csak nagyon elmerengtem a kis holdomon, és nem figyeltem rá. Mindig ez van... mindig hülyeségeken gondolkodom.
 - Hát te még mindig maszkot hordassz? Már tudom, ki vagy, nem kell.
 - De most nem mondanál el nekem mindent, ha ez nem lenne rajtam. Tudom. - bólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Eltűnt a dühös, zavart Xiumin, csak egy nyugodt, magabiztos férfi állt mellettem, aki segíteni akart. Talán... ha jobban megismerném, igazából a maszkja nélkül is ilyen lenne? El tudom ezt képzelni róla. Ő sosem volt titokzatos a suliban, viszont gondoskodó, kedves és türelmes mindig, ahogy most is. Vagy csak akkor mutatja meg igazán ezt az oldalát, amikor kettseben vagyunk? Logikus lenne...
 Nyeltem egyet. Igen, igaza van. Valahogy még mindig nem tudtam megbírkózni a gondolattal, hogy ő az, na nem mintha bárki másban annyira reménykedtem volna. Egyszerűen csak... meglepett a dolog, idő kell, hogy megszokjam, s ugyanúgy tudjak viselkedni vele, ahogy eddig. Nem, ugyanúgy már semmiképpen nem lehet... hiszen a védelmezőm lényegébe véve, s bár nem tudom biztosra, azt hiszem, tényleg szerelmes is.
 Miért nem tudok én valakit viszontszeretni?
 - Akkor elmondod végre, pontosan mire volt jó ez az egész?
 - Most te mesélsz nekem először. Nekem úgyis sokáig fog tartani. -lassan leült mellém, helyezkedett egy kicsit, majd felém fordította az arcát.
 - Mit mondjak...?
 - Ami történt. Látom, hogy baj van, hiszen azért vagyok itt.
 - Aham... még valamiért nem? - elhúztam a szám, de végül elmosolyodtam.
 - Tudod, ha akarok... itt vagyok. Ezt a mondatot egyszer már átköltöttem ilyenné, és nem volt ellenedre. Na, halljam!
 - Hát... nem is tudom, hol kezdjem...
 - SeHunnál. - még mindig kitartóan bámult rám. Nem, nem volt kifejezetten idegesítő, inkább mondanám egyszerűen csak zavarbaejtőnek: úgy éreztem, csak olyasmit tudnék mondani, amit ő már régesrég tud. "SeHunnál"... talán ott volt valahol a szobája közelében? Hallotta, ahogy... ahogy sírtam rajta...?
 Amint újra eszembe jutottak azok a szavak, az a könyörgés, amit nemrég SeHunnak mondtam, kirázott a hideg. A lágy szellő ismét a halál suttogásává változott, tisztán láttam magam előtt a képet, amint megfogom SeHun vállát, s lehajolok hozzá. A hangom távolinak tűnt, tompán csengett, mintha nem is én mondtam volna. Csak az ajtóból néztem végig a jelenetet, látásomat fokozatosan homályosították el a könnyeim - LuHan hamarosan teljesen eltűnt a szemeim elől, egybefolyt a szoba fehérségével, kétségbeesett hangját elnyomta az elmúlás fájdalmas éneke. Vége... talán most már vége...
 Megráztam a fejem. Most nem ez a lényeg. Nem fogok sírni. Nem akarok...
 - Rosszul van, nagyon gyenge... - nyögtem ki végül fojtott hangon - És hamarosan műtéte lesz, de el kellett halasztani... túl veszélyes lenne ilyen állapotában. De... ígyis, úgyis életveszélyes, ha halogatják, az is! Az a szerencsétlen kiszökött a kórházból... tuti, hogy az miatt van most ennyire rosszul! Ha nem ugrál annyit... ha nem...
 Na már miért is gondoltam, hogy végig tudok mondani néhány értelmes mondatot sírás nélkül...?
 Csak annyit vettem észre, hogy lassan elmosódtak előttem a csillagok. A hangom túl halk volt ahhoz, hogy igazán hallani lehessen rajta, mennyire bizonytalan és remegő, talán a mondat végére is érek, ha nem ilyedek meg a könnyeimtől. Némán folytak le az arcomon, sejtem, milyen ijesztő látványt nyújthattam. Nem akarom magam látni... olyan lehetek, mint valami szellem: szinte éreztem, hogy fogy az erőm, tudtam, hogy karikásak a szemeim és sápadt az arcom, mint valami igazi kísértetnek.
 Miután egy darabig nem mondtam semmit, halkan felsóhajtott:
 - Nem fog meghalni. Ha sikerül a műtét, ha nem, szinte biztos, hogy életben marad, hiszen ha annyira veszélyes lenne eltávolítani a tumort, bele sem kezdenének. Persze lehet, hogy így sem sikerül, de a műtét miatt nem fog meghalni.
 - De ha nem sikerül, ha nem is azonnal, de belehalhat. - arcom fájdalmas grimaszba torzult - Miért pont rák...? Miért nem lehet valami kevésbé súlyos...? És miért pont ő?!
 Hirtelen megfogta a vállamat. Összeszorított fogakkal feléfordultam, kérlelően néztem rá, hogy válaszoljon nekem. Hiszen... hiszen ő mindig mindenre tud nekem felelni. Bármiről is van szó, ő mindig talál megoldást, megnyugtat, bíztat, reményt ad. Ha ő nincs, talán tényleg kihalt volna belőlem minden remény: ő csak rámpillant, csak elmondja, hogy számíthatok rá, s úgy hat rám, mint valami drog - azonnal megnyugszom. Valahogy már semmi sem olyan szörnyű, minden probléma megoldható, mindig van kiút bárhonnét, nincs félelem, nincs kétségbeesés vagy kilátástalanság. Mintha egy kendővel mindent eltakarna előlem, az élet minden szennyét, mocskát, elhallgattatja a valóság zaját.
 - Az élet mindig ki fog gáncsolni. Olyan akadályokat állít majd eléd, amiről azt hiszed, képtelen leszel átugrani. De ez csakis rajtad múlik. Ha erős vagy, akkor bízol SeHunban, bízz abban, hogy ő is erős lesz majd, amikor igazán szüksége lesz rá. Ne istennek imádkozz, isten nem létezik, azt csak azok az emberek találták ki, akiknek könnyít az életükön valamelyest, ha azt hiszik, segítséget kapnak valakitől. Valóban talán egyszerűbb túlélni így a mindennapokat, de imádkozással nem mész semmire. SeHunban bízz, mert isten nem fog segíteni. - hangja bár szinte suttogás volt, olyan nyomatékkal ejtette ki őket, hogy beleborzongtam - Nem tudsz mást tenni, mint várni, felkészülni a legrosszabbra, de hinni az ő erejében, az élni akarásában. Tudom, ez a rák ellen édes kevés, de ennyi, amit tehetünk. Ez az ő harca, nem a tiéd, neked az elmúlás gondolatával kell küzdened, mindeközben SeHun mellett állni, mint az igaz barátja. Tudja, hogy milyen sok embernek hiányozna, és hiszem, hogy ő nem adja fel. Bármit is mond, ismerem annyira, hogy ezt biztosra tudjam róla. Tökös srác, ha fejbelőnék, kivenné a golyót és a támadója elé vágná. Ha benne nem vagy képes bízni, akkor legalább bennem tudj! Én soha nem hazudnék neked.
 Kissé eltátottam a számat, észre sem vettem, mennyire idióta arckifejezést vágtam. Hinni... már csak maga a szó is ijesztően hangzik. Hinni... nehéz, túl nehéz ahhoz, hogy sokáig kitartson. Talán igaza van, talán tényleyg nem tehetek mást ezen kívül, mégis annyira nehéz. Csak a gondolat, hogy nem lehetek ott SeHun mellett, hogy harcoljak majd vele, amikor igazán szüksége lesz rá, elborzaszt és megrémiszt: egyedül lesz. Teljesen magára fog maradni, amikor le kell győznie a betegségét, én pedig ki tudja, hol leszek, mikor ő ezt megteszi?
  Áh... túlzok.
 - I-Igen, tudom... - enyhén lehajtottam a fejem, s a pulcsim ujjával kezdtem játszani zavaromban - De aggódom... nagyon.
 - Hidd el, én is. Rendes srác, hiányozna.
 - Honnét ismered?
 - Nos... azt mondtad, szereted őt, nem? - erre odakaptam a fejem - Gondoltam, nem árt, ha megismerem kissé. És túl jó ember.
 - Az... ejnye, valaki egy cseppet sem féltékeny!
 Erre tudtam, hogy elmosolyodik, s a tóra pillantott. Szórakozottnak tűnt, a kezébe vett egy fűszálat és hallottam, ahogy halkan felnevetett.
 - Nem, valóban nem. Nincs miért féltékenynek lennem, elvégre nem vagy belé szerelmes. Ha ezt nemrég ott a parkban elmondom, kinevettél volna, de már te is tudod. Igaz? - ismét rámpillantott, már nem mosolygott, nekem sem volt kedvem hozzá. Tudja... mindent tud. Amilyen észrevétlenül követ, olyan észrevétlenül olvas a gondolataimban is...
 Az arcom megrándult, mintha megütöttek volna. Mert így is éreztem: mit tud még ez az ember rólam? Miért kérdez, amikor mindent tud? Honnét derült ki számára mindez? Mit nem veszek észre... miért nem látom, ha követ?
 Hány titka van még...?
 Megráztam a fejem, de továbbra is megütközve néztem rá:
 - Te ezt meg... ezt... honnét szeded?!
 - Ismerlek. Tudod, hogy ez olyan "szerelem" volt, ami egyáltalán nem lehetett komoly. Mert te viszont nem ismerted őt, így pedig lehetetlen a szerelem. Mindenki tudta ezt rajtad kívül. - kicsit közelebb hajolt - Lefogadom, hogy többet gondoltál rám, mint rá...!
 - Ne-nem igaz! Vagyis...de. Nem teljesen, na! Nem tudom... mindketten fontosak vagytok nekem, de azt hiszem, tényleg nem vagyok szerelmes. Senkibe.
 Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudom, honnét jött ez az érzés, de nem akartam őt megsérteni azzal, hogy megmondom, nem szeretem. Hiszen szeretem, csak... nem úgy. Ahogy SeHunt sem. Én még soha nem voltam szerelmes, fogalmam sincs, milyen. Sok embert kedvelek - többek között Xiumint is - de az egyáltalán nem olyan. Vágyat már éreztem, eléggé sokszor, viszont mást még nem igazán. Egyáltalán jó vagy rossz? Elvégre a szerelem vak - szokták mondani, vagy lgalábbis rohadtul rövid látó. Talán én már az első fának neki mennék?
 - Nem kell mondani...
 - Egyébként... - kezdtem bele kissé bátortalanul - Milyen érzés?
 - Oh, mármint szeretni? Nem tudom, attól függ. Néha jó, néha rossz, egyszer átok, máskor öröm. Olyan... furcsa, igazából megmagyarázhatatlan dolog, ezt át kell élni. Amikor hiányzik a szeretett személy, olyan üres minden, a szivárvány szürke, unalmas az élet, tudod, hogy hiányzik valami. Nehéz elaludni, fáj... és amikor vele vagy, akkor mindennek örülsz. Minden apróságnak, ha csak rádnéz vagy rádmosolyog, ha hallod a hangját... mindegy. Úgyis bármi tetszeni fog, ami vele kapcsolatos. - elmosolyodott, talán épp egy álmatlan éjszakát idézett fel. Megforgatta a kezében a fűszálat, játszott vele, majd elhajította. Ő mindig tudja, amire én gondolok, nekem fogalamam sincs, egyáltalán ki ő. Semmit sem tudok róla, de ő jobban ismer engem, mint én saját magam. Hogy van ez? És mit szeret bennem...? Ezt nem értem.
 - Értem... mit lehet bennem szeretni? - hangom kicsit remegett a nevetéstől, mert el nem tudtam képzelni, mi tetszhet valakinek bennem. Ha egy lánynak bejövök, azt mondom, biztos az arcom miatt. De egy fiúnak...? Lányos vagyok, tudom, de akkor is!
 - Aranyos vagy. Ragaszkodó, kedves, időnként még vicces is. És... furcsa. Nem, nem is a furcsa erre nem ez a megfelelő szó. Inkább...
 - Inkább? - érdeklődve hajoltam közelebb hozzá, s mosolygós arcára néztem. Erre vigyora kiszélesedett, majd csak azt vettem észre, hogy ajkai találkoznak a homlokommal:
 - Inkább buta kislány...!